Nomen est omen

Cikk

április 18, 2017

keretblog.hu

219

A KERET lassan 10 éve az ország meghatározó független lokálzenei platformja. Nem fogadunk el semmilyen formában állami támogatást. A szerkesztői munkába, a szelekcióba és a véleményünkbe nem szól bele se kiadó, se hirdető, se más külső fél. Ahhoz, hogy a jövőben is stabilan tudjunk működni és tovább tudjunk fejlődni, óriási szükségünk van a közösségünk segítségére. Kérünk, amennyiben van rá lehetőséged, támogasd a munkánkat egyszeri, vagy rendszeres adománnyal! Köszönjük!

Az immáron kvartetté bővült pécsi hard-rock zenekar négy év után újra nagylemezzel jelentkezik. Az amolyan soft-rebootként is felfogható Hibáson a Kipu tőlük eddig még nem hallott keménységgel tér vissza. Lássuk, hogyan sikerült a zenekar megújulása.

Ha valaki jártas a Kipu munkásságában, akkor számára az lesz a legszembetűnőbb a lemez pörgetése közben, hogy mennyire megváltozott a zenekar stílusa az előző ‘…és medvévé változott’ című nagylemezükhöz képest. A sokak által már-már pejoratív kifejezésként használt magyaralterség teljesen kikopott a hangzásból, helyét felváltotta a zúzós hard-rock, itt-ott stoneres beütésekkel. Ennek köszönhetően a mostani korong sokkal koherensebb elődjénél, nincs már benne a magyaralterre jellemző zenei vegyes-felvágottság, jól behatárolható az egész mű irányvonala.

Viszont úgy érzem, hogy ez valamilyen szinten a Hibásnak többet árt, mint használ. A lemez első hármasa – az amúgy nagyon jó indításként szolgáló ‘Vedd el‘, ‘Használj’ és ‘Csak én’ – után kezd először feltűnővé válni, hogy jó lenne már egy kis változatosság, ami viszont nem jön. Épp ezért is nagyon fárasztó élmény tud lenni a lemez egyben való végighallgatása.

A változatosság hiánya nem csak a zenében, de a dalszövegben is megmutatkozik. A számokat, tematikájukat tekintve, teljesen jól bele lehetne illeszteni egy olyan halmazábrába, amelyiken az egyik halmazára az lenne írva, hogy “depresszió” a másikra meg az, hogy “szerelem”. A legtöbb dal a két halmaz metszetébe kerülne, a maradék pedig szétoszlana a két halmazban. Ez leginkább azért fájó pont, mert Fekete Gyula (ének, gitár) szövegei néha nagyon is elmésen vannak megírva, rengeteg jól visszaidézhető sor került a számokba, leginkább a ‘Csak én’-t emelném ki, ami nagyon szépen fogalmaz meg lelki problémákat és azok kihatásait a szerelmi életre.

A dalszövegeivel ellentétben viszont Gyula éneke nem mindig működik jól. Egy-két dalba remekül beleillik a hangja, de sajnos sok esetben előfordul, hogy a szám énektémája annyira grandiózusra lett megírva, hogy azt már nem feltétlen tudja kiénekelni hamisság nélkül.

A fent említettek alapján simán hihetnétek, hogy nem tetszik nekem ez a lemez, de ez nem teljesen fedné a valóságot!

Hiszen vannak azért itt pozitívumok is. Az előbb említett okos dalszövegek mellett került egy-két remek zenei megoldás is az albumra, na meg rengeteg dögös riff. A lemez vége felé található ‘Hajnal Úr’ remek példa erre. Szerintem az egyik legjobb szám az albumról.

Összegzésként talán azt mondanám, hogy hiába nem jó a lemez, azért lehet belőle csipegetni, megtalálni egy-egy dalt, amit kedvelsz, de teljes egészében igen nehéz végighallgatni. Talán a saját címével lehet a legjobban jellemezni az albumot, hiszen nem rossz, inkább csak hibás.

PLAYLISTEK