Az utóbbi időben, tehát az elmúlt egy-két hétben eléggé elszaporodtak a koncertek a Pécsen. Emiatt természetesen senki sem kelt fel bal lábbal reggelente. A naptáramba már jóval előre beírtam a február 26-át. Jeles alkalomként ott tündökölt a vérvörös emlékeztető a telefonomban „Run Over Dogs + Supernem” felirattal.

Amikor megérkeztem az EstCafé elé, még vissza volt 15 perc a kezdésig, úgyhogy gondoltam egy cigi még belefér. A gyomrom kicsit kavargott attól a három whiskey-től, amit még otthon benyomtam. Egyszer csak a Czeglédi Szasza kivágta az ajtót, kiugrott még egy utolsó cigire Ő is. Kicsit dumáltunk, aztán mondta, hogy 5 perc és felmennek a színpadra. Éppen a sörömet vettem a kezembe a pultnál, amikor hátba vágtak az első hangok. Kezdődött.

RUN OVER DOGS / PÉCSI EST CAFÉ

Run Over Dogs

Ismerjük a Run Over-t, nem szokásuk szarozni. Bele is vágtak az első számukba (‘Noxious Foodies’), én pedig az első sorba vonultam Bence barátommal. Illetve sorokról nem beszélhetünk mert kábé csak mi voltunk még akkor a teremben. A pécsi közönség még valahol a Király utcában tartogatta magát a Supernemre. Ennek ellenére persze nem igazán érdekelte őket, hogy hányan állnak a tánctéren, akkor is 140%-ot nyújtottak, mint a Putyin választási eredményei.

Amit nagyon szeretek bennük, és minden produkciójuknál megjegyzek magamnak, az az energikusság. Nincs nagyon olyan zenekar, akiken tényleg látszik az, hogy egy koncert alkalmával rendesen megdolgoztatják magukat. Sajnos a legtöbben csontszáraz arcbőrrel távoznak a színpadról.
A szett elég vegyes volt a számok tekintetéből. Volt benne régebbi és új is egyaránt, meg volt tömve az a háromnegyed óra rendesen az ismertebb számokkal. Még jó hogy bennük sosem lehet csalódni, mindig leviszik a fejedet a hangerővel.

A „Kutyák” egyébként nemsokára beveszik az USA-t is, és jó hangosan megugatnak mindenkit a keleti partól a nyugatiig egy 15 állomásos turné keretein belül.

Összességében kaptunk az estéhez egy elég erős kezdést, így már felspannolva és zúgó fülekkel készülhettünk a Supernemre.

Supernem

Az ilyen, már eléggé veterán zenekarokkal mindig az a „baj”, ha az ember írni akar róluk, hogy nagyon nem tud különbséget mutatni a koncertjeik között, hiszen mindegyik annyira bejáratott és profi, hogy nem nagyon térnek el a már megszokott forgatókönyvtől.
A Supernem erre a profizmusra még rádob egy lapáttal, hiszen egyszerűen nincsen semmi kifogásolni való a szettjükben. Megfoghatatlanok. Papp Szabit nem lehet megállítani se. Mindegyikük egy huszonéves energiájával robban a színpadon még így lassan a negyven felé is (vagy már negyven körül/után).

Szóval, ahogy mondtam elég nehéz ilyenkor bármi újat is megfogalmazni, megpróbálom. Kezdjük ott, hogy nekem kicsit halk volt, mondjuk ebbe könnyen bele lehet kötni, hiszen egy klubról beszélünk, ami egy lakóterület kellős közepén áll. Tavaly Orfűn majdnem kettétéptek a hanghullámok, és valami ilyesmit vártam itt is, de ez van.

Azért emelem ki a hangerőt ennyire, mert a Supernemhez szerintem kell hogy hangos legyen, hozzá tartozik. Mégiscsak punk-zene, nem?

Ezt a kis kukacoskodásomat leszámítva, amiről ők nem is tehetnek, semmi kifogásolni való nem volt benne tényleg. A Supernem az a banda, akik még hatvan felett is ugrándozva fogják nyomni, hogy „hova megy ki, ki hova megy…”. Az biztos, hogy az itthoni divatból soha sem fognak kimenni. Megvan a jól bevált receptjük, hogy mindenkit megmozgassanak, ha arról van szó. Könnyen fogyasztható, könnyed punk. Légies, de azért megvan benne a szükséges keménység is. Ehhez az egészhez meg adjuk hozzá Papp Szabi varázslatos közvetlenségét, hogy mindenkihez úgy tud szólni mintha már általános óta hatalmas barátok lennének.

Aki az elejétől kezdve ott volt, az tuti, hogy másnap eléggé fájlalta a nyakát és a lábait a sok fejrázástól és táncolástól, meg persze az a laza tíz kiló, amit akkor este fogyott. Ja, elég energikus este volt. A koncert után a Nappaliban hullafáradtan, de elégedetten koccintottunk az estére, talán kicsit többször is, mint kellett volna.