Ez kivételesen nem a Henry Miller féle – ám szintén Amerikai – Tropic of Cancer, talán kevésbé obszcén, provokatív és megbotránkoztató, de hasonlóképp elgondolkodtató. Megjegyzem, az előbb felsorolt eltérések ellenére a névválasztásban jelentősen szerepet játszott a fent emlegetett regény.

Jelenleg Camella Lobo személyes, szóló projectjeként működő zenekar 2008-ban kezdte pályafutását Los Angelesben. Eleinte férjével, Juan Mendezzel dolgozott együtt, ám 2011-ben szétváltak útjaik.

Lobo saját elmondása szerint az egész Tropic of Cancer koncepciója azon fajta rögeszméjéből ered, hogy megfigyelte saját és mások életének ismétlődő motívumait. A legfőképpen már-már idillikusnak nevezhető részteleket, körforgásokat, természetes vagy esetlegesen létrejött helyzeteket. Hogyan mennek keresztül az emberek ezeken a megállókon? Nos, e folyamat rövid, úgymond „története” mindenképp érzékelhető zenéjében.

A dalok leginkább egyfajta idillikus versként jelennek meg, egyenként leírva ezen ismételődő, apró jeleneteket. Szerelembe esések, kiábrándulások, élet, halál és még megannyi körforgás lassacskán kézzel fogható darabjai. Mindezen egyvelegbe csempészve ad egy egyfajta jól eltalált mértékű melankóliát. Kinek ne lenne kedve ezen a ponton beülni a kádba egy cigivel egy hosszú nap után?

Az egyes dalokhoz készült videók zsenialitását pedig kár lenne részleteznem. Kísérleti jellegére való tekintettel, vagy épp ettől függetlenül hihetetlenül jól megkomponált az egész project.

A mindössze 8 számot tartalmazó Restless Idylls (2013) egyfajta próbálkozás, egy kevésbé melankolikus dimenzió megtalálására. Maradéktalanul lenyűgöző és az előzőekhez hűen hipnotikus.

Összességében a Tropic of Cancer irigylésre méltóan jól operál a tökéletes szépség, sötét hipnózis, kiábrándultság és az elgondolkodtatni vágyás keverékével. Why won’t you use your brain, if you have one?