Click here for the english version of this article.

Bocs, olasz vagyok. Szóval a nevem Vincenzo Pellecchia, és Olaszországból, Nápolyból jöttem, de ezt mindenki tudja.

Nemrég egy barátom megkérdezte, hogy mennyire nehéz vagy más a magyar nyelvet használni. Azt válaszoltam, hogy nem is csak a nyelv az, ami nehéz, de megérteni a kultúrát, és hogy hogyan kéne élni. Napról napra új szavakat ismerek meg, új módokat arra, hogy kifejezzem magam, de napról napra ugyanazokat a hibákat követem el, mert közismert, hogy az olasz (akárcsak a spanyol és az összes többi latin eredetű nyelv) más logikai rendszert használ, mint a magyar. Mi másképp építünk fel gondolatokat és mondatokat.

De amikor elkezdesz élni egy hasonló városban, mint Debrecen, ahol nem mindenki beszél angolul, akkor meg kell tanulnod magyarul.

Az emberek mindig furcsán néznek rám, amikor megpróbálok magyarul beszélni. Egy kicsit más akcentus és valami elhibázott betű elcseszheti a jelentését az egész gondolatnak. A legelején a visszajelzések még csak ártatlan mosolyok vagy nevetések voltak, de minden nap jobban próbálkoztam, hogy megtanuljak magyarul, csakis az utcáról. Elhatároztam, hogy nem megyek iskolába, és követem egy tanár módszereit. Azt gondoltam, mindig az a legjobb módszer a nyelvtanulásra, ha az ember a kommunikáción keresztül tanulja. Ezért minden nap szóba álltam idegenekkel is (a nagymamák a kedvenceim), hogy meséljenek bármit, hogy megpróbáljam megérteni, és értelmesen válaszolni nekik.

És minél több pálinkát ittam a nagymamákkal, annál folyékonyabban tudtam magyarul.

Amikor ezt átéltem, épp a panyolai pálinka fesztiválon voltam, és arra jöttem rá, hogy nem a nyelv nehéz, hanem csak az emberek túl szerények, vagy lusták ahhoz, hogy beszélgetni kezdjenek. Aznap megtanultam, hogy „szia, minden rendben, berúgtam, bocsánat, egészségedre“. Ezeket a mondatokat forgattam a gondolataimban, és próbáltam újakat megtanulni. Tíz hónapnyi debreceni önkénteskedés után, ahol olaszt és színjátszást tanítottam egy magyar középiskolában, illetve szociális munkát végeztem hátrányos helyzetű embereknek, elhatároztam, hogy felköltözök a zenekaromhoz, és a barátaimhoz Budapestre.

Debrecen gyönyörű város, ha van családod, és gyereket szeretnél nevelni, de ha fiatal vagy, és tele vagy tenni akarással, akkor sajnos nem egy nagy kaland. Így hát Isten hozott Budapest, és Isten hozott BOZO – a banda, amibe komoly elszántsággal és elkötelezettséggel szálltam be, miután megismertem a Szabó családot.

Az első próbákon még nagyon vicces volt, hogy nem értettem semmit abból, amit Szabó Gyula énekelt, most 2 éve már, hogy a BOZO-ban zenélek, és be kell vallanom, hogy még mindig nagyon nehéznek tartom, hogy magyarul énekeljek,

mert nem jön belőlem természetesen, de nagyon izgalmasnak tartom a folyamatot, ami alatt sikerül teljesen megértenem, hogy miről szólnak a szövegek, amiket az emberek felé kommunikálunk.

A hibáim? Hát, abból jó sok van… Olyan helyzetek, mint pl. próbálni kedvesnek lenni valakivel, hogy előre engedem a liftnél, mondva, hogy „paradicsom“ ahelyett, hogy „parancsolj“.

Egy másik vicces téma, az ahogy a magyarok próbálnak szót érteni velem. Elkezdjük angolul, aztán válaszolok Hunglish-ül (magyar-angol keverék), és a végén szerintem azt gondolják: „Mi a fene van ezzel a sráccal?“.

A titkom, hogy „leszarom“. 

Nem igazán zavar, hogy összekeverem a nyelveket, mert nem tudom az összes magyar szót, de igyekezni fogok, és fogok újakat tanulni. Azért is, mert szeretném, ha természetesen éreznék magukat, akik velem beszélgetnek. Most már több, mint 2 éve vagyok Magyarországon, és még mindig sokat küzdök azért, hogy használni tudjam ezt a nyelvet, de hiszem, hogy menni fog, főleg ha azt látom, hogy van egy csomó magyar barátom, és olasz egy sem.

Az olyan emberek, mint én, akik képesek több nyelven kommunikálni (spanyol, olasz, angol, portugál) nem szuperhősök, csupán aktív hallgatók. Próbálunk megérteni minden egyes szót, ami a témával kapcsolatos, koncentrált odafigyeléssel.

Nagyon szomorú, hogy az emberek nagy része passzív hallgató. Ez azt jelenti, hogy csak hallgatnak, de nem hallanak, a fejükben csak „bla bla bla…“ megy. Valójában nem érdekli őket, ha valaki más beszél.

Ezekből következik egy jó tanács: ha külföldi vagy, és meg szeretnél tanulni magyarul beszélni, ne légy szégyellős, ne félj, hogy hülyeséget fogsz mondani, mert valószínűleg fogsz, de csak mondd! Végül meg fogod tanulni a megfelelő módját annak, hogy kifejezd magad. A latin kultúrájú embereknek is van egy tanácsom, ha szeretnének magyar barátokat szerezni: ne törjétek szét a komfort zónájukat egy kalapáccsal, ahogy mi, olaszok tesszük! Várjátok meg, amíg megkedvelnek, és aztán jó eséllyel beléphettek a köreikbe.

Az olaszoknak azt javaslom, hogy ne veszítsék el a türelmüket, amikor a magyarok a semmiből is nagy problémát csinálnak. Ez csak a kultúrájuk része. Egyfajta pesszimista túlgondolás. Mint ahogy a mi szokásunk (olaszoké), hogy kiabálunk, mint az állatok az állatkertben, amikor mindenki más csendes. A magyarok nem ridegek vagy érzéketlenek, valójában nagyon melegszívűek, ha beengedtek a szivecskéjükbe, csak engedni kell őket a komfortzónájukon belül maradni, ha ezt szeretnék, nem kell semmit rájuk erőltetni.

Azt világossá szeretném tenni mindenki számára, hogy ez az én módszerem, mert ez vagyok én. Ha Ti mások vagytok, ne próbáljátok úgy csinálni a dolgokat, ahogy én, mert akkor sosem fogjátok elérni, amit Ti szeretnétek, ha átveritek magatokat és a többieket. Csak próbáljatok meg mindig önmagatok lenni és szeretetben élni, és minden rendben lesz.

Köszönettel tartozom Melicenzonak, a Szabó Családnak, A Néhai Báránynak a The Punchnak, a BOZOnak, az AGAVOIDnak, a PLUTO SOUNDSnak, a KERETnek, a The Keeymennek, a Panel Surfersnek, az Igen pizzériának, mindenkinek, akit a Vittulában megismertem, a balatoni néniknek és a pálinkának.

Írta: Vincenzo Pellecchia
Illusztrációk: Gáti Ráhel Réka / tumblr / insta