Miután az ember végigtaposott egy fesztivált – ezesetben az ország talán leghoszabb fesztiválját – kisebb sokkélményként hat minden évben a völgy hátrahagyása. Még így is az volt, pedig idén sajnos nem sikerült végig lent lennünk. Megtapasztalva ezt az igen sajátos hangulatot, amit ez az egyébként nyugalmas hely áraszt, utolsó teljes a Művészetek Völgyében töltött napunk sem telt eseménytelenül, hiszen a délután folyamán ismét egy rakás programon próbáltunk ott lenni, a néhol leküzdhetetlennek tűnő távolságok ellenére. Utólag visszagondolva nagy szerencse, hogy ez többnyire sikerült.

Ha már bővült a falvak száma egy Vigántpetenddel, érdemes lett volna egynél több valamire való színpadot kitelepíteni a folytonos délutáni hangulat elkerülése érdekében. Megjegyzem, a Petendről Kapolcsra vezető úton fagytunk át leggyakrabban, tekintve, hogy még a helyi Szerpentin Italbolt 16:30-as pontos nyitása sem volt akkora húzóerő, hogy legyen visszamenő forgalom éjfél tájékán. Egyébként a Hello Wood színpad egész korrekt volt, sőt láttunk ott nagyszerű koncerteket, a dolog tényleg csak abból a sebből vérzett, hogy elfért volna a faluba ezt leszámítva még egy-két látványosság. Reméljük ez jövőre kicsit változni fog.

Kapolcson a hétvégéhez érve egyre reménytelenebb volt a normális átkelés, akármilyen közlekedési eszközzel indultunk is neki az útnak. Mi nagyrészt a Gólya udvarban élveztük szabad délutáni óráinkat társasozva vagy épp egy filmet nézve a szénaszálak között. Idén sem csalódtunk kedvenc udvarunkban, ahová még az este végén is bizalommal térhetett vissza minden völgylakó, ha még táncolni támadt kedve a dermesztő hidegben. Ha valaki tényleg az igazi autentikus falusi hangulatot kereste, vagy csak egy olyan helyet ahol mindig történik valami említésre méltó ám, nem áll a fesztiválra érkező kocsik kilométeres sora érdemes volt Taliándörögd felé vennie az irányt. Jövőre én mindenképp ezt teszem majd. Itt találtunk a legklaszabb helyszínre, a Klastrom formájában és itt táncoltunk a legjobbat szombat este a Puszi koncert alatt az Eleven Kertben, akik a völgy egyik legkeményebb buliját hozták össze aznap este. Bánhatja aki más mellett döntött. Bele sem merek gondolni mennyi ideig kellett gyakorolni a szinkron ping-pongozást, de a koncert ezen részén a közönség tagjainak a vérkeringése is megállt abban a pillanatban. A szerencsésebbek pedig gazdagabbak lehetettek egy, a Puszi zenekartól megszerzett ping-pong labdával.

Idén is nagyszerű napokat töltöttünk a Művészetek Völgyében, mely minden átalakulás ellenére ismét otthonunká vált erre a pár napra. Az újszerű, helyenként negatív módosítások, például a Kazinczy utcai streetfood kocsik kísérteties másai ellenére még nem kell attól félnünk, hogy holnap után metapay kártyával vételezzük a kézműves sört kedvenc fesztiválunkon. Ez azért reméljük soha nem jön el. És hála az égnek, a legtöbben nem értenek egyet egyik völgylakó kijelentésével miszerint:

Szóljon a techno télen, meg a városban.

Őszintén remélem, hogy itt szólhat a techno hajnalig a Klastromban, ám nyithat a helyi italbolt 16:30-kor. Legalább lesz alkalmunk új embereket megismerni várakozás közben, akiket két órával később úgy veszítünk el, hogy elindulnak párizsis zsömlét venni a helyi kisboltba.

Rákvörösre égetheti testem a nap a Kocsor Ház színpadán, miközben a fröccskuponom által szerzett nyeremény melegszik mellettem és a szomszéd libái futkorásznak a kerítés másik oldalán. Ez ebben a helyben az igazán klassz. A megannyi reménytelen kísérlet mellett, valahol sikerült eltalálni az egészséges arányt, hogy lehet kicsit levinni a várost a völgy falvai közé, modern és kreatív színt vinni a falu utcáiba úgy, hogy az egész mégis megmaradt még mindig iszonyat szerethetőnek.

Hiszem azt, hogy a legjobb számomra most az lenne, ha megnyílna alattam a föld. Önmagam védelmére el kell mondanom, hogy ez egy olyan hely ahol könnyen előfordulhat, hogy elfelejted, ha elalszol egy égő cigivel a szádban. És a reggeli ébredésed alatt is még a tegnap esti Makrohang dal szól a fejedben, miközben a legmozgalmasabb óráidból csak emlékfoszlányaid maradtak meg. De kezdem inkább a legelején…

Csütörtök esti érkezésemet és a nyár talán leghidegebb óráit átvészelve pénteken mindenképp be kellett néznem a Makrohang Hello Wood faluban megrendezett koncertjére. Pár óra várakozás és a szerkesztőtársaim megjelenését követően a valóság az, hogy a koncert végére a MYGL DJ setre mi voltunk a legválalhatatlanabbul táncoló brigád. A legelső support az a vodkamennyiség volt, amit munkatársaim jutattak le a völgybe. Tökélyre fejlesztett keverési arányokkal ellátva. Na igen, ez után pedig az elbukott stoppolási kísérletemre emlékszem a Vigántpetendet Kapolccsal összekötő hosszú sötét úton. Természetesen reménytelen próbálkozás volt.

Én lestoppoltam egy buszt (beálltam elé) és hasítottunk. – wobe

Az állapotokról egyébként annyit, hogy rögtön azt követően, hogy az ember pónilovaglás közben egy kiscsibét simogatva hallgathatja Palya Beát, elugorhat pár színpaddal odébb a legdurvább techno partyba hajnalig a vodkától megvakultan táncolni. Van ebben valami különös, hogy reggelizhetek a helyi igen autentikus Kék Abrosz étteremláncolat tagjainak egyikében. Majd pár méterrel odébb pedig megtalálom a Pestről ideexportált streetfood Karavánt. Nagyon le akarják hozni a várost a völgybe. Az idealista felem szeretné, hogy ne csak a szerkesztőség tagjai és Deli Soma legyenek a hallgatóság az egyébként nagyszerű MYGL koncerten – no meg a helyi technikus – bár azt is értem, hogy nem biztos hogy jó az ötlet miszerint leerőltetjük ide a várost. Az egész egy kicsit kivesz abból, ami megadja a Művészetek Völgye igazi jellegét.

Menü szempontjából a továbbiakban ma délután folyamán megér egy nézést a iamyank Live Band a Klastromban, ahol a messzemenően a legjobb esténként a vizuál. Amoebát követően pedig megtekinthetjük a Balaton Method filmet, ha például a Bánkitó alatt nem volt még lehetőségünk rá.

Kedvenc Gólya udvarunkban mi mindenképp ott leszünk a Csaknekedkislány koncerten, majd javasoljuk a maratoni stoppolást ismét a Hello Wood falu irányába a Soulclap Budapest miatt. Félidőben pedig átugorhatunk Taliándörögdre, hogy az ott betervezett Puszi koncert előtt még épp megvehessük a nagyfröccsünket az Elevenkerttel szemben. A szomorú része az estének pedig az a megemlékezés lesz, amit a Gólya udvar közelében tartanak majd Schéner Misi a Búcsúkoncert gitárosának hirtelen bekövetkezett halála miatt.

Bármi is történjen, mi próbáljuk magunkat szigorúan a fent említett ütemtervhez tartani, kevesebb vodka-Club Mate és plusz 2 vastag pulcsi társaságában.

A tavalyi évhez hasonlóan idén is letáborozunk pár napra a Művészetek Völgyébe. Elmondjuk, hogyan nyerhettek velünk napijegy csomagot illetve adunk pár javaslatot, mit érdemes végignézni a völgy keretein belül, ha a következő hétben Kapolcs környékén jártok.

Pénteken teltházassá vált a fesztivál, ma befutott az Alleycat, mi pedig, ha épp van némi szünetünk, hozzátok hasonlóan a tóban próbáljuk lehűteni magunkat. Programok tekintetében húzós lesz a mai nap, ám a tegnap is találhatott magának mindenki elegendő elfoglaltságot.

Természetesen idén is kivonult a szerkesztőség a Bánkitó fesztiválra, hogy feltérképezzük a viszonyokat, mennyiben változott szeretett fesztiválunk a tavalyi állapothoz képest.

Helyenként nem rólunk szólnak ezek a dalok. Vagy mégis? Vagy a néha gyermeteg módon egyszerű dallamosság és a kellő iróniával felszerelt szöveg mögött mindössze egy hihetetlenül realista ember rejtőzik? Aki többek között képes lefesteni azt a fajta érzést, milyen is asztmás rohamot kapni az Ausztrál hőségben. Nos, valami ilyesmit tesz Courtney Barnett.

Bárminek, amivel kapcsolatban Mark Lanegan neve felmerült a 90-es évek óta tartó munkásságában őszinte érdeklődést sikerült kicsiholnia belőlem. Emlékszem, két éve hogyan tördeltem a kezem, a februárt és a Blues Funeral (2012) megjelenésének napját várva. Megjegyzem akkor sem csalódtam a Screaming Trees és a Queens Of The Stone Age egykori tagjának zsenialitásában.

Az ötlet miszerint elkísérjük a Rosinfluxot az Animal Angle című projektjük premierjére – helyileg legpontosabban megnevezve a drezdai Hellerauba – a Müszi dohányzójában született meg pár héttel ezelőtt. Ilyen formában kerültem a Tonlagen Festivalra tartó turnébusz hátsó ülésére, szerkesztőtársammal kiegészülve, azzal a céllal, hogy dokumentáljuk az eseményeket.

Műszakokra lebontott albumok, kezdeti eltévedéssel töltött pokoli órák soundtrackjei, vagy csak azok, melyeket akkor hallgattam, amikor minden valamiért a helyén működött. A cím nem kábítószer fogyasztásra, hanem biciklis futárkodásra utal, ezek pedig a tekerős zenéim.

A nyári fesztiválszezon lecsengésével minden évben beköszönt az albummegjelenések elsöprő hulláma, hogy a menetszéltől jéggé fagyott kézzel legyen mivel kihúznunk az idei telet. Hét évet követően Paul Banksék is előálltak egy merőben új, ám kitörő meglepődéseket nem okozó koronggal.