A Flanger Kids névre keresztelt bedroom pop duó, Szczuka Panka és Gyarmati Fanny projektje az elmúlt két évben bámulatos karriert futott be. Ahogy arról annak idején már írtunk, 2020-ban igencsak elegánsan gyakorlatilag a Telekom Electronic Beats válogatáslemezén debütáltak ‘In your Room‘ című számukkal, aztán egykettőre leszerződtette őket a hazai elektronikuszenei élet egyik legnagyobb neve, Zságer Balázs, a Move Gently Recordshoz.

Azóta teljesülhetett az az egyik interjújukban említett vágyuk is, hogy végigturnézzanak egy fesztiválszezont: idén nyáron többek között a Campuson, valamint az először megrendezésre kerülő Recorderen is felléphettek. Egy arra vonatkozó kérdésre pedig, hogy kikkel koncerteznének legszívesebben, elsők közt említették Дevat és Ohnodyt – most szeptemberben pedig a három formáció már a Budapest Park közönsége előtt adott közös koncertet.

A tavalyi Kikeltető shortlistjét is megjáró páros sikerén abból a szempontból mondjuk nem érdemes csodálkoznunk, hogy mind Fanny, mind Panka a Zeneakadémiát megjárt, profi zenészek. 2021-es ‘Dreaming of a Better World‘ címen megjelent EP-jük után (amely nálunk debütált) idén október végén újabb kislemezzel készülnek folytatni otthonos hangulatú zenei világuk építését. A Petőfi Kulturális Ügynökség Nagylemez programjának keretében felvett EP előfutáraként hallgathatjuk meg most ‘Start Over‘ című dalukat, amihez egy lélegzetelállító klip is készült.

Panka: A ‘Start Over‘ témáját egy tavaszi berlini utazás indította el bennem. Életemben először gondolkodtam el azon komolyabban, hogy mi történne, ha nem Magyarországon élnék, mit kapnék ettől és mi lenne az, amit itt kellene hagynom, ha elmegyek. Ezt a nehéz dilemmát próbáltam meg körüljárni a dalszövegben, ami rajtam kívül azt hiszem sok más fiatalt is foglalkoztat mostanában.

Fanny: Az új EP-nk anyaga az eddigieknél jóval elektronikusabbra sikerült, sokszor egy-egy hangminta vagy hangszín indította el a számok születését. A ‘Start Over‘ esetében ez a Buchla Music Easel nevű szintetizátor volt, ami már önmagában úgy szól, mintha nem evilági lenne, illetve kipróbáltunk különböző ütőhangszeres hangmintát is, hogy élőbb és teltebb grooveot kapjunk.

A dalhoz Regős Ábel rendezett fantasztikus videoklipet egyedi technika segítségével: kb. 1500 fényképet készített Ficsór Zsolt fotóssal együtt, majd egy régebbi fekete-fehér nyomtatóval kinyomtatta azokat, rájuk festett és visszafotózta őket.

A koncerteken zenekarrá egészülő duót a hónapban kétszer is elkaphatjátok élőben, amíg az új EP-re várakoztok: nyolcadikán a Három Hollóban, huszonharmadikán pedig a Magyar Zene Házában, Nilüfer Yanya előtt lépnek fel.

• A dalt itt tudjátok megvenni a Bandcampen, ha direktben a zenekart támogatnátok.

Mint arról már írtunk, a Budapest-szerte számos projektben részt vállaló, gazdag zenei múlttal, jelennel (és minden bizonnyal jövővel) rendelkező Csernovszky Márk oly sok szerepvállalása, valamint 2020-as komolyzenei kislemeze, az Elmepalota után most először önálló könnyűzenei anyaggal készül előrukkolni. Az EP-t beharangozó Hold után már hallgatható a zeneszerző-zongorista első saját könnyűzenei kislemeze, az Aranykor is, amelyen komolyzenészek, jazz-zenészek és könnyűzenészek is közreműködnek.

“A lemez készítésében nagyjából 30 alkotó vállalt szerepet valamilyen formában, és mivel nulla forintunk volt elkészíteni, elég hosszúra nyúlt a folyamat.

Az EP-t több mint három és fél éven át készítettük a bátyámmal, ezek az évek ráadásul olyan tömények voltak, hogy ha megpróbálok visszaemlékezni arra, hogyan születtek a számok és honnan jött a koncepció, olyan érzésem van, mintha újra kellene érettségiznem (van olyan szám, ami addigra már kész volt). Mindenesetre legelőször Lázár Ágostonnak, Vidakovich Béninek, Klausz Ádinak, Cseri Hannának, Nagy Emmának, a bátyámnak, és a húgomnak mutattam meg a számok vázlatait, akik mind nagyon fontos szereplői a lemeznek.” – nyilatkozta Márk az EP-ről.

A kislemez első számát, a Holdat a Budapesti nagy kaszárnya című népdal feldolgozása követi. Ebben közreműködik Cseri Hanna, a néhai cseriHannák zenekar énekese és színházi rendező, valamint Lázár Ágoston, az Esti Kornél dobosa, Ferge Elizabet hárfaművész és Vidakovich Benjámin basszusklarinétos.

Ezután a Halk eső című, kortárs jazz-elemekkel dolgozó szám következik. A szöveg Hirsch Máté egyik versciklusából származik, amiben egy kertvárosi éjjel szakaszait írta meg óránként, alkonytól pirkadatig. A szám eredetileg a Kibernetikus Kalandorok vándorszínházi társulat számára íródott. Előadói Nagy Emma énekesnő, akinek elektronikus zenei projektje és jazz-quintetje is van, illetve Klausz Ádám, a Barabás Lőrinc Quartet, a Deep Glaze és a Nagy Emma Quintet dobosa. Az EP-t egy dobok nélküli dal, a Stáblista zárja.

“A számban szerepel egy alkalmi nőikar, amelyben nővérem és húgom is énekel, valamint vonósok is, név szerint Kertész Endre, Dénes Ábel, Kalocsai András és Rátkay Áron. A szólisták között Nagy Emma és Cseri Hanna mellett feltűnik unokahúgom, Vincze Janka is, akivel több felvételt is csináltunk: a szám elején már 12 évesen énekel, a végére pedig visszafordul az idő, és a 10 éves korában felvett sávjai hallhatóak.” – írta a számról Márk.

Producerként természetesen továbbra is Márk bátyja, Csernovszky Márton dolgozott az albumon. Az artwork Vermes Nóra munkáját dicséri, a masterelésért pedig Harmath Szabolcs a felelős.

Nemcsak a KERET ünnepelte tizedik születésnapját 2022-ben: blogunkkal egy évben született a Middlemist Red zenekar is. A jubiláló formáció az évek alatt a hazai alternatív könnyűzene megkerülhetetlen alakjává vált; s amellett, hogy visszatérő vendégei a szcénához kötődő majd’ minden klubnak és fesztiválnak, még egy saját, egyestés eseményt, a sajnos utoljára 2019-ben megrendezett Vanishing Pointot is létrehoztak, ezzel egyértelműen élére állva a hazai (neo)pszichedelikus rock-szubkultúrának.

tovább

Szinte pontosan egy évvel legutóbbi klipjük, a Klipszemlén díjat nyert Paranoia megjelenése után újabb anyaggal jelentkezik az YZZO zenekar. Ahogy az a tavaly velük készített interjúnkból is kiderül, ’21-es debütáló lemezükre hosszú évekig készültek – ehhez képest úgy tűnik, gyorsan jön a következő felvonás.

Talán nem független ettől, hogy az Octopus Dance könnyedebb húrokat pendít meg, mint az Inhale/Exhale dalai. Ahogy az énekes-frontember Galambos Dorina meséli:

„Lecuccoltunk Csongrádra Szabó Lacihoz pár napra nemrég, hogy nekiálljunk az új daloknak, amiket ő demók formájában már korábban megosztott velünk. Mivel tök jó időt fogtunk ki, strandoltunk, hekket ettünk, berúgtunk a TP-ben, hazafelé csillagokat néztünk a gáton, utána meg Ford Fairlane-t vinnyogva.

Ebben a szuperboldogságos állapotban nyilvánvaló volt, hogy végre nem egy kesergős dal fog születni! (Mégha korántsem lett jobb körülöttünk a világ az első lemez megírása óta)

Úgyhogy különböző ismeretterjesztő videók hatására elképzeltünk egy táncoló polipot és mivel 8 karja van, kiválóan adta magát ez a kiszámolós a verzékre. Píttel mostanság nagyokat megyünk szövegírásban, sőt a videó ötlete is tőle származik!”

Nem is csak az ötlet (melynek alapja a Brockhampton Heat-klipjének „lepattant cölöpházak” közé való adaptálása), de a Novák Attila fotós munkáját dicsérő felvételeken kívül szinte az egész klip Kolozsi Peti basszusgitáros munkája. Saját szavaival:

„5 helyszín, 5 take, viszlát. Vágtam már pár videót, de sok közöm nincs a szakmához, viszont valahogy összecseng az én sutaságom az egész történet ad hoc jellegével.”

Szintén Peti árulta el a dalról, hogy: „A szöveg amúgy nem feltétlenül a világ polipjait hívja táncra. Ott rejlik a sorok között egy másik értelmezési lehetőség, miszerint Dorina egy fickóhoz énekel, akit próbál kirángatni abból, amiben éppen van. Ez egy sötétebb képet fest, viszont passzol a dalhoz, ami feszültséggel van tele.”

Nem tudom, a világ polipjai hogy vannak vele, de engem eléggé elkapott a valóban feszültséggel (és disszonanciával) teli szám lüktetése, amelyet pedig remekül ellensúlyoz a hangulatos videó.

Bár az Octopus Dance klipje valószínűleg nem fog a Paranoia nyomdokaiba lépni díjak terén, a zenekar szombati budaörsi koncertjéhez azért mindenképp meghozza az ember kedvét.  

Mint már írtuk múlt heti helyzetjelentésünkben, idén tizenötödik alkalommal rendezték meg Villánykövesden, Nagyharsányban, Kisharsányban és Beremenden az Ördögkatlan Fesztivált.

Az összes helyszínt még leírni is sok, nemhogy bejárni: mindegyik falun belül különböző udvarok, színpadok, sátrak, templomok, művelődési házak adtak helyet a fesztivál igencsak széles skálán mozgó programjainak. Így természetesen csak egy szubjektív összeállításban számolhatok be ezek töredékéről – főleg, hogy első katlanom lévén, napokba tellett, mire sikerült ráéreznem az íratlan játékszabályokra.

Az első komolyabb megoldandó probléma, mellyel már a megérkezés előtt szembesültem, a színházjegy-szerzés feladata volt. A Bánkitó családias közegéhez szokva igencsak meglepetésként ért, hogy a jelentősebb előadásokra való bejutáshoz a Katlanon reggel tízkor (vagyis inkább már előtte) sorba kell állni a fesztivál középpontját képező nagyharsányi infópultnál – s a jegyek el is fogynak elég hamar.

Ez igencsak komoly elkötelezettséget igényel a látogatóktól, hasonlóan kicsit egyes berlini techno klubokba való bejutáshoz: ha igazán érdekel a dolog, igenis áldozz rá egy-két órát pluszban az életedből. Volt azonban minden előadás előtt egy sorszám nélküli sor is, így próba szerencse alapon én is sokkal több előadást láthattam, mint amennyire jegyem volt.

A helyszínek közti távolság tekintetében a Katlan talán bármely más hazai fesztiválon túltesz; olyan kicsit, mintha négy falunapot összevontak volna. (Ehhez hozzáad az is, hogy a helyiek abszolút bekapcsolódnak rendre több ponton is, hiszen több helyszínt is lehet karszalag nélkül látogatni.) Emiatt akkor jár jól az ember, ha minden napját pontosan megtervezi, s igyekszik egy környéken belül programokat keresni. Amikből, nem bírom eleget hangsúlyozni, felfoghatatlan mennyiségű és fajtájú akad.

A teljesség igénye nélkül néhány: beszélgetés a magyar irodalom olyan alakjaival, mint Parti Nagy Lajos vagy Erdős Virág, beszélgetéssorozat a bevándorlásról, táncházak tömkelege (szinte folyamatosan), Both Miklós ukrán udvarában (ami már régi hagyomány, idén csak szomorú aktualitást nyert) szerelmi jóslás, tánctanítás, kézművesség, Nagyharsány utcáin végigvonuló káprázatos mexikói utcaszínház vagy ukrán-magyar esküvői menet, traktorszépségverseny, impozáns vetítés a szoborpark hatalmas sziklafalára, komolyzenei koncertek a beremendi Református Templomban, mesedélutánok és- délelőttök, cirkusz, és még sorolhatnám.

Mindemellett jutott bőven idő zenére is. Ahogy írtuk, több idei Kikeltetős fellépővel is találkozhatott az ember, emellett pedig a hazai underground gitárzene más fesztiválokon is megszokott arcaival, valamint olyan régebbi klasszikusokkal is, mint a Tudósok, a Bizottság vagy a Budapest Bár. Jutott emellett a nagyszínpadra minden nap egy headliner (sorrendben a Carson Coma, a Bohemian Betyars, a Hiperkarma, a 30Y és a Kiscsillag), akik rendre igencsak hangulatos koncerteket adtak. Hadd említsem még az utolsó koncertként megvalósuló Kale Lulugyi bulit, akiket a kétségbeesett közönség hiába tapsolt vissza a fergeteges mulatság után: a szervezők nem engedtek a résztvevők és a zenészek közös akaratának, annak ellenére, hogy a koncert leírásában ,,Katlanzárás napfelkeltéig” alcímmel volt meghirdetve.

Felejthetetlen volt emellett a ghánai Alostmen produkciója is, akik a héten a Magyar Zene Háza után már a második helyszínen léptek fel Magyarországon, első európai turnéjuk keretében. A koncert után pár rövid kérdésre sikerült elkapnom a frontembert egy-két kérdés erejéig:

Nevezhető hagyományos ghánai népzenének, amit játszotok?

Igen, tipikus ghánai népzene, bár több dolog összejön benne – a dobok például nigériaiak, a tagok pedig Ghána különféle vidékeiről jönnek. Én az ország északi részén, ahonnan származok, egyedül is szoktam fellépni, de így együtt sokkal nagyobb ereje van a dolognak.

Otthon akkor sikeresek vagytok?

Igen, én északon kifejezetten. Sok fellépésünk van, különféle helyszíneken, még idősotthonban is játszottunk már. A rendszer jobban szeretné, ha kommercionálisabb zenét játszanánk, de mi ragaszkodunk a gyökereinkhez – és az emberek nagyon szeretnek minket.

Mesélsz kicsit a hangszerről, amin játszol?

Igen, az a neve, hogy kologo. A teste és a nyaka fából van és bőrrel van bevonva, a húrok pedig nejlonból készültek. Csak kettő húrja van, de azért rengeteg hangot, hangzást lehet találni rajta.

Ez az első európai turnétok. Minek köszönhetjük, hogy ide is ellátogattatok?

Igen! Egy ideje már tervezzük, csak a covid miatt el kellett halasztanunk. Addig is sok országban léptünk fel Afrikában. Én egyébként már jártam párszor Magyarországon, vannak budapesti barátaim. Az Ördögkatlanra a szervezők hívtak minket, és hatalmas szeretetet mutattak felénk – amiért nagy köszönet nekik. Az egész fesztiválon egyébként nagyon jó a hangulat, csupa gyönyörű és kedves emberrel találkoztunk. Most pedig megyünk tovább, sok fellépésünk lesz még Európában.

Amit én személy szerint keveselltem a fesztiválon, az az elektronikus zene

– bár az utolsó éjszaka a focipálya melletti Nappali Kemping Bárban például egy elég jó kis techno sessionnel zárult. Valószínű, hogy viszonylag tudatosan szorították háttérbe a szervezők ezt a vonalat a közönség szűrése érdekében, ami egyébként teljesen érthető.

Mindent összevetve az Ördögkatlan egy csodálatos dolog, amire viszont csak fenntartásokkal illik a fesztivál kifejezés.

Gazdag bor- és programfelhozatalával, családbarát hangulatával és hagyományait a legjobb értelemben őrizve egyedi gyöngyszem marad a hazai felhozatalban, amire mindenképp érdemes ellátogatni, ha az ember az inkább a bulizásra koncentráló fesztiválok helyett keres alternatívát.

Képek: Pál Zsombor / Forrás: Ördögkatlan Facebook

Idén augusztus másodikától hatodikáig 15. alkalommal kerül megrendezésre a gyönyörű villányi borvidéken (és hatalmas kánikulában) az Ördögkatlan Fesztivál.

,,Tudhatjuk, velünk lesz két örökös védnökünk, Cseh Tamás és Törőcsik Mari. Azt is tudhatjuk, vigyázó szemmel figyelnek fentről, jól csinálunk-e mindent.”

Ez az esemény Facebook leírásában szereplő két mondat sok mindent elárul a jubiláló nyári mulatság szellemiségéről: izgalmas zenei és színházi produkciókból egyaránt zavarba ejtő mennyiségű található a fesztivál több mint negyvenoldalas programfüzetében.

Az egymástól igencsak távol eső helyszínek miatt az átlagosnál is reménytelenebb próbálkozás lenne mindent befogadni – főleg, hogy a töretlen népszerűségnek örvendő fesztiválon idén sem magától értetődő, hogy az ember az összes előadásra bejut, amire szeretne.

Minden jel szerint tehát egy perce sem lesz unatkozni annak, aki az elkövetkező napokban a Művészetek Völgye déli rokonára bízza magát. Zenei programok terén a magyar alternatív rockzene olyan nagyöregeitől kezdve, mint a Kiscsillag, az Európa Kiadó vagy a 30Y, az idei Kikeltető résztvevőin, Hegedűs Józsin, Laurán, a Hocuspony-n és a Pandora Projekten át a ghánai Alostmenig (akik olajoskannából készült buherahangszerrel, és transzba ejtő ritmusokkal hívnak táncba) igencsak széles a választék.

A Katlanon viszont a nemzenei programok legalább annyira fontosak, mint a bulizás, szóval ajánlatos a hajnali órák helyett a koradélutániakra összpontosítani az energiákat. Aki szívesebben választaná az előbbi idősávot, színház helyett pedig elektronikus zenére fáj inkább a foga, annak a (sajnos) szintén jelenleg zajló, csodálatos Gólem Fesztivál jó alternatíva lehet.

Nehéz szívvel írok le ilyet, de bizony az Ördögkatlanon a hatalmas távolságok miatt saját autóval a legkényelmesebb közlekedni – bár az óránként induló buszjárat, vagy a stoppolás is kellemes alternatíva. Az elszántabbak bevállalhatják a félórás bringázásokat is, de a tűző nappal azért számoljatok.

Bár idén, a tavalyival ellentétben nem lesz KERET-program a fesztiválon, egy cikkben még beszámolunk a fesztivál egészéről a jövő hét folyamán. Addig is ajánljuk mindenkinek, hogy a maradék három napra csöppenjen bele az Ördögkatlan varázslatos világába!

Kiemelt kép: Pál Zsombor

Csernovszky Márk nevével a budapesti zenei életet követő szemfülesebb hallgató már sokszor találkozhatott, ugyanis különböző szerepekben rengeteg projektben vett már részt az elmúlt években. Széleskörű tevékenysége egészen páratlan: írt már összművészeti- és ensemble-darabokat, színházi- és filmzenéket, állandó tagja olyan formációknak, mint a jazzben utazó Deus Ex Quartet, a Kollár-Klemencz Kamarazenekar, az Esti Kornél tagjaiból alakult Lázár Tesók, a balkáni és Kelet-európai népzenéket feldolgozó Hét Hat Club, valamint az új albumuk kapcsán legutóbb általunk is meginterjúvolt, megújult Deep Glaze. Visszatérő vendég volt emellett az Esti Kornél, a Ricsárdgír, a Middlemist Red, a The Best Bad Trip és a Pegazusok Nem Léteznek zenekarok színpadán is.

Ezen sokszínű paletta két végpontja, a tizenévesen alapított Szagos Hörigekkók, valamint az idén a Zeneakadémia klasszikus zeneszerzés szakának végzős hallgatójaként elnyert Nészlényi Andor-díj, jól leírja Márk összetett zenei világát: egyaránt képes a saját képére formálni a legkomolyabb komoly- és a legkönnyebb könnyűzenét.

Debütáló kislemezében, magához ragadva az irányítást, sokféle arcát négy nagyzenekari pop-operában készül bemutatni, amelyek egyszerre táplálkoznak a kortárs komoly- és az alternatív zenei hagyományokból. Számos további közreműködő is a segítségére volt ebben, többek között Nagy Emma énekesnő, Lázár Ágoston, az Esti Kornél dobosa, valamint producerként Márk bátyja, Csernovszky Márton, aki a Mordáiból és a Kinetic Eroticból is ismerős lehet.

„Olyan lesz, mint egy meghitt, adventi ölelés” – nyilatkozta Márk. „Csak viccelek, nem lesz olyan. Sajnos.”

Az Aranykor névre keresztelt EP augusztus elején érkezik, beharangozásaként pedig most a Szemes Botond szövegére íródott Holdat hallgathatjuk meg. A dal az egész életen át tartó kötelességekről és egy rejtélyes telefonhívásról szól – s mindeközben a lírai én, mi mást is tehetne, kicsit megőrül. Mindehhez pedig Papp Zsófia készített megigéző animációt, ami a zakatoló zene fokozatos átváltozásával összefonódva mesél nekünk a vizualitás eszközeivel.  

Nem hiszem, hogy lenne még egy olyan gazdag, sokszínű darab a nyarainkat itthon (hál’ istennek) dugig megtöltő kisfesztiválok sorában, mint a Bánkitó. A 2008 óta (az egy darab 2020-as kényszerű kihagyással) megrendezésre kerülő esemény minden hibája ellenére kiemelkedik ebből a sokszor összemosódó sorból, amelynek elemei egyébként gyakran felcserélhetőnek érződnek.

Ez idén sem volt másképp: az ország legnagyobb kisfesztiválja minden nap délelőttől hajnalig biztosított tartalmas időtöltést strandolás, tudományos igényű beszélgetések, színházi és táncelőadások, felejthetetlen koncertek és éjszakai lötyögés formájában, utánozhatatlan atmoszférát teremtve szerdától vasárnapig.

A teljesség és hitelesség kedvéért természetesen nem mehetünk el a hibái mellett sem – és a személyes érzelmeimet sem nélkülöző dicshimnusz előtt talán érdemes letudni ezt a kört. Ha valamit évről évre változatlanul fel lehet hozni negatívumként, az a 15 perces kényszerű séta, amit az esti-éjszakai programok nagy részének helyt adó tábor, valamint az inkább a nappali programokat maga köré gyűjtő Bánki-tó között kell minden egyes alkalommal megtennie az egyszeri fesztiválozónak. Ez tagadhatatlanul kellemetlen, és ha az ember mondjuk pont egyedül rohanna vissza csak a sátrához egy tószínpados koncert és egy színházi előadás közt egy pulcsiért, egészen komoly szitkok fogalmazódhatnak meg benne azzal szemben, aki ezt az egészet kitalálta.

Ellenben van egy egyszerű megoldás, amire nekem mégis öt évembe tellett rájönni: ez pedig a bicikli. Amellett, hogy az említett, bosszantó caplatást alig pár perc felüdítő suhanásra csökkenti, Borsosberényből (ahova Vácról napközben óránként indul kerékpárszállításra alkalmas vonat) röpke félóra alatt el lehet tekerni Bánkra, amely útemelkedőket tekintve sem mondható megerőltetőnek – a Volán jóvoltából biztosított, laza másfél órás Vác-Bánk heringpartyhoz képest pedig valóságos élvezet. Bónuszként megjegyezném, hogy bár rengeteg lezáratlan bringát láttam, lopásról egyszer sem hallottam – ez is nagyban jellemzi a Bánkitó családias közegét. Jó lenne, ha a szervezők is jobban promóznák ezt a lehetőséget, és egyidejűleg még bringabarátabbá tennék a fesztivált egy-két pumpálási lehetőség, biciklitároló, és talán egy profikkal felszerelt gyorsszervíz létesítésével.

Szokás még felhozni (ahogy azt az idei esemény kapcsán több cikk is kiemelte), hogy a fesztiválon kevés az italpult, valamint az étkezési lehetőség is, amelyek emellett nem is valami olcsók. Ezen a ponton mutatkozik meg azonban az a (szintén rendre kiemelt) előny, ami a fesztivál és a település termékeny szimbiózisából adódik: a tó vonzáskörében három tökre elfogadható minőségű és árkategóriájú étkezde is működik, emellett egy kocsma/presszó, valamint egy kisbolt is, szintén normális árakkal.

Az itt dolgozókon is látszik, és más helyiekkel beszélgetve szintén kiderül, hogy a község szívesen látja az évről-évre visszatérő fesztivált, illetve kifejezetten szeretik, amikor jókedvű fiatalok lepik el nyaranta négy napra Bánkot.

Emellett pluszpont, hogy nem nagyon bántották az embert a fesztiválra való belépésnél, amikor a kezében maradt még egy kint vásárolt lángos, vagy akár sör – az italpultok így is folyamatosan kígyózó sorokkal működtek.

A községgel való békés együttélés záloga természetesen az is, hogy a lakóövezethez közeleső tószínpadon este tíz után már nem voltak koncertek, így nyugodtan folyhatott egész éjszaka a mulatás, a pihenni vágyó helyiektől biztos távolságban – ami részben megmagyarázza a szétdobált helyszínek bosszantó tényét. Mindez azonban nem lenne elég, a látogatók viselkedése szintén közrejátszott ebben.

Én személy szerint az egész fesztiválon ugyanazt a békés, biztonságos, befogadó atmoszférát éreztem, akárkivel kerültem interakcióba, a pultosokat, a zenészeket és a szekusokat is beleértve.

Az én megfigyeléseim szerint az utolsó, számomra legnagyobb negatívuma az idei Bánkitónak elektronikus zene terén adódott. Nagy visszalépés volt a tavalyi ’Szikra by Viso Reacto’-hoz viszonyítva az idei ’Borona’ „színpad”: míg előbbi az erdőben volt kialakítva, feldíszítésébe így a fákat is bevonták, és a zene is végig kifejezetten táncolható volt, utóbbi a focipálya közvetlen szomszédságába kikerülve látványban is szegényedett (bár meg kell vallani, a vetített fények kifejezetten hangulatosra sikerültek), még nagyobb nehézséget állított az aludni próbálók elé, s zeneileg is egészen felejthető produkciókat nyújtott. Emellett nyomtalanul eltűnt a ’Kereplő’ is, ami tavaly talán a legemlékezetesebb buliknak adott helyszínt.

Végig az volt az érzésem, hogy idén gyakorlatilag a KERET ház vitte a hátán az éjszakai mulatságokat – az elfogultság vádjának élét talán elveheti az, hogy szinte minden ismerősöm (és ismeretlenek is) hasonlóan nyilatkozott. Sokszínű felhozatala a Kendrick Lamar remixektől a hyperpopon és technósított cigánynótákon keresztül Szalai Anna karaoke-estjéig rengeteg mindent magába foglalt. A kellően szürreálisra sikeredett éjjeli szeánszok kapcsán szerintem elmondható, hogy idén is nálunk volt a legnagyobb házibuli Bánkon.

Több negatívumot nem igazán tudnék említeni, pozitívumokat azonban annál inkább.

Az élőzenei front bőven kárpótolt mindenért, amit az elektronikus zenét illetően hiányolhattunk: a Tószínpad szerény véleményem szerint az egész ország egyik leghangulatosabb koncerthelyszíne, aminek energiái mind az előadókra, mind a hallgatóságra évről-évre átragadnak.

A Csaknekedkislányt szerintem konkrétan ide találták ki, Csepella Olivér Szalai Annával kiegészülve szétordibált torkokat és görcsig táncolt lábakat hagyott maga után; az őket megelőző, eléggé más hangot megütő Beton.Hofi is hatalmas bulit csapott itt, ahogy a koreai, itthon jobbára ismeretlen Balming Tiger sem maradt adósa közönségének, és a hálás közönség sem nekik. De ami igazán pótolhatatlan ebben a helyszínben, az az, hogy nem kell a színpad deszkáin tolonganod, ha éppen nem a szívednek legeslegkedvesebbek zenélnek: a Jazzbois produkcióját például sokkal kellemesebb volt a csurig megtelt, remek kilátást nyújtó lelátón ücsörögve hallgatni, Szalai Anna és Dorozsmai Gergő koncertjét pedig a tóban lebegve élvezhettem, ami szintén csodálatos élmény volt.

A focipálya melletti két színpad is bővelkedett jobbnál jobb, csomó műfajt megmozgató produkciókban. A hazai trap magának egyre nagyobb figyelmet követelő előadói, feltörekvő (és már egészen feltörekedett) rapperek és gitárzene egyaránt hallható volt a Szabad Terek színpadon, ahol a leghangulatosabbra talán Barkóczi Noémi koncertje sikeredett, ami alatt a nagyszámú közönség sokáig a földre telepedve hallgatta az énekesnő melankolikus dalait a gyönyörű naplementében. Az egyetlen bosszantó pont az volt, amikor a Giliszta zenekar egy időben játszott és a The Wild Bunch Orchestra-val kiegészülő Middlemist Reddel, akik a tavaly óta Északi Színpad néven futó főszínpadon léptek fel addig, nehéz döntés elé állítva a fesztivál közönségét (amit nekem meghozni nem is sikerült, így gyakorlatilag pár számonként rohangáltam ide-oda a két koncert között).

Utóbbi színpad adott helyet idén is a legnagyobb neveknek: a hazaiak közül itt tölthette be a teret Krúbi, a Platon Karataev, a Carson Coma, az Elefánt, a Ricsárdgír helyére beugró Felső Tízezer, a Bohemian Betyars, valamint a Freakin’ Disco is. Külön tárgyalást érdemel az Északi Színpad kapcsán a szombat este itt fellépő két külföldi előadó. Manapság egyre kevésbé divatosak a hosszan elnyújtott, epikus gitárszólók – így a szaharai Mdou Moctar koncertje, ami gyakorlatilag végig ebből állt, felejthetetlen élményt nyújtott. Azt hiszem, nem túlzás Jimi Hendrixhez hasonlítani a tuareg rock-produkció frontemberét, Mahamadou Souleymane-t, aki pengető nélküli technikájával a szemünket is kijátszotta. A hatás nem is maradt el: a közönség néha a számok közepén is ujjongásba kezdett, azok végén pedig hatalmas üdvrivalgással díjazta a gitárost, aki láthatóan boldog volt ettől, talán egy kicsit még meg is hatódott.

A mérce tehát jó magasra lett helyezve, azt azonban abszolút sikerült megugrania az őket követő, holland-török Altin Gün zenekarnak, akik pszichedelikus, folk elemekből építkező szinti-pop zenéjüket élőben jóadag elektronikával is megcsavarták még, hatalmas bulival előkészítve a terepet a fesztivál utolsó koncertje előtt.

Végül az élőzenei programok zárásaként pedig ugyancsak feltette a pontot az I-re az Analog Balaton, akiknek a koncertjén nagyban érződött, hogy miután Spotify-jelenlét nélkül töltötték meg évekig a fesztiválok nagyobb színpadjait, végre felvételről is elérhetővé tették dalaikat. Eléggé hallatszódott, hogy az eddigiekkel ellentétben rengetegen (köztük én is) tudták és üvöltötték végig az összes sort a koncert alatt, ami annak ellenére is (vagy talán részben pont amiatt) a fesztivál méltó fináléjának bizonyult, hogy a legvégén elment az áram.

Mivel a KERET egy zenei blog, nem ez a helye egy, a Bánkitó fesztivál nemzenei programjainak átfogó elemzésére. Muszáj azonban röviden kitérnem rájuk, hiszen számomra az élménynek legalább a felét ezek tették ki – és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.

A színházi sátor érdekes, széles skálán mozgó produkciókat tárt a nézők elé. Látható volt itt gimnazisták saját pandémia-élményeiből megírt előadás, a Hangosan lépek, és visszhangzik az Oktogon; a Pető Katához és Terhes Sándorhoz hasonlóan nagy neveket felvonultató Narratíva Társulat Csehov-feldolgozása; vagy Kelemen Kristóf Niké – Szabadságunk Szobra című, Pécsről élőben streamelt előadása is. Utóbbi egyik személyes kedvencem volt: a covid óta a legtöbbek által a pokolba kívánt online közvetítés adta lehetőségeket ötletesen kihasználva beszélt emlékezetpolitikai, ezeken keresztül pedig minden köntörfalazás nélkül aktuálpolitikai kérdésekről is. Mindezt felüdítő volt látni egy olyan hazai színházi közegben, ami általában inkább csak klasszikusokba bújtatott kiszólások formájában merészeli kritizálni a fennálló rendszert.
A sorból egyedül a Vajdai Vilmos által fémjelzett TÁP-színház produkciói lógtak ki nagyon – ezeket nem volt kár elmulasztani.

A nagy színházi sátor melletti pár kisebb helyszínen remek filmvetítések, beszélgetések, játékok és workshopok valósultak meg, de még festéket is készíthettünk, és a török kávéból való jóslás rejtelmeibe is betekintést nyerhettünk. Itt volt továbbá az Auróra és a Szájensz Szeánsz közös sátra, ahol olyan kérdések kerültek megvitatásra szakemberek segítségével, mint a világgazdaság helyzete, a tanulás világának átalakulása kapcsán felvetődő, a kognitív pszichológiát érintő kérdések, vagy a vegánság.

Muszáj még megemlítenem két produkciót, amelyek a nyitott befogadó számára egészen megmagyarázhatatlan, már-már természetfeletti élményt nyújtottak.
A patakparton, sötétben valósult meg a Cryptic Bodies – Titkos Testek című előadás, ahol zajzene adott hátteret a fák között mozgó (vagy inkább gyötrődő) táncosok produkciójának. Én meg voltam róla győződve, hogy egy rítust látok, aminek résztvevői valamiféle transzban vannak. Ha bárkinek fenntartásai lennének a kortárstánccal kapcsolatban, mindenképpen ajánlom, hogy nézze meg ezt az előadást – ha ezután nem szűnnek meg előbbiek, akkor soha.

Hasonlóan ellenállhatatlan hatásúak voltak azok a találkozások, melyekre a Tünet együttes és Szabó Veronika Szirének című produkciója (happeningje?) adott lehetőséget. Az erdőbe térve, szigorú némaságban lehetett kapcsolatot teremteni a szirénné átlényegült előadókkal, ami abszolút pszichedelikus élményt adott (esküszöm, nem fogyasztottam előtte semmit).

Az Analog Balaton kapcsán már finálét emlegettem, a teljesség kedvéért azonban hadd említsem még meg az élményt, amikor a Boronán a vasárnap reggeli nap első sugarai egy még mindig kitartóan táncoló csoportra estek, akik egészen reggel tízig kitartottak, hogy hallhassák a fesztivál utolsó hangfoszlányait. Ez is csak hivatalosan volt a lezárás azonban, ugyanis a nap folyamán egészen estig még fesztiválozók töltötték meg a Bowling Pizzéria teraszát, valamint a tó körüli stégeket is. Mi sem bírtunk egykönnyen elszakadni, és egészen este nyolcig heverésztünk még a parton, mielőtt nehéz szívvel, de igencsak gazdagon kibicikliztünk Bánkról Rétság fele.

Tagadhatatlan, hogy idén kevesebben voltak, mint ahogyan azt megszokhattuk, de ez is nagyban hozzájárult, hogy olyannyira családias, békés atmoszféra jött létre (szemben például a Kolorádóval, amely Budapest-közeli helyszínének köszönhetően egyre nagyobbra, lassan kibírhatatlanul nagyra növekszik a látogatók számát tekintve). Sokféle korosztály képviseltette magát, és a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki számára szolgálhatott felejthetetlen élményekkel a 2022-es Bánkitó. E varázslatos öt nap atmoszférájára vonatkoztatva találó az Amnesty International által osztogatott egyik matrica szlogenje:

Nyitott, szabad, boldog.

Dóczi Peti egyszemélyes projektje, a towpe tavaly augusztusban debütált a BAD INFLUENCE című EP-vel, ami mind műfaját, mind pedig minőségét tekintve egyedülállónak mondható a hazai szcénában. A korong (melyről hosszabban itt írtunk) megjelenése óta az alkotó nagy örömünkre a Kikeltetőben is megmérettette magát, s érthető módon szerepelt is a 377 jelentkezőből kiválogatott kilenc díjazott között. Azóta is rendre elkapható volt egy fellépés erejére itt-ott, és a számait is egyre többen streamelik.

Kérdésemre az elmúlt év eseményeinek értékeléseként elmondta:

„Nagyon boldog vagyok. Augusztusban lesz 1 éves a BAD INFLUENCE EP – hihetetlen, mennyi minden történt azóta. Éreztem, hogy lesz valami nagyobb hozatala, de erre nem számítottam. Mikor az egyik barátommal, Csutorás Mártonnal ötleteltünk az egész EP vizuális kinézetéről (aki kb. az összes towpe-grafikát és borítót készíti, és akinek az instáját szintén érdemes csekkolni), akkor ajánlotta nekem a KERETet, és onnan fedeztem fel a Kikeltetőt, ami megváltoztatott nekem mindent.

Bevont egy új körforgásba, több kikeltetőssel is jóba lettem, dolgozok jövőbeli projekteken. Ezek mellett koncertekre és egyebekre is rengeteg kaput nyitott számomra.”

Úgy tűnik, a towpe energiái nagyon szorosan kötődnek a nyárhoz, ugyanis hosszabb kihagyás után most június végén jelent meg egy új szám (leszámítva az egyébként nem kevésbé remek Last Christmas feldolgozást) ‘HIGH HOPES’ címen. A dal témájában szorosan kapcsolódik az eddigi towpe-számokhoz: egy halódó, egészségtelen kapcsolatba pillanthatunk be, amelynek folytathatóságában, valamint a másik félben bízni hiú remény – keserű, ironikus felhangot kölcsönözve így a címnek. Hangzásvilágában is a már felismerhető, izgalmas egyedi stílusának jegyeit hordozza, új elemekkel bővítve, tovább körvonalazva azt. A dalhoz Balla Dávid és Szűcs Dániel jóvoltából egy remek klipet is kaptunk, amely a zenével harmonizáló vizualitással kerekíti ki a befogadói élményt.

A szám végső formáját Zwickl Ábel közreműködésével nyerte el. Arra a kérdésre, hogy az összmunka hosszabb távon is folytatódhat-e, vagy csak alkalmi eset volt ez, Peti így válaszolt:

„Ábellel a közös munka alapvetően a nagylemez programmal kezdődött, hozzá neveztem és pont a HIGH HOPES demója volt az, ami felkapta az érdeklődését a közös munka iránt. Így jelenleg is dolgozunk több számon még egy jó darabig, az biztos. De alapvetően a towpe legfontosabb aspektusaiban egy egyszemélyes projekt, és ezt tartani is szeretném. Élőben, mint azt a kikeltetőn is látni lehetett, többen vagyunk, hogy pár fokkal élőbb és kicsit más hangulata legyen a daloknak, mint a stúdióverziókban.”

Arról is kérdeztem végül, hogy mik a tervei a jövőben. 

„Rövidtávú tervek között van egy BAD INFLUENCE 1 éves szülinapi buli, ezek mellett még egy EP és egy debüt ALBUM is, az utóbbiakról nem tudok még többet mondani. De addig is kollaborációk, singlek, és egyebek mind el fogják lepni az őszt és 2023-at. Hosszútávú tervem Berlinben is megmérettetni a towpe-t, ugyanis márciusban költözök ki egyetem miatt, plusz amúgy is szeretném “internacionalizálni” a projektet. Együtt dolgozni előadókkal, művészekkel, király tehetséges emberekkel világszerte, és alkotni valami olyat, amit büszkén magam mögött tudok hagyni.”

• Reméljük, sikerrel jár majd mindezzel, s azért közben nem felejt el néha hazalátogatni sem – mi ugyanis tárt karokkal fogjuk várni.

Kiemelt kép: Komróczki Dia

Az idei Kikeltető egyik nagy felfedezettje, a BeBe névre keresztelt szuperrózsaszín Barbiefeminista produkció ‘Tindi’ című száma önmagában is elég nagyot megy, el sem mernénk képzelni, hova lehetne még fokozni. Szerencsére megtették ezt helyettünk hazánk Legsebesebb Családjának becses tagjai, Granato, valamint a Megtűrtek zenekar.

Az online randizás viharos tengeréről szóló rege így, a 160 bpm és a szívszaggató üvöltés által megtámogatott formájában magasabbra helyezi a lécet, mint valaha, és epekedő vágyat ébreszt hallgatójában, hogy élőben hallhassa e csodás szerzeményt.

Jó hír, hogy ezt e hét szombatján jó eséllyel meg lehet majd tenni, ugyanis a Megtűrtek zenekar is velünk tart a KERET tizedik születésnapi buliján a Turbinában. Mi pl. ki nem hagynánk.