A gitár nem vész el, csak átalakul

Cikk

november 9, 2013

Biró Márton

147

A KERET lassan 10 éve az ország meghatározó független lokálzenei platformja. Nem fogadunk el semmilyen formában állami támogatást. A szerkesztői munkába, a szelekcióba és a véleményünkbe nem szól bele se kiadó, se hirdető, se más külső fél. Ahhoz, hogy a jövőben is stabilan tudjunk működni és tovább tudjunk fejlődni, óriási szükségünk van a közösségünk segítségére. Kérünk, amennyiben van rá lehetőséged, támogasd a munkánkat egyszeri, vagy rendszeres adománnyal! Köszönjük!

Ha egy zenekar eljut addig, hogy negyedik albumot adjon ki, akkor már elvárások tömkelegének kell megfelelnie. A szakma elvárja a megújulást és az innovációt, a rajongók pedig a már ismert, és hőn szeretett stílust, és jellegzetességeket várják. Sajnos a kettő nagyon ritkán találkozik, de az Arcade Fire-nek sikerült.

A The Suburbs által kiváltott őrület, és a Reflektor marketingkampány “vihara” miatt már hetekkel a megjelenés előtt mindenki erről az albumról beszélt. Már ez is mutatja, hogy az évek során a montreali banda akkora hírnevet, és rajongó tábort gyűjtött magának, hogy az alternatív rock világának egy legismertebb képviselőivé váltak (ezt bizonyítja, hogy felléphettek az első YouTube Music Awards-on is, többek között Lady Gaga mellett). De a hatalmas reklámkampány nem volt túlzás, mert ez a lemez egészen más, teljesen új, de mégis összetéveszthetetlenül Arcade Fire.

Szakítva az eddigi hagyományokkal Win Butler-ék felépítettek egy olyan hangzásvilágot, ami meghatározhatatlan, és az embernek néha az az érzése hallgatás közben, hogy szórakoznak vele. Ezek a dalok a legkevésbé sem egyértelműek, nem lehet róluk fekete-fehér állításokat tenni, néha még a hangulatukat sem lehet meghatározni. Ez a sok disszonanciának és hangnemváltásnak köszönhető, valamint a stílusok jelentős mértékű összekeveredésének. A bátorság abban is megmutatkozik , hogy az elektronika  – mely idáig is jelen volt, de nem túl jelentős mértékben – a hangzás meghatározójává vált, és a korai diszkó elemei meglepő módon vegyülnek el a már jól megszokott rock n’ rollal és a pszichedelikával.

Reflektor a mostanában reneszánszászukat élő duplalemezek népes táborát gyarapítja. Az első oldal karakteresebb, változatosabb, és az album szinte összes “slágergyanús” dala ezen található. A címadó dal, a ‘Reflektor’ ütemes, kicsit feszült, és ez az indítás az egész album hangultatát meghatározza. A ‘We Exist’ oboaszólója olyan fülbemászó, hogy az ember el is felejti, hogy már közel öt perce ugyan azt a számot hallgatja. Ez manapság nem divat, de egyébként szinte minden dal hosszabb, mint öt perc az albumon. A ‘Flashbulb Eyes’ visszafogott, ütemes, szinte ringatja az embert. A ‘Here Comes The Night Time’ egy éjszaka különböző alternatíváit vonultatja fel, néhol pörgős, néhol nyugodt és pihentető. Az alap kicsit The XX-esre sikerült, amit a hajókürtre emlékeztető effekt ügyesen leplez. A ‘Normal Person’ basszusgitár szólója életet ad, az amúgy is nagyon lüktető dalnak, ez a szám szinte húzza maga után az embert. A The Suburbs-ra talán leginkább emlékeztető szám, a ‘You Already Know’ kicsit elveszik ezek között a dalok között, pedig önmagában teljesen kellemes. Az első oldal utolsó száma a ‘Joan Of Arc’  egy Depeche Mode számra emlékeztet, egész addig, amíg Régine el nem kezd franciául énekelni. Az ő vokálja adja meg azt a szakrális beütését a dalnak, amit a cím alapján talán el is várnánk (Szent Johanna).

A második oldal kicsit egysíkúbb, és monotonabb, az első oldal elemeiből építkezik, ám azokhoz túl sokat már nem tesz hozzá. Két szám, amit innen kiemelnék, a ‘Porno’, aminek hatásvadász címére biztos sokan felkapják a fejüket, és a hangzásvilág is kicsit rájátszik erre a témára, annak ellenére, hogy a dalban ez csupán egy metaforaként szerepel. Viszont a ’90-es évek popjának ilyesfajta feldolgozása igen szép munka, mert határozottan emlékeztet, még is egy magasabbra szintre emeli a stílust, amiben jelentős szerepe van a hegedűknek. A másik, a már emlegetett YTMA-n (YouTube Music Awards-on) előadott ‘Afterlife’, ami zeneileg megint a diszkó korszak felé kacsintgat, de az vidám életérzés, ami belőle árad, kicsit helyreteszi az album során jópárszor felzaklatott lelki állapotot.

Összegezve, ez egy nagyon kiválóra sikerült album, amit semmiképpen sem neveznék egyszerűnek, vagy olyannak, amit az ember, bármikor, bármilyen hangulatban végighallgat, de talán pont ez mutatja, hogy amit a kanadai banda most letett az asztalra, az nem feltétlen slágeres, de elképesztő zenei élményt nyújt, mind annak, aki szereti ezt a stílust, s mind annak, aki értékeli az apró zenei játékokat. Ennél jobb folytatást nehéz lenne produkálni, reméljük nem állnak meg itt!

(A ‘Here Comes The Night Time’, a ‘We Exist’ és a ‘Normal Person’ felhasználásával Roman Coppola készített egy rövid filmet, amiben sok ismerős arcot lehet felfedezni.)

http://youtu.be/_fFAKrIntzY

PLAYLISTEK