Hadd legyek őszinte: valahogy azokat a zenészeket sosem tudtam komolyan venni, akiknek más írja meg a szöveget. Elveszti az egész a művészeti aspektusát, miszerint a zene egyfajta önkifejezés. A Seaside-nak szerencsére pont ez az erőssége.

Garamvölgyi Dániel önálló projektje pont azért ennyire szuggesztív, mert minden egyes hangból átérződik az a fajta csontig hatoló őszinteség, ami minden hasonló kérdéseket foglalkoztató embert azonnal a szobába zár, s nem hagy bekapcsolva mást, csak a gondolatokat és a soundcloudot.

Az elektronika nagyon okos, mégis visszafogott ötvözése az akusztikus hangzásokkal egy melankolikus, egységes hangzássá áll össze. Mindehhez társul Dani csengő tenor hangja, ami néha kicsit valóságon túli hatást kelt. Ez fajta hangzásvilág engem teljesen az izlandiakra emlékeztet, és nagyon örülök, hogy ez nálunk is tud működni.

A projekt életképességének legjobb bízonyítéka, hogy csak a youtube-on közel 1500 követővel rendelkezik. A Seaside-ra sokan kattintanak ráadásul külföldről, amiből kitűnik, hogy ez a fajta zenei kitárulkozás nem országszerint osztja meg az embereket. Egy facebook kommentelő pedig teljesen kikelt az ellen, hogy Dani még nem tört a nemzetközi szcéna élére: