Két napja jelent meg a pécsi The Beans legújabb albuma a Glitch. Vida Áronnal a zenekar zeneszerzőjével, szövegírójával és lelkével beszélgettünk az albumról, a zenekarról, és a jövőről. 

Itt ülünk Pécs egyik legizgalmasabb helyén, ahol a nap bármelyik szakaszában belebotolhat az ember a város bármelyik zenekarának zenészébe, ez a Nappali. Szóval a hely adott, kint szakad a nyári zápor, a helyiség távolabbi szegletében pedig egy csoportos zenei foglalkozás zajlik, így mi a hely másik, ellenkező sarkát választottuk, hogy egy tea és egy jó hideg Club Mate társaságában beszélgessünk.

GHOSTNOTE: Megvan az új lemez és szerintem elégedettek lehettek vele. Mi, vagy ki volt az az inspiráció, amin elindultatok?

Vida Áron: A pánikbetegségem. Most így nem egy előadóra gondolok. Egy-két éve kialakult. Meg az, hogy nem adnak hangot a suliban, hogy nem figyelnek rád. Ezek a tipikus dolgok. Ilyenkor muszáj hangosnak lenni, muszáj üvölteni, hogy észrevegyenek, érted. Az, hogy albumot csinálok, az most ennek a lezárása. Elköltözök [Pécsről] és erre most szükség van, hogy lezárjam és erre ez az egy módszerem van.

GHOSTNOTE.: Mondtad korábban, hogy te egyedül csinálod az alkotói részét az egésznek. Szóval mondhatjuk, hogy az album személyes indíttatású?

V.Á.: Persze, személyes. Olyan mint a Bércesinek a Hiperkarma, szóval egy projekt.

GHOSTNOTE: Hogy megy az alkotómunka?

V.Á.: Megmondom általában, hogy mi az alaptéma, de a díszítéseket ők találják ki. De alapból én írom a dalokat, meg én szervezek minden szart. Általában, amikor kimegyek cigizni, akkor jutnak eszembe ötletek, meg másokból merítkezem. A szöveg az nem nagyon érdekel, csak legyen hatásos. A címet mindig nagyon meggondolom.

GHOSTNOTE.: Mennyit változott az album, ahhoz képest, amit te kitaláltál és amilyen a végén lett?

V.Á.: Már februárban ki akartam adni, csináltam is neki egy flájert, csak akkor még duó voltunk és sokat hallgattam Gooch Palms-ot, ahol van egy csaj egy pergővel, amit egy csörgővel üt, meg egy csávó gitározik. Az nagyon tetszett, meg Ty Segall első albuma, amikor még egyedül csinált mindent. Ez a kettő, meg a garage stílus, ami megfogott, meg mi is épp egy duó voltunk ugye. Ki is adtunk egy dalt, de aztán annyira mégse tetszett, szerettem volna ha komolyabban veszik.

Két hónap alatt kinőttem, hogy mi egy garázszenekar akarunk lenni, de azért a hangzást meg akartam tartani.

Meg sok Black Lips-et is hallgattam. Csináltam egy borítót, de túl vidám lett, amihez vidám dalok kellettek volna. Csak több negatívum ért eddig, mint pozitívum.

GHOSTNOTE.: Nekem az első hallgatás után Ty Segall ugrott be. Ő adta a fő vonalat?

V.Á.: Persze, én őt egy éve hallottam először, mégpedig a Melted című albumát és az volt az, amitől leesett az állam. Én még azelőtt nem voltam úgy zenekartól, ami ennyire földbe döngöl és elképeszt. Előtte főleg Hedrixet és más szólisztikusabb előadókat hallgattam. Ty Segall-ban meg az tetszett nagyon, hogy lefog pár akkordot és abból olyat tud csinálni, hogy úristen. De van benne egy kis Nirvana-s befolyás is.

GHOSTNOTE.: Hol készültek a felvételek?

V.Á.: Itt Pécsen egy kisebb stúdióban, de az annyira nem jött be. Szóval kialakítottam a szobámat és felvettem, ahány dalt csak tudtam újra. Vagy ötven dal készült erre a lemezre és kiválasztottam tizenkettőt. A keverést is én csináltam, meg a borítót is.

GHOSTNOTE: Azért a szobádban kényelmes lehetett.

V.Á.: Ja, tudod, így felkeltem reggel és csináltam. [nevet]

GHOSTNOTE: Van kedvenced a számok közül?

V.Á.: Három dal van, amelyekre nagyon büszke vagyok, az egyik a The Girl Who Fell In Love With Her Rapist. Az nagyon jó lett szövegileg és zeneileg is.

GHOSTNOTE: Remélem a cím mögött nincsen semmi valóságtartalom. 

V.Á.: Nincsen sztori, de ahogy össze van rakva. Talán soha nem írok ilyet még egyszer. Nem tudom hogy jött. Aztán jön az Envy, amiben talán leginkább lehet érezni Ty Segallt. A testen kívüli élményről szól. Szóval, hogy valami olyasmi amiről sok ember beszámol miután meghal, de mégis visszatér, azaz, hogy kiszállt a testéből és látta magát kívülről. Ez engem azért izgat, mert ha elalszunk ugyanígy történik csak reggelre visszatérünk, míg amikor meghalunk akkor nem. Ez nem egy ilyen halálkultusz, hanem úgymond metafora arra, hogy az emberek nem nyitottak, ezt abból gondolom, hogy félnek az ismeretlentől, ami ez esetben a halál. Persze ez így erős példa, de a lényeg benne van.

GHOSTNOTE: Veled megtörtént már?

V.Á.: Egyszer álmodtam egy ilyet, azóta foglalkoztat.

GHOSTNOTE: Említetted, hogy lesz szerződésetek egy kiadóval. Mesélnél erről egy kicsit?

V.Á.: Csak annyi, hogy több zenei platformon ott tudunk majd lenni és ezzel talán keresni is tudunk valamennyi pénzt. Angol nyelven írok és azt akarom, hogy ne csak itthon hallgassák, hanem a határokon kívül is.

GHOSTNOTE: Hogyan tervezed a jövőben a zenekart?

V.Á.: Most az az első lépés, hogy felköltözök Pestre és ott talán többet tudunk játszani. Úgy érzem, ott fogékonyabbak az underground dolgokra. Itt Pécsen is lehet érvényesülni, de itt nem foglalkoznak az emberek olyan sokat ilyen dolgokkal. Mindig beszélnek a kultúráról, de szerintem a kultúra túlmutat azon, hogy itt a Dzsámi [Pécs főterén álló török-kori mecset, ma már keresztény templom – a szerk.] meg ezek a látványosságok. Távolabbi jövőre nézve azt akarom, hogy megtöltsünk nagyobb helyeket. Nem előzenekarként, hanem magunk miatt.

GHOSTNOTE: Nyáron találkozhatnak veletek valahol?

V.Á.: Nem terveztük nagyon semmit. Most fő a munka, hogy fel tudjak majd költözni. Ja várj, június 18-án játszunk a Kulturális Központban itt Pécsen, ennyi.

Fotók: Kirschner Petra