Szerző: Kutya
Közhely, hogy tavaly április óta rájár a rúd a zeneiparra. Itt a bizonyíték, hogy ez nem mindenkire igaz. Természetesen, akit a politika terhe húz a bizonyos bödön irányába, az kénytelen felvenni a szűkre szabott segélyeket, ám akinek a zene iránti szeretet tömi a tárcáját, annak jóindulattal kövezték ki az utat a siker irányába.
Pont ezekben a nehéz időkben szembesíti tompa közönsége szegény Lukács Lacit húsz évnyi képmutatásával. A tragikus sorsú Majka nem tudta megvenni, az egészsége megőrzéséhez feltétlenül szükséges, új zuhanyfülkét. Kovács Ákos önmagáról, önmagának írt dala sem tölti be az ürességtől kongó koponyáktól zsúfolt koncerttermeket. Arról nem is beszélve, hogy maga az állam is csak egy lepukkant raktárat tudott biztosítani, hogy ezek az alkotási vágytól fűtött marketingesek, végre felléphessenek, de ott meg a bejáratnál egy Aczél idegzetű biztonsági őr kéri számon a dress code-ot. Habony fashion. Bohócnak csak a szervezők öltözhetnek és szegény Megyeri nem veheti fel a kedvenc pólóját, legalábbis a cenzor kivágja a felvételekről.
Bezzeg a külvárosok pompájában született, cvikkeres punkok! Eltartott kisujjal vedelik a kőbányait, jólléttől aszott testüket süttetik építkezések állványzatain és egymás után pöfékelik a puccos sláger szivarkáikat. Még arra is van idejük a hétköznapokban, hogy kemény fizikai munkát végezzenek, csak úgy passzióból. Nekik nem kell állami segítség egy fellépés megszervezéséhez. Ők nem adják lejjebb egy kastély bálterménél. Ők megeszik az utolsó szelet pizzát.
Létezik egy kastély a pusztazámori interzónában, ami különféle előkelő rendezvényeknek, forgatásoknak és esküvőknek ad helyszínt, de ha üresjárat van a tetovált fülű főúr szívesen biztosít helyszínt kisebb eseményeknek. Egészen véletlenül ő a Francesco és a Haverok bőgőse is, ennek köszönhetjük ezt a Lomtárkoncertet. Nem egyszer volt szerencsém ehhez a rejtői kavalkádhoz, ahol a legszürreálisabb figurák mulatnak, az antik bútorokkal teli termekben. Mintha egy múzeumban zártak volna össze mindenkivel, akitől csak anyád óvott gyermekkorodban.
Boldog kutyák hada civakodik a tóparti pavilon oldalában. A bálteremben egy csapat tarka hajú hipszter thonet székeket javít. Az egyik múltszázadi lakosztályban berendezett stúdió-sírjából, elő-elő kerül a hangmérnök, szellemként járja a kúriát, némi társas magány után kutatva. Vajon milyen állat szarvából készíthették, annak a hozzávetőlegesen öt literes, csikkel teli, üveg hamutálnak a nyelét? Fejedelmi tárgy. Füstje fölött két ormótlan bajusz folytat mély, filozófiai vitát, „a paradicsom túró-e, avagy lekvár?” Harmadnapos alakok, habos ruhában tükörképüket keresik a régiségek között. Egy septum (orr) piercing kocog, a vitrin oldalán. A könyvtárszobában megperdülnek a dobok. Csatamalac tetoválások erdejéből egy gyermeki szempár csillog a közönségre. Széles a mosoly a marcona arcokon. Gitár még nem pendült, de a mosh pit-ben már mozgolódnak. A terem sarkában egy csillagfejű crusty kókadozik, bortól petyhüdt ajkai a szöveget formázzák: „Generációnk szégyenei, glóriákkal közlekedtek.”
A punk kényszerűen rendszer ellenes műfaj, alappillére a lázadás. Mostanában nagy port kavartak az államilag finanszírozott Raktárkoncertek. A többség nem ért egyet a támogatások elosztásával, ennek kapcsán sok kérdés felmerül. Miért csak így lehetett megoldani? Kik kapnak lehetőséget? Miért pont ők? Menyiért? Mi az, amit le is adnak belőle? A Francesco és a Haverok válasz helyett, inkább megszervezte a maga ellen-raktárkoncertjét.
A formáció eredetileg 2014-ben alakult, szerény elképzelésekkel. Jó pár tagcserét követően, most negyedik éve játszanak ebben a felállásban. (Francesco D’Angelo – gitár, ének, Mácsik Balázs – gitár, Krajcsovics Olivér – basszusgitár, Sikari Gábor – dob) Nem csak együtt zenélnek, szoros barátok is, ami érződik a produkción. Bár hobbi zenekarnak indultak, ahogy összeforrt a csapat, egyre gyakoribbak lettek a megkeresések és a közönség is duzzadni kezdett. Azóta felléptek, szinte minden underground fesztiválon, öt dalukhoz is csináltak klipet és megjelentettek két lemezt. A 2017-es ‘Az utolsó szelet pizza‘-t követte 2019-ben, a ‘Hol az ajándék üdítőm!?‘, a harmadik album éppen készülőben. A korona vírus ugyan akadályozza, de meg nem állítja őket. A lomtárkoncertet, a cinizmuson túl, egy a járvány miatt lemondott rendezvény, az Első Punk Bál ihlette, amit szintén ezen a helyszínen készültek megrendezni. A felvételek a pusztazámori Öreg Tölgy Kastély-Fogadóban készültek. A hangot Dobos Gergely-nek (ex Ozone Mama, Böiler, Csók és Könny), a képet pedig a Yotta Pictures-nek köszönhetjük.
Az I am the Ritual (IATR) egy instrumentális space-rock trió, eredetileg 2014-ben alakult, azonban radar alatt repültek egészen a 2019-ben megjelent, Out Of The Maze névre hallgató debütáló EP-jükig. Ezt követte ugyanazon év decemberében az As Above, So Below című kislemez. A banda zeneileg hozza a stílustól elvárt vibráló, hipnotikus hangulatot, amik azonban igazán izgalmassá teszik a formációt, azok a hozzáadott vizuális és spirituális elemek.
Mind unjuk a témát, bármilyen érthető is, hogy a csapból is ez folyik, de tény, hogy a jelenlegi állapotok átalakították a szakma jelenlétét. Lássuk, mi történt az utolsó hétvégén, amikor az emberek még oldani próbálták a feszültséget!
„Annak érdekében, hogy megérthessük, mi a mantra, magunkévá kell tennünk a perspektívát, amely figyelembe vesz minden létezőt, a hang és a mozgás függvényében.”
A Ripe Foal, vintage rock alapokon nyugvó, számtalan behatás által tarkított felépítmény. Manapság egyre nehezebb műfajokról és alműfajokról beszélnünk, a modern formációk inkább mindent próbálnak játszanak, semmint egyvalamit. A kérdést mégis újra és újra feltesszük.
Automatizált bogarak és a fény gyermekei. Rózsaszín bárányfelhőn érkeznek a francia aranyifjak megfesteni a hétvégédet!
Hamarosan élőben is, addig pedig itt nálunk – bemutatkozik a görög Their Methlab.
Bemutatkozik az angliai Famyne.
„Stoner, Sludge, Post, Doom… Ki igazodik ki manapság?” A különböző szubzsánereket bizony nem tegnap találták ki. Nem állítom, hogy én tökéletesen elnavigálnék napjaink stílusirányzataiban, de attól, hogy valami nem volt a felszínen, még nem biztos, hogy új vagy épp az ördögtől való.
Bemutatkozik a varsói Ignu.
Az ignu szó Jack Kerouac fejében fogant valamikor a negyvenes évek végén, és előkerül több Allen Ginsberg műben is. Az ignuk tudatos ösztönlények. Köztünk élő örökéletű, inverz angyalok, akiknek kicsi a világ és belépésük van mindenki hálószobájába.