2009-től kezdve tizennegyedik alkalommal rendezték meg múlt hétvégén a Bánkitót. Az idei fesztivál más volt, mint amit az előző évben megszokhattunk: a programból eltűntek a külföldi húzónevek, és a szervezők tudatosan az elmúlt években befutott magyar sztárokra helyezték a hangsúlyt. Ez az új szemlélet megmutatkozott a fesztivál közegén is: Beton.Hofira váró tinédzserek vegyültek a középkorú 30Y-osokkal és a hajnali elektronikus zene kedvelőivel.

A háromnapos buli során ezen három generációnak a tagjaival beszélgettünk arról, milyen 2023-ban Magyarország „legnagyobb kisfesztiválja”. Miért éri meg az olcsónak annyira nem nevezhető 40 ezer forintos bérlet? Bejött-e a Bánkitónak az a húzása, hogy Viagra Boys szintű headlinerek helyett, fiatal magyar sztárok lépjenek fel? És egyáltalán: mit ad ez a fesztivál, hogy 40 százalékos élelmiszerinfláció közepette, hogy még mindig kihagyhatatlan program nagyon sok ember számára?

Cudar helyzet

Nagyot fordult a világ öt év alatt: 2018-ban Bánkon fellépett montreáli SUUNS, a dán alt-punk Iceage, és a francia ACID ARAB is, a megszokott magyar húzónevek mellett. Öt évvel később megdrágult a bérlet, a külföldi fellépők pedig eltűntek. ’18-ban még nem volt Beton.Hofi és Hundred Sins, volt viszont Gustave Tiger és Ricsárdgír, a Bánkitó pedig sok ember számára kihagyhatatlan programnak, a nyár egyik alapvetésének számított. (Talán ezutóbbi változott legkevésbé.)

Aztán az elmúlt öt évben viszont lement egy Covid-járvány, a szomszédban kitört a háború, és emberemlékezet óta nem látott infláció sújtja a lakosságot. Ehhez a helyzethez pedig mind a szervezőknek, mind a vendégeknek alkalmazkodniuk kellett: áremelések, másfajta stílus, kevesebb színpad – és a tudat, hogy az, ami a fesztivál kapuja mögött vár az emberre egy még depressziósabb és kilátástalanabb hely, mint a tízes évek végén.

Ezért is volt egészen felemelő észrevenni azt, hogy dacára a fentieknek, a fesztivál még mindig az egyik legjobb dolog Magyarországon: a környezet még mindig csodaszép, a zene még mindig jó, és összességében pedig – bár ezeknek lemérésére nem áll rendelkezésünkre nagymintás kutatás – sem a koncertekre, sem a szervezésre nem volt hangos panasz.

Érezhető volt viszont az, hogy a körülmények feladták a szevezőknek a leckét. Ami segíthette őket, az az volt, hogy az elmúlt pár évben kiemelkedett egy olyan magyar zenészgeneráció, ami nemcsak elfogadható szintet képvisel (különösen a 90-as és 2000-es évek mainstream popjához képest), de magyarok százezrei megőrülnek értük – ebben az évben rájuk várt a feladat, hogy elvigyék a hátukon a zenei programokat.

Azzal, hogy Beton.Hofi, a Carson Coma, Hundred Sins, Co Lee és a sorból némileg kilógó, de szintén hatalmas tömeget vonzó 30Y lettek a fesztivál húzónevei, egy teljesen új közeg is rákapott a Bánkitóra, aminek az eredménye többek között az lett, hogy minden eddiginél jobban látszódott a generációk közötti kontraszt: középkorú nők és férfiak keverettek a tinédzserekkel, míg a technós fiúk és lányok viszont háttérbe szorultak. Amíg ’18-ban a fesztivál közege homogénabbnak tűnt, idénre ez biztosan megváltozot. Emiatt múlt héten három jól körül írható csoportot láthattunk:

azokat a tiniket, akik az új magyar sztárokon nőttek fel, a Covid előtti Bánkitó huszonéves visszajáróit, illetve azokat középkorú társaságokat, akik vagy kiváncsiságból vagy megszokásból, de kijönnek.

Új nevek

„Carson Coma, Beton.Hofi, de teljesen jó volt a techno is” – hadarta a sátrában pakoló fiatal srác, hogy mi tetszett neki az elmúlt napokból. Mint elmondta, elsősorban ismerőseik ajánlották a fesztivált a „jó zene és az egyedi helyszín miatt”, és ki terveznek jönni jövőre is.

Hasonlóan vélekedett az utolsó napon egy másik fiú, Aladár. Ahogy szavaiból kitűnt, őt elsősorban a fellépők névsora késztette arra, hogy kijöjjön:

„Voltam Galaxisokon, aztán 30Y-on, Beton.Hofin. Mindegyik napon jó volt a line up.”

Mint elmondta, először van Bánkitón, és elsősorban a koncertek, valamint a nagybetűs vibe és a környezet vonzotta. „Faszának tűnt, hogy itt van egy tó, ahol lehet fürödni.”

Ahogy egyre megyünk feljebb életkorban sűrűsödnek az eggyel negatívabb vélemények. Szandrát zenélni hívták le, de elárulta, máskülönben Pesten maradt volna, mert idén annyira nem egyezett az érdeklődési köre azzal, amit a fesztivál nyújtott.

„Annyira nem az én műfajom ez, hogy picit ilyen alterebb vonalra ment át a Bánkitó. Ahhoz képest, hogy eddig hogyan álltak a zenéhez, ez egy nagy fordulat.„

Mint elmondta, jobban tetszett neki, amikor még elhívtak külföldi fellépőket. „Például az nekem nagyon tetszett, hogy lehívtak olyan külföldi bandákat is, akiket nem tudtam volna megnézni, mert nem jöttek volna el Magyarországra.

„Emiatt annyira most nem érdekelt, mert bármikor Budapesten is el tudok menni ezekre a koncertekre. De lehet másnak ez kell.”

A tó, illetve a fesztivált körülzáró dombok adta látványt viszont ő is nagyra értékelte. „Az egész hely tök jó vibe-ot hoz, gyönyörű környezet. Tök szimpatikus az is, hogy itt nem érzed ezt a profitorientált hatást, például, hogy minden sarkon ellenőriznek, meg hogy nagyon túlárazott lenne a pia.”

Bár elmondása szerint elsősorban nem az elektronikus zenét hiányolta, voltak olyanok is, akik keveselték az éjszakai technó-kínálatot. A táborban ugyanis csak két színpad (amiből egyik a túl nagynak nem nevezehető KERET Ház) volt, amelyek előtt éjjel lehetett elektronikus zenézre táncolni, nem is olyan gazdag kínálattal, mint mondjuk egyes hasonló kaliberű fesztiválokon. Az egyik dolgozó az erről szóló beszélgetés közben fel is tette azt a költői kérdést, hogy vajon

„azért nincsen normális techno-line up, mert nem járnak ide technósok, vagy azért nem járnak ide technósok, mert nincs egy normális techno line up?”

Éjfél után haza

Érdekesség viszont, hogy ha egy generációval fejjebb lépünk ez a probléma nem igazán látszik meg. A középkorú párok és társaságok hangulata inkább idézte itt az Orfűt, mint mondjuk a Kolorádót: sokan a koncertek után haza is indultak, éjfél után pedig érzheteően csökkent is az átlagéletkor.

Hasonlóan voltak ezzel Natiék is, akik még sosem voltak a Bánkitón, és egyikük állítása szerint az elmúlt több mint tíz évben nem is látott fesztivált. Ide azért kijöttek.

„Először azért vettem meg a mai napijegyet, hogy 30Y-ra jöjjek, aztán később rájöttem, hogy a Galaxisok még jobban tetszik. De Vecsei H. Miklós is érdekel és Henri Gonzo is.”

Mint hangsúlyozták, ők végkép nem az a korosztály, akik éjszakai technóra vagy újhullámos hip hopra vágynak, és „döbbenten nézték ezt a huszonplussz éves rapper-rajongó generációt”. És bár állításuk szerint az ő látványukat még nem tudták hova tenni, de a fellépők sora nagyon tetszett nekik és jövőre is kijönnek.

Őket nehéz lenne megfogni breakcore-ral. Ötkor kiérnek, egy után már mennek is.

„Mi zenére jövünk, aztán ha vége van, akkor elmegyünk.”

Összességében idei Bánkitó nagy erőssége az volt, hogy – leszámítva talán 10 évvel ezelőtti Bánkot visszasíró és kicsit hoppon maradó huszonéves-kora harmincas csoportot – nagyjából mindegyik generáció megtalálhatta azt, ami érdekli. Nem volt se tumultus, se Gustave Tiger, viszont a Beton.Hofi-tábor nagy részének valószínűleg nem ez volt az utolsó Bánkja. És persze mint mindig, most is lehet valid kritikákat találni a fellépők névsorával kapcsolatban, de ezek orvosolhatóak jövőre vagy azután. Ha meg nem változik semmi, a tó akkor is szép marad hajnalban.

Fotók: Ligeti Bálint