A 2014-ben alakult, pécsi gyökerekkel rendelkező, Kikeltetőt is megjárt Kaktus zenekar fennállásának öt éve alatt nem csak az eklektikus stíluskísérleteivel tette le névjegyét a magyar klubélet asztalára – a kezdetektől fogva stabil minőséget hozó anyagaik folyamatosan olyan irányba mutattak, melyből könnyen kiolvasható volt egy ígéretes, nemzetközi vizekre is bátran evező zenekari jövőkép. Az állandó megújulás jegyében született, bitang hosszú címmel jegyzett új lemezük, a múlt héten megjelent Of Vampires, Witches, Priests and Other Human Beings ugyanakkor egy olyan meglepő kiteljesedése eddigi munkáiknak, amely nagy eséllyel fordulópontot jelenthet számukra.

A Kaktus kifejezetten azok közé a zenekarok közé tartozik, akik nem átalkodnak minden egyes stíluson keresztülrágni magukat, ami valaha is megérintette őket.

Az elektronika, az indie és a jazz útvesztőiben fáradhatatlanul keresték, és mindannyiszor megtalálták magukat az évek során, ami fejlődésük ívét sajátos vargabetűvé rajzolta.

Ezen tendenciát nem töri meg új lemezük sem, amiben ugyanakkor felsejlik a rendezettségre való igény: fegyelmezettebbnek, kevéssé kicsapongónak, ha úgy tetszik, összeszedettebb anyagnak mutatkozik az előbbiekhez képest, cserébe egy olyan lemezzel koronázták az egy éves alkotófolyamatot, ami minden eddiginél jobban áll nekik.

A pozitív váltás egyik eredője – a Kikeltetőn feltűnt Doggos-ból is ismerős – Kárai Bence, aki az addig instrumentális dalokat szerző bandába énekesként csatlakozott, a vokális réteg hozzáadásával megváltoztatta a születő dalok struktúráját, ami a lemez egészét tekintve igen fontos összetevőként csapódik le:

Olyan egységes, erős és sötét hangulatot teremtenek a számok, ami az egész anyagnak markáns, mindent átható aurát kölcsönöz, ami közel sem sikerül mindenkinek manapság.

Bár a cím ellentmond ennek, az  Of Vampires, Witches, Priests and Other Human Beings sötétsége nem az a darkwave-es, post-punkos, gótikus feketeség, amit rengetegszer átmosott steril formában zenekarok tömkelege nyom az arcunkba, mint a depresszív megkomolyodás ékes és messziről bűzlő jelét, mindinkább egy elegáns, merészségében vonzó és nem kevéssé ördögi sötétség kibontakozása ez, aminek esszenciáját már a legelső, Nolan című dal első egy percében készen kapunk. (Ebben az esetben egyáltalán nem fair bárminemű összehasonlítás más zenekarokkal, így csak lábjegyzetként álljon, hogy hasonlóval találkozhatunk például a BADBADNOTGOOD lemezein is – leszögezve, hogy a Kaktus anyaga a legkevésbé sem marad el tőlük, sőt!)

A fegyelmezett stíluskísérlet másik pozitív hozadéka, hogy a dalok kivételes könnyedséggel fonódnak és rántják be egymást örvényszerűen, az Island of Freedom szaggatottsága után a Basogape garázsrockja indítja be igazán a pörgést, ami egyenesen az erős szerzemények közül is kiemelkedő Stationbe vezet. Az anyag egyetlen problémás pontja az On the Seventh Day, ami kissé elüt a többi tracktől, a basszus és a kongaszerű ütősök pattogása, majd a dal közepén a jellegzetes elfojtott gitárhang összhangzása máshonnan derengő poposságot hordoz, de talán épp ez az az aprócska melléfogás, ami szükségszerű szexepilként van jelen a lemez közepén. Kiemelendőek még a Saudade című záródalban felcsendülő atmoszférikus zajfuvallatok, amik méltóképpen vezetik le a lemezt.

Összességében az Of Vampires, Witches, Priests and Other Human Beings az a lemez, ami egy okosan építkező zenekar életében a türelemért járó jól megérdemelt jutalom szerepét tölti be, és ami egy olyan irányvonalat képes hozni, melynek mentén bátran folytatható a későbbi alkotómunka.

• A zenekar egyébként épp ma mutatja b élőben is új lemezét az Instantban a Feed The Mogul társaságában, csípjétek el őke!