Mi az a szituáció, amikor a fellépő a gyorsforgalmi szélén a koncert kezdete előtt kevesebb, mint egy órával stoppolva igyekszik eljutni A-ból B-be? Történetünk ezúttal a Keleti Blokkból indult közvetlen a Szigeten véghezvitt koncertet követően. Szóval rögtön a Sziget Fesztivál után ütött be az első technikai malőr. Miszerint nem a megfelelő férőhellyel megáldott kocsival kell lejutnunk az idei Fekete Zaj Osztálykirándulásra.

Ennek következtében stoppal kényszerültünk – igen, én és a fellépő jelen esetben T.Bali (ROSINFLUX) – leszenvedni magunkat a Fekete Zajra. Ha nagyon pontos szeretnék lenni a Sás-tón található Mátra kempingbe. Az események természetesen úgy alakultak, hogy a koncert kezdete előtt kevesebb, mint egy órával a környékbeli sűrű erdőben bolyongtunk, abban a tudatban, hogy a cuccok még valószínűleg nálunk is messzebb járhatnak. Valahogy sikerült az eredetileg eltervezett kezdés előtt fél órával beesnünk a Sás-tó melletti kempingbe, bár jóval kevesebb méltósággal, mint ahogy Wovenhand tette azt az amerikai típusú turnébusszal 2012 körül. Végül a cuccok megérkeztek, megtörtént a beállás és a javarészt darkosokból álló már-már egy nagy famíliához hasonlító közönség is megkapta a jól beígért ROSINFLUXos, dróthúrokon eszementen doboló sujtást. Megjegyzem, a performance stabilan jelenlévő velejárója a közönség tagjainak ledöbbent arckifejezése a műsor végeztével, melyen a sok éves ismeretséget követően is hedonista módon imádok elidőzni. Az ilyen, és ehhez hasonló jelenlétekről szégyenteljesen kevés információ sugárzik felénk, bár van a helyzetben valami – esetleg az, hogy külföldön mennyivel több teret biztosítanak minden kísérleti fellángolásnak – amely valahol indokolttá teszi a helyzetet.

Kiegészítés: Az egyszemélyes javarészt zongorából és egyéb hasonló jellegű tárgyakból kiműtött dróthúrokon dobolós kísérleti felállással egyébként úgy 2010 tájékán találtam szembe magam először, a Keleti Blokk falain belül természetesen. A leginkább kortárs, bizarr installációkhoz erősen kötődő kísérleti húros zene gyökerei az I.O.N.-ból eredeztethetők, ha az mond valamit, bár jellegét tekintve leginkább az emberi tűréshatár korlátait igyekszik feltérképezni. Pozitív értelemben természetesen. Miután kezdett komfortossá válni a környezet és elvégeztem kötelező jellegű teendőimet nekiindultam megkeresni az irodát. Minden fesztiválon van egy, a sajtónak fenntartott iroda nem? Így kezdődött megközelítőleg fél órás vándorutam egy konnektor után, amiből végül inkább a hétvégi pihenésre tökéletesen alkalmas kemping felfedezése lett. Félig meddig megmunkált kertekben parkoló régi típusú Dacia meg a tóparton klarinétozó öreg bácsi látványa fogadott stabil WiFi és sajtós iroda jelenléte helyett, de semmi probléma. Ha nincs, iroda majd csinál magának a helyenként lepattant blogger, csak ne a pultból kelljen kapnia az áramot megközelítőleg éjfél derekán, ha kezdődik az Entrópia Architektúra. 

Az események végeztével felcsaptuk a már megszokott kölcsönsátrunkat, amely hűségesen állta az idei fesztiválok – legalábbis a Bánkitó és a Művölgy – által rámért megpróbáltatásokat és mínusz egy hálózsákkal meg a szükségeshez képest sokkal  kevesebb vastagpulcsival felruházva elbotorkáltunk aludni. Hihetetlen egyébként milyen szinten van hideg a hegyekben, de ezen megpróbáltatásokon könnyen túlteszi magát az ember a helyi gondoskodó vendéglátás következtében. Másnap újra útnak indult a kocsi, jelen esetben Szilvásvárad irányába, mi meg visszakényszerültünk – igen, ismét az artist meg én – az út szélére valami kocsi után nézni, mely képes elvinni miket legalább a szomszéd faluig.