Daniel Ek szerint az illegális letöltések, illetve maguk a lemezkiadók jóval pofátlanabbul húzzák le a zenészeket, mint az audio/video streaming szolgáltatások. Ezt egyes érintett előadók másképp gondolják. A Spotify alapítója lévén Ek nem épp a legelfogulatlanabb megszólalója a vitának, ami a két fél között egyre élesedik. A streaming szolgáltatások a megváltói a gyökeresen átrendeződött zeneiparnak, vagy csak tovább rontják a zenészek szellemi és anyagi megbecsültségét?

Björk, Thom Yorke, és Taylor Swift. Hangzásukat tekintve nem túl sok egyezés van a felsorolt előadók között, azonban egy kérdésben, köszönik szépen, tökéletesen megértik egymást:

„A zene művészet. A művészet pedig ritka és fontos. Minden, ami ritka és fontos az egyben értékes is.”

– az idézet a country dossziéba manapság már nehezen lefűzhető 22 éves Swift-től származik, és eképp folytatódik: „Mindig is szerettem új dolgokat kipróbálni, így hát ezt is kipróbáltam, és valljuk be: nem tetszett. A művészet megérdemli, hogy értéke financiálisan is kimutatható legyen (…) a Beats Music-on, valamint a Rhapsodyn fizetned kell azért, hogy meghallgathasd az albumaimat. Ezzel megbecsülve az értéket annak, amit alkottam. Ellenben a Spotify-on nincsen semmiféle szabályozás arra vonatkozólag, hogy ki, és milyen zenéhez jut hozzá.”

Björk valószínűleg hevesen bólogathatott Taylor érvelése hallatán, és úgy tűnik, nagyon egy követ fújnak:
„Nem tudom miért, de az egész akkora őrültségnek tűnt. Mármint, két-három évig dolgozol egy lemezeden, hogy aztán odavesd az emberek elé „tessék, ingyen van, vigyétek.” Ez nem a pénzről szól, hanem a tiszteletről. A beleölt fáradtságos munka iránti tiszteletről.”

„A Spotify az utolsó, kétségbeesett fing a halott ember testéből.”– a Radiohead frontembere ezzel a vulgáris, ám roppant elmés hasonlattal foglalta össze véleményét, a zeneipart is temetve, úgy általában. York kevésbé materialistán, (függetlenségi kérdést csinálva belőle), de szintén mély ellenszenvvel viseltet az ügy iránt:

„Nincs szükségünk arra, hogy megcsinálják helyettünk, mi sem szarral gurigázunk, magunktól is képesek vagyunk rá.” – finom célzás a Radiohead 2007-es innovatív húzására, amikor tetszőleges anyagi kompenzáció fejében letölthetővé tették In Rainbows című albumukat. Ezt sokan zenetörténeti mérföldkőként tartják számon, mivel ezzel a megmozdulásukkal bebizonyították, hogy az értékesítéshez teljesen felesleges a lemezkiadók, vagy más terjesztők közrejátszása. „Egy közvetlen kapcsolatot létesítettünk magunk, mint zenészek és a közönség között, ez az egészben a legizgalmasabb. Lazán ki tudod őket (közvetítőket) golyózni az egész folyamatból.

Erre megjelennek ezek a faszcibálók (Spotify), és úgy tesznek, mintha elengedhetetlen szerepet játszanának benne.”

A tisztánlátás végett azonban érdemes felmérni, hogy is működik pontosan a rendszer. Első sorban azt kell valahogy feldolgozni, hogy a digitális vásárlásnak, azaz egyszeri letöltésnek, illetve az online streamelésnek eltérő a nevezője, azaz másképp generálódik a bevétel, mint ahogy azt a zeneipar évtizedek óta megszokhatta.

Míg a letöltés darabszámban, a streamelés a fogyasztás mennyiségében (hányszor hallgatod meg az adott számot) mérhető. Ezért nem érdemes őket direktbe egymáshoz hasonlítani. Fontos még azt is megemlíteni, hogy a Spotifyon való jelenlét ingyenes, ám független előadóként nem egyszerű bekerülni, és nagy a kiadók által gondozott zenekarokra irányuló forgalom, meg persze a fizetett kiemelések és promóciók mellett a kicsiknek legfeljebb csak a már meglévő bázisuk célirányos figyelme jut.

Az, hogy a Spotify művészet gyöngyszemeit ingyenélő disznók elé szórja, erős sarkítása a struktúrájának, mert a felhasználók (jelenleg 60-ból 15 millió) igenis fizet. Az előfizetés mellé jobb hangminőség, és több funkció jár. Az ingyenes felhasználók 4-8 dal között reklámblokkokat hallgatnak, ezáltal pénzt termelve az előadóknak szánt kalapba. A streaming cégek körében ezen kívül általánosan szokás, hogy partner viszonyt ápolnak telekommunikációs cégekkel, akik a megfelelő előfizetéssel rendelkező ügyfeleiknek prémium hozzáférést biztosítanak a szolgáltató zenetárához, ebből szintén nagy összeg folyik be.

Mark Mulligan gazdasági elemző kiszámolta, hogy mennyi pénzt kap az előadó, miután a pénzt lecsupaszítjuk arra az összegre, ami már nem folyik szét ilyen-olyan jogdíj címén. Ez egy szám letöltése esetén $0.033, míg egy streaming lejátszásért átlagosan 0.005 dollárt jelent, azonban a kifizetés az utóbbinál teljesítményi alapon történik, azaz a betöltések számához viszonyítva. Egy kevésbé befutott bandának amerikában ez átlagosan 3300 dollárt jelent egy hónapban, míg a sikeresebbnek $76000-ra is rúghat ez az összeg. Az alábbi grafikonon azt láthatjátok, hogy egy dalra lebontva átlagosan hány streamelt lejátszás után kap annyi pénzt egy zenész, mint egy letöltésért. Ezeket a számokat rengeteg faktor befolyásolhatja, az alábbiak valószínleg csak az amerikai piacon állják meg a helyüket, azonban viszonyítási alapnak érdekes.

A teljesítmény alapú rendszer érezhetően a nagy halaknak kedvez.

Mivel az összbevétel a lejátszások arányában oszlik meg, a pénz azokhoz a kiadókhoz áramlik, akiktől a legtöbbet streamelnek. Ergo a széles katalógussal rendelkező, jól bejáratott, nagynevű kiadók, és a legnépszerűbb előadó(i)k sokkal zsírosabb hasznot húznak, mint a kisebb, független kiadók, vagy akár a keményen dolgozó kis zenekarok. Ez nekik probléma, mert például egy induló label életbenmaradásához nélkülözhetetlen az azonnali, folyamatos bevétel, egyszerűen nem engedhetik meg maguknak az 1-3 éves megtérülési időt.

Ha nem is kiegyenlítetten, de a Spotify derekasan és korrektül perkál, ez vitathatatlan. Jogszerűen jár el, tartja magát a kiadókkal kötött megállapodáshoz, és bárki eltolhatja magától, mondván, hogy nem kér belőle. Az előadóknak az illegális letöltésekben való „részvételnél” nincs meg a választási lehetősége. Mindezt figyelembe véve magabiztosan kijelenthetjük, hogy

a Spotify nem az ellenség.

Daniel Ek is hasonlóan érvelt a fent idézettek kritikája ellen, nyomatékosítva, hogy ő igazából csak jót akart.

„Az illegális letöltések nyomán egy penny sem üti az előadók markát. (…) Mielőtt létrehoztuk volna a Spotifyt két lehetséges streaming üzleti modell létezett: vagy mindent ingyen, vagy mindent pénzért. Egyik felállás sem vált be túlságosan. A fizetős streaming sosem hozta vissza a beleölt kiadásokat, mert olyanért kötelezték fizetésre az embereket, amit ingyen is le tudtak tölteni a kalóz weboldalakról. Az ingyenes szolgáltatás bevétele pedig pont azért, mert ingyenes, szintén a nulla felé konvergált. Úgy gondoltuk, hogy a kettő ötvözetéből létrejövő freemium modellel megkaphatjuk a nagy volumenű felhasználói kört, úgy hogy közben a tartalom is pénzesítve van.”

Ma még nem lehet végkövetkeztetéseket levonni, hogy mennyire éllovasa a Spotify az illegális letöltések ellen folytatott keresztes hadjáratnak, szerepe azonban mindenképpen volt benne. A torrentezett zene térnyerése kimutathatóan visszaesett az elmúlt pár évben, Nyugat és Észak-Európában átlagosan 25%-kal. (Lily Allen egyébként nemrég a Twitteren fejtette ki véleményét arról, hogy Jay Z új, Tidal nevű, csak fizetős modellel rendelkező streaming szolgáltatása, és annak a nagy előadókkal kötött kizárólagos szerződései destruktívak ebből a szempontból, és újra a kalózkodás felé tereli az embereket, de erre majd még talán visszatérünk egy következő cikkben.)

Akárhogy is nézzük, a zeneipari forradalom küszöbén toporgunk.

Míg az elmúlt évtizedekben az elavult adathordozók, úgy a digitális korban a fogyaszói szokások változása miatt kell időnként megreformálni a rendszert. A fizikai eladások (a bakelit kicsi, de stabil, és talán lassan erősödő bázisát leszámítva) radikálisan lecsökkentek, az átlagos zenefogyasztók szokásai és igényei pedig megváltoztak. Streamelve a zene nem foglal tárhelyet az ember telefonján, egy Spotify előfizetésért pedig akkor és azt hallgat, amit csak akar – nem kell előtte megvenni (vagy legálisan vagy illegálisan letölteni) azt. Az alkalamzások minden platforomon nagyon jól használhatók, és nagyon jól integráltak, hiszen akár telefonról lehet folytatni egy online cikkbe beágyazott lemez hallgatását.

A zenefogyasztás innentől fogva nem annak megvásárlásáról, és birtoklásáról, hanem bérléséről és az ahhoz való hozzáférésről fog szólni, amire könnyű úgy tekinteni, mint a zeneipar újabb evolúciós lépcsőfoka. És ebben a Spotify-nak oroszlánrésze van.

A cikket Hazafi Máté és Kocsis András írta.