Már jó ideje követjük a The 1975 munkásságát, így amikor megtudtuk, hogy európában turnéznak, és jönnek bécsbe, egyből írtunk az összes illetékesnek, hogy szeretnénk készíteni egy interjút a bandával, vagy legalább csak szeretnénk ott lenni a koncerten. Sokáig kétesélyes volt a dolog, a zöld utat, azaz a fotós passzal kiegészült belépőket pedig akkor kaptuk meg, amikor már kezdtünk letenni a kiruccanásról, öt órával a koncert kezdete előtt.

Én éppen indultam volna egyetemre, Dávid pedig betegen otthon pihent, de eldobtunk mindent, és elkezdtük villám tempóban szervezni a trippünket. Megnéztük az összes telekocsi oldalt, de már nem volt hely sehol, megnéztük a busz és vonat járatokat, de nem értünk volna oda időben, még a stoppoláson is gondolkodtunk, de nem akartunk kockáztatni semmit, ezért kocsiba ültünk és elegendő benzinpénz nélkül, lesz ami lesz alapon elindultunk.
A kocsiban jött a telefon, hogy még interjúidőt is kapunk a koncert előtt, ezért fél órával korábban kell odaérnünk. Szerencsére előrelátóak voltunk, és volt nálunk minden az interjúhoz, és amíg Dávid repesztett ezerrel a maximálisan megengedett sebességgel a sztrádán, én kérdéseket fogalmaztam az interjúhoz. A csöndet csak a GPS tájszólásra állított hangja törte néha meg: “lassaban, he!”.

Gond nélkül megérkeztünk fél hétre a Flexhez, ahol már várt minket az angol stáb. A helyet úgy képzeljétek el, mint az A38 hajót, a fények és a hangosítás nagyon hasonló, még az elrendezés is, csak egy kicsit kisebb, és nem a dunán van egy hajón, hanem a dunaparton a föld alatt. Rövid egyeztetés után a turnébuszban megejtettük a beszélgetést Mattel, a banda énekesével, aki bár szörnyen fáradt volt, készséggel válaszolt minden kérdésünkre.
Én a koncert előtt nagyon ittam volna egy sört, de sajnos nem volt már időnk pénzt váltani, kártyával meg nem lehetett fizetni, de találkoztunk pár magyarral, akiktől kaptam pár eurót némi forintért cserébe. Nagy boldogan mentem a pulthoz, de kiderült, hogy pont nem elég a pénzem, mert a sör árára még rájött volna egy másfél eurós pohárdíj. Ez fontos, később még visszatérek rá.

Az előzenekarnak, az Olympiquenak néha volt pár erősen Kings of Leonos mozzanata, amúgy teljesen felejthető volt, és este 8 után kicsivel színpadra lépett a The 1975.

Az első szám a ‘The City’ volt, én ekkor már elöl fotóztam a színpadnál, ahol olyat láttam, amilyet még soha. Nem volt fotós árok, állt egy biztonsági őr a közönséggel szemben, az extázisba esett tinilányok az első sorokban pedig becsülettel tartottak egy lépés távolságot a színpad szélétől. Bár az e-mailben ígértek fotós passzt, nem kaptam semmi külön karszalagot, ám bemondásra így is beengedtek a merch pulton keresztül az említett holt térbe. Nagyon furcsa volt, és emiatt annyira oda kellett figyelnem minden mozdulatomra, hogy a koncertre már alig tudtam figyelni. A ‘Talk’, a ‘M.O.N.E.Y.’ és a ‘Girls’ fantasztikus volt, Matt mozgáskultúrája és színpadi jelenléte egészen ikonikus és elbűvölő. Bár éreztem némi hideg profizmust, az egésznek volt egy lüktető energiája, annak ellenére, hogy a srácok már hónapok óta napról napra más országban turnéznak és láttuk rajtuk, hogy szörnyen ki vannak merülve. Ezt teszi a színpad és a közönség.

Egy lassabb blokk után jött a koncert fénypontja, az utolsó három szám, a ‘Sex’, a ‘Chocolate’ és a ‘You’. Ekkor már hátulról, a közönségből néztem a showt, ahonnan jobban ráláttam az egész színpadra és jobban hallottam a zenét is. A hangosítás kristálytiszta volt, a fények pont annyira egészítették ki a koncertet, amennyire kellett, élén a világító téglalappal a dob mögött, ami a banda egyik fő szimboluma. A buli végét Matt a lábdobon állva játszotta végig, és a sziluettjét szépen körbefogta a négy fénycső. Egyszerű, de nagyszerű befejezése volt ez a közel egy órás koncertnek, semmi felesleges sztárolással, visszatapssal vagy más sallanggal.

Amikor kezdtünk feloldódni a kifelé hömpölygő tömeg sodrásában, realizáltuk, hogy a kocsiban alig van benzin, ránk meg még vár egy 250 kilóméteres út hazáig. Szerencsére a műanyag repoharakat senki sem tartotta akkora becsben, mint amennyire nekünk jól jött volna akkor az a másfél euró is, így a hazai nyári fesztiválok egyik legviccesebb pénzkeresési módszerével, néhány pohár visszaváltásával szert tettünk annyi ingyenpénzre, ami bőven elegendő volt ahhoz, hogy szellős forgalom mellet hazacsorogjunk az autópályán. Hajnali kettőkor már ott sétáltam, ahol pontosan 12 órával azelőtt a beszámolóm első bekezdésének végén említett e-mailt olvastam, és boldogan summáztam a napomat teli memóriakártyával, és a frissen szerzett emlékek bizsergésével.