A Csende Gergely hálószobai projektjeként indult, azóta négytagúvá bővült zenekarmár többször is megfordult nálunk, a Kikeltető 2020 döntőjében díjat is kaptak, majd a múlt heti Klubestünkön táncoltatták meg a közönséget. A srácok azóta sem pihennek, ugyanis most csütörtökön jelent meg ötszámos debüt lemezük, a Last Decade, melyet itt az ideje, hogy alaposabban górcső alá vegyünk.

Az album nyitódala, a ‘Black Tangerine’, a félperces intrót követően egyből bele is vág a magával ragadó kettő-négyek világába és eléri, hogy képzeletben mi is Kalifornia sötét utcáit szeljük gördeszkánkkal. A konstans válságok korában élés feszültségeiből táplálkozó szövegi tematika jól illeszkedik a zajos gitárokkal körbevett zenei környezetbe. A számban folyamatosan jelenlevő energia a szólóra teljesedik ki igazán, ami nagyszerűen éri el, hogy még a visszafogottabb outron is rajta maradjunk a szám lüktetésén.

A ‘Heartbreak Suicide’ központi eleme az ellenpontozott basszus téma, amely kisebb variálásokkal végig vezeti az egész dalt, ami így könnyen mászik bárkinek a fülébe, főleg akit a szerelmi bánatok sem kerültek el az utóbbi időben. Szakítás utáni gondfelejtő tomboláshoz tökéletes talpalávalót szolgáltat ez a szám, főleg a végső népzenei ihletésű megőrülős katarzisával, ahol kiadhatjuk a bennünk maradt bazdmegeket érzéseket. Itt emelném ki azt is, hogy Csende Gergely olyan britséggel énekel angolul, hogy ezzel a szigetország  bármelyik punk bandájában megállná a helyét.

Annak ellenére, hogy a srácok annyira utálják a retrót, hogy még egy számot is írtak erről, elég jól használják a hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus hangzásait. Ezt az ‘I Hate Retro’-n mutatják be, ami egy komolyabb hangvételű gitárriffel repít minket a western filmek korszakába. Persze azért ehhez a hangzáshoz egy pörgősebb dobtéma is illeszkedik, hogy valamelyest mégiscsak magukénak érezhessék ezt a – szerintük – már rémunalmassá váló hangzást.

A hangulatában az első számra hajazó ‘Blue Haze’ a külvilág helyett inkább a belső érzelmi válságokat helyezi a középpontba. Itt is egy basszustéma képezi a szám vázát, melyre a szövegvilághoz képest vidám hangzású sikálós gitár illeszkedik. A breakdownban érkezett volna a személyes problémákat megoldó szövegrész, melyet azonban inkább zenei humorral pótoltak a srácok, ezzel megtartva az albumra jellemző kilátástalanságot.

Az albumon utolsóként szereplő, nálam azonban egyből személyes kedvenccé váló szám, az ‘All My Friends’ akár a zenekar ‘Patience’-e is lehetne. Az elképesztően easy éteri hangzás kicsit elfelejteti velünk a lemez világvége hangulatát és nihilisztikusan törődik bele barátaink, jövőképünk, vagy épp bárminek az elvesztésébe.

Összességében egy nagyon jól összerakott, változatos, de mégiscsak saját hangzással rendelkező albummal indította megjelenéseit a Quiet Kid & the Speakers, úgyhogy mindenképp megéri várni tőlük a folytatást.

Addig is legközelebb a Beat on The Bratban kaphatjátok el őket péntek 13-án, a Yellow Mood társaságában.

Fotók: Varga Orsi, februári KERET Klubest