Szerző: Biró Márton
Milyen egy lassú két év? A No Eves így titulálta az elmúlt időszakot a Tilos Rádióban készült interjúnkban. Bár szerintem sok feltörekvő banda örülne olyan két lassú évnek, ami közel 13 dalt szül.
Talán a Middlemist Red berobbanása jelentett olyan jellegű fordulatot a magyar könnyűzenében, hogy zöld lámpát kaphattak a Meteohoz hasonló, erősen a nyugati trendekre hajazó bandák. (nyilván az Ivan and the Parazol jelezte, hogy az új generáció már kicsit szabadulna a Kispál és a Borz reprodukcióktól).
Ha valaki idáig nem fulladt volna bele a retróba, akkor majd most. Aztán miután túlléptünk azon, hogy megfulladtunk, gyorsan kezdjünk pogózni, mert a The Beans zenéje embertelen dallamos és fülbemászó!
Pszichedelikába fogni egyre nehezebb, és egyre kevésbé érdekes. Mostanra ez lett a divat, az underground feljön a felszínre és a Tame Impala ugyanolyan headliner, mint Lily Allen. Viszont, hogyha sikerül mellé adni valami pluszt, vagy egy új perspektívába helyezni, akkor még mindig tud ütni.
Hadd legyek őszinte: valahogy azokat a zenészeket sosem tudtam komolyan venni, akiknek más írja meg a szöveget. Elveszti az egész a művészeti aspektusát, miszerint a zene egyfajta önkifejezés. A Seaside-nak szerencsére pont ez az erőssége.
A Sziget vélhetően a legikonikusabb fesztivál az országban, s mint ilyenről, nagyjából mindenkinek megvan a maga véleménye róla. És habár a magyarok, azon belül is a budapesti könnyűzenefogyasztók jelentős része járt már kint, mégis gyakran pont ők (vagyis mi) nem fedezik fel, hogy mit szeretnek a külföldiek ebben a fesztiválban annyira (mert nem az olcsó sört). Arról, hogy lesz Major Lazer, meg Florence & The Machine már csak az nem tud, aki egy hermetikusan záró dobozban töltötte az elmúlt pár hónapot (bár akkor nincs elég levegő, szóval ez lehetetlen), de nézzük, hogy kiket érdemes még megnézni a hét nap alatt.
Olyan szempontból nagyobbak az elvárásaim a Florence & The Machine minden új produktumával, hogy én velük ismertem meg az alternatív zenét. Mert ők is egy határterületet képviselnek – ha valaki belém akarna kötni -, és talán a legjobban náluk működik a „minőségi zenét a népnek” elképzelés. Nem mellesleg Florence Welch számomra a mai könnyűzene egyik legkiemelkedőbb alakja. És a Ceremonials óta várom, hogy jöjjön valami új.
Kicsit nehéz ezt az évet értékelnem, legalábbis zeneileg, mert nekem már egyértelműen a célegyenesről, az érettségiről, az-az a ‘félllábbalasírban’ állapotról szólt.
Persze voltak elképesztő koncertélmények, és azóta is agyonhallgatott albumok, amiket mind ehhez az évhez kötök, de ilyen szempontból nekem ez a másodvonal éve volt: nem a nagy kedvenceim durrantottak, hanem vagy új előadókat fedeztem fel, vagy kedvencnek nem nevezett, de mégis kedvelt előadóim tettek le olyan anyagokat, amikkel mégis csurig telt memóriakártyával zárhatom ezt az évet is.
Őszintén szólva nem tudtam elképzelni, hogy milyen zenekarok jelentkeznek majd erre a versenyre. Féltem attól is, hogyha már ott tartunk, mit is írjak. Hiszen egy zenekar a kezdeti korszakában a legérzékenyebb, elég lehet egy negatív kritika…
