Keltető Zenék Videók PÉNZ Szomszéd Még
A teljesség felé
Florence & The Machine lemezkritika
Florence & The Machine
How Big, How Blue, How Beautiful

Lemez / 2015 / Island Records
8.5


Olyan szempontból nagyobbak az elvárásaim a Florence & The Machine minden új produktumával, hogy én velük ismertem meg az alternatív zenét. Mert ők is egy határterületet képviselnek – ha valaki belém akarna kötni -, és talán a legjobban náluk működik a “minőségi zenét a népnek” elképzelés. Nem mellesleg Florence Welch számomra a mai könnyűzene egyik legkiemelkedőbb alakja. És a Ceremonials óta várom, hogy jöjjön valami új.

Ha jellemzem a két korábbi LP-t, akkor általában az elsőt, az-az a Lungs-t kísérletezésnek, az eklektika mintapéldájának szoktam nevezni. Változatos stílusú dalok, de egy hangzásvilág. A Ceremonials ezzel szemben teljesen egységes, az egész albumon végigvonuló hárfa megteremti a dalok közötti folytonosságot, míg a hangulati világ, a kicsit darkosabb elemekkel operálva szintén konceptuális, és egységes. A folytatásnál pedig tulajdonképpen az volt az egyetlen kérdés, hogy melyikhez tér vissza a brit énekes és dalszerző asszony-óriás, ha egyáltalán visszatér bármelyikhez is…

És visszatérnek mindketten, talán kicsit az első album hangulatára billentve a mérleg nyelvét.

A hangzás nagyon érett és kiforrott, ugyanaz az eklektika valósul meg, de kísérletezés nélkül. Minden teljesen tudatos.

Ez Florence nyilatkozataiból is látszik, az a fajta nagvolumenű hangzás, amit keresett teljesen megvalósult (sokszor épphogy elkerülve a patetikusságot). Megjelennek benne a már korábban megismert funkys elemek, mint például a ‘Delilah’ dúros zongoraakkordjai, de van itt melankolikus gitárpop, mint a Long & Lost, de bluesos elemek is találunk, mondjuk a ‘Caught’ban. Ami viszont a legszembetűnőbb változás, a sokkal több rockos elem, és lényegesen több gitárhasználat, ami gyakorlatilag a hárfát váltotta fel a legjellemzőbb hangszer szerepében.

A dalok a párkapcsolatok negatív oldaláról beszélnek főleg, és az egész album egyfajta megtisztulásként, a problémáktól való megszabadulásként értelmezhető. A szövegek egytől egyig nagyon magas színvonalat képviselnek, ezekről a viszonylag elcsépelt témákról is nagyon sok képpel, és metaforával beszélnek. Talán ez is hozzájárul, hogy ezt az LP-t (is) átjárja egyfajta misztikus hangulat, ami egy nagyon saját környezetet teremt az ember köré. Mintha torzul a külvilág hallgatás közben.

Az egész mítoszteremtésre rásegítenek az eddig kijött klipek, melyeket mind Vincent Haycock rendezett.

Ebben az erős érzelmi kalandozásban nagyon nagy szerepe van magának Welchnek, aki az egyik legszuggesztívebb ma élő popzenész.

Amikor kiskorában a gyerekek háromnegyede a külcsín miatt mondja, hogy ő bizony popsztár lesz, az mindenkit megmosolyogtat, mert aranyos. Ezt sokan azonban nem növik ki, és tele is van a popszakma látszatzenészekkel, akiknek közük sincs a zenéhez, de brandet építeni jól tudnak. Florence ebben a világban képviseli azokat az előadókat, akik valóban a zene szeretetéből táplálkoznak. És csak egy a zenét igazán szerető, és átérző ember képes olyan emocionális zenét teremteni, mint Florence Welch.

Még kicsit korainak tartanám megmondani, hogy ez az album milyen helyet foglal el a szívemben, de azt tudom, hogy az eddigiektől nem marad el. Sasjnos gyakran érzem egysíkúnak, ami a nagyon karakteres hangzásvilágból fakad, de ezt az első két nagylemezen is tapasztalni lehetett. Mindenesetre a Wich Witch en block vált az egyik kedvenc Florence számommá, és csak remélni tudom, hogy előadja Szigeten. Mert ő ott lesz, és én is, és csak a testemen keresztül foglalja el bárki az első sorban a középső helyet, mert az z enyém, jegyezzétek meg!

A KERET bloghoz bárki hozzáférhet ingyen, azonban a fenntartása költségekkel jár. Szeretjük a kortárs magyar zenét, szeretünk ezzel foglalkozni, azonban a fennmaradásunkhoz és a fejlődésünkhöz szükségünk van a ti segítségetekre is! Havi rendszeres, vagy egyszeri adományoddal hozzájárulhatsz a missziónkhoz, hogy ezáltal az egész budapesti független színteret is támogasd.