Az 1995-óta működő skót zenekar egy hete adta ki nyolcadik nagylemezét, mely a Rave Tape címet viseli. A gyakran erőltetetten depressziós, esetenként túlzottan artisztikus chill zene egyik legnagyobb képviselőiről van szó, azaz a post-rock legkitartóbb harcosairól.  Az október 28-án bejelentett album előfutára a Zidane: A 21st Century Portrait című filmhez készített betétdaluk előadása volt, mely után pár nappal már érkeztek az első célzások a zenekar twitter oldalán.  A tíz számból álló album a zenekart egy mélyebb periódusából hivatott kirántani, amikor igen negatív kritikák övezték munkásságukat, bár ez már az utóbbi időben változni látszott. A ‘Heard About You Last Night’ egy kellemes, monoton dal, mely sikerrel hozza el az ember számára az éjszaka hangulatát nappal is. Szintetizátor nélkül nem létezhetne a dal, ahogy az album egyik másik trackje sem. Ez adja meg azt a csengő szólamot, ami különlegessé teszi ezt a dalt. A ‘Simon Ferocious’ olyan, mintha az első szám folytatása lenne, kicsit virtuózabb, és hangsúlyosabb gitárriffekkel. A ‘Remurdered’ a már jól ismert monoton, melankolikus Mogwai sémával kezd, de a harmadik percnél egy éles váltással ritmust vált, és a szintetizátor is egy élénkebb dallamot kezd játszani – gyakorlatilag zenében is megvalósul a ‘re’ előtag. Az instrumentális zenében a címadás sokkal érdekesebb, mert értelem szerűen nem a szövegből indul ki. A zenei megoldások nagyon jól adják vissza glasgow-i banda címeit dallamban, vagy hangulatban. A ‘Hexon Bogon’ ismét inkább egy töltelék dal, ami a zenészek képzettségének fitogtatására inkább szolgál, mint a hallgatóság szórakoztatására.  Esetenként a Linkin Parkra emlékeztető megoldásokat tartalmaz. A ‘Repelish’ különlegessége abban rejlik, hogy az ismét végletes és depresszív alapra rávett beszéd foszlányokat illesztettek, kicsit apokaliptikus benyomást keltve. A ‘Master Card’ban is a pengetősöké a főszerep itt azonban sokkal másabb, élettel telibb hangzást, keményebb riffeket hallhatunk. A zenekar alapvetően azt vallja, hogy gitárzenét csinálnak, ami az ilyen számokban nyilvánul meg leginkább. A ‘Deesh’ ijesztően hasonlít az előző két töltelék számra, teljesen elveszik a lemez többi dala között.

A ‘Blues Hour’ az egyetlen dal, amiben énekhang is szerepel. Az alapja talán a sok cintányér használattal lesz érdekes, de egyértelműen az emberi hang teszi különlegessé, bár ez is csak dallamos suttogásnak nevezhető. A ‘No Medecine For Regret’ szinti szólama már-már olyan dallamos, hogy az ember el sem hiszi, hogy felfért az albumra. A ‘The Lord Is Out Of Control’ ezt még megfejeli azzal, hogy az éneksávot annyira eltorzítja, hogy szinte felismerhetetlen.

Összegzésként az mondható el, hogy egy kicsit túlságosan is egysíkúra sikeredett ez az album. Néha már kellemetlenül jellegtelenek a dalok, és a vidám, kiegyensúlyozott lélekre nagyon nincs jó hatással. Egy-egy szám meghallgatása ajánlott, az egész albumé egyben, viszont nagyon nem.