Bárminek, amivel kapcsolatban Mark Lanegan neve felmerült a 90-es évek óta tartó munkásságában őszinte érdeklődést sikerült kicsiholnia belőlem. Emlékszem, két éve hogyan tördeltem a kezem, a februárt és a Blues Funeral (2012) megjelenésének napját várva. Megjegyzem akkor sem csalódtam a Screaming Trees és a Queens Of The Stone Age egykori tagjának zsenialitásában.
A Phantom Radio is a jó értelemben sokkolt, bár ezúttal kevesebb ujjtördelés előzte meg részemről. Kevés olyan, napjainkban működő előadót tudok mondani, akit oly őszinte tisztelet övez mint Lanegant. Bár ez teljes mértékben megalapozott, ha előzetes munkásságait vesszük egy kicsit górcső alá, kiváltképp az ezredforduló előtti időkből. Majdnem megszámlálhatatlan mennyiségű zenésszel dolgozott együtt már akkortájt is, bár a nagy többség számára mégis a kétezres évek beköszöntével vált ismertté. Az alapjaiban grunge gyökerekből építkező, elképesztő bluesos Tom Waitsre emlékeztető hanggal megáldott Lanegannal előzőleg 2012-ben találkozhatott a magyar közönség az A38 hajón. A koncert végén sikerült pár szót váltanom vele, az egész szituáció pedig leginkább egy Everett True által megírt könyvben olvasott jelenetre hasonlított. Amikor egy alkalommal Lanegan és Kurt Cobain ülnek egy kanapén. Mindketten néma csendben. Oly jellemző hozzávalója az észak-amerikai zenészeknek, mely a lemezekről valahogy nem köszön vissza. Kollektív örömünkre persze.
A Mark Lanegan Band féle izléses elektronika kiteljesedésének lehettünk tanút a Blues Funeral (2012) alkalmával, mely szinte észrevehetetlen, ha a mostani anyagon keressük nyomait. Inkább elszállós, mint a ‘Seventh Day’, egyidőben melankolikus, helyenként oly ismerősen dühös mely visszacsatol minket a régi időkhöz innen a tizesévekből. Ha a Blues Funeralnak ott volt a ‘Riot in My House’, akkor a Phantom Radio repertoárjában ott a ‘Death Trip To Tulsa’. Mely minden zsenialitásától eltekintve reprezentálja a “12. szám teljes hiányát”. Nincs a vége felé történő általános ellaposodás, elszórva találhatóak benne akusztikus darabok, például a ‘Judgement Time’, vagy a ‘The Wild People’ utóbbi inkább szövegcentrikus. Zárójeles megjegyzés, hogy Lanegan még szövegírónak sem utolsó, ha valakinek elkerülte volna a figyelmét. Jó példa erre a fent említett dal, többek között.
Az elvesztegetett pillanatok teljes hiányára további példát találunk, ha a Deluxe Version-t vesszük egy kicsit figyelembe. A ‘Sad Lover’-be azonnal szerelmes lettem, az ezredforduló előtti, általam helyenként túlpreferált ‘Seattle Sound’ halvány foszlányai és a tökéletesen beimportált elektronika egyvelege. Következő dal, amit orrvérzésig hallgatok majd hajtós őszi napokon a ‘Smokestack Magic’ mellett.
Beismerem, magával rántott az album a maga nyers tökéletességével. Mindenképp az év kiemelkedő darabja amit valószínűleg elszántan kutatok majd elő egy külföldi record store kínálatából, ha minden jól megy még a februári, A38–ra betervezett koncert előtt.
