Zsigmond Sándor tavaly a KERET Kikeltető döntőjéig jutott, most pedig Hol van a Zsé címmel érkezik új mixtape-je, amely nálunk hallható először. A lemez az éjszakai élet, a bulizás és az ezekkel járó személyes konfliktusok körül forog: egyszerre idézi meg a budapesti underground közegét és annak kevésbé fényes oldalát. Zsével arról beszélgettünk, hogyan változott meg az élete az elmúlt évben, milyen helyet foglal el benne az alkohol, és hol húzódik a határ az önpusztítás meg a saját életünk romantizálása között.

Hogy vagy mostanában?

ZSÉ: Jól vagyok. Sokat pörgünk ezen a lemezen, közben próbálom csinálgatni a dolgaimat. 2026 elején társasági szinten kicsit elborultak a dolgok. Most ebből próbálok visszajönni, hogy mire kijön a lemez, már teljes erőmmel tudjak koncentrálni a koncertekre is.

A korábbi KERET-interjúban azt mondtad, hogy szoktál izgulni a fellépések előtt. Ez még mindig így van?

ZSÉ: Hú, nagyon. Nyáron kezdtem igazán észrevenni, hogy amikor már csak pár óra van hátra a koncertig, elképesztő gyomorgörcsöm van. Ez öklendezésben jön ki, de szerencsére legfeljebb három percig tart. A színpadon, az első trekk felénél már el is felejtem a lámpalázat. Talán elkezdeni a legnehezebb.

Régebben, ha még nem voltak elegen a teremben, hagytuk, hogy a warm-up DJ még tíz-tizenöt percig játsszon. Valójában ez is arról szólt, hogy izgultam, és szerettem volna még egy kis haladékot. Most már próbálunk pontosan kezdeni. A közönséget is meg kell tisztelni.

A szövegeidben az éjszakai életnek van egy örömteli és egy keserű oldala is. Van bennük egyfajta bulizós felszabadultság, de közben ott az önreflexív hang is, ami megkérdőjelezi, hogy valóban ez a jó irány. Mennyire tudatos ez a kettősség?

ZSÉ: A lemezen teljes mértékben arról van szó, hogy mikor volt buli a lemezkészítés, és mikor ültem le írni egy buli utáni rossz élmény miatt.

A Jayzay, a FEO-s szám például 2026 elején készült. Kb. tízen voltunk nálam, szórakoztunk, én pedig közben leültem a laptophoz. Összeraktunk egy beatet, felvettem rá a szövegemet, aztán hetekkel később Ádi is rögzítette a sajátját. Ha nem görcsölök rá a munkára, hanem csak zenélgetek a többiek társaságában, sokkal egyszerűbben és szabadabban jönnek a dolgok. A Jayzay pont ilyen.

A 2line ennek az ellentéte. Egy nagyon végiggondolt szöveg, amin hónapokig dolgoztam. Nyhilltől kaptam egy beatet, de először nem is tudtam, mit kezdjek ezzel az alappal. Csak hallgattam, és reménykedtem, hogy hamarabb elkészülök a szöveggel, mint hogy valaki más rámenjen erre az alapra.

Amikor Budapestre költöztél, akkor azt a közeget kerested, amelyikben zenélni tudsz?

ZSÉ: Amikor felkerültem Pestre Szekszárdról, nagyon magányosnak éreztem magam. Úgy költöztem fel, hogy producer akartam lenni: megkeresni a legnagyobb rappereket, és olyan beatet rakni alájuk, hogy beszarnak. Ez azonban nagyon lassan indult el. Egyedül jártam koncertekre, közben folyamatosan szorongtam attól, hogy oda kellene mennem beszélgetni az emberekhez.

Ennek az oldásában segített az alkohol?

ZSÉ: Ja, mondjuk az alkohol, vagy valami erősebb dolog, igen. Voltak emberek, akiket rendszeresen láttam a koncerteken, hangtechnikusként, szervezőként vagy akár más szerepben. Már ismerősek voltak az arcok, és úgy éreztem, ha én is szóba elegyednék velük, azzal már két lépést haladnék előre.

Később aztán egy házibuliban találkoztam az egyik ilyen taggal. Neki tudtam először elmesélni, hogy mivel szeretnék foglalkozni, és megkérdezni, tud-e ebben segíteni. Nagyrészt ennek köszönhetem azt is, hogy ma a Nyolcésfél egyik stúdiójában dolgozhatok.

Ezek az esték mennyire szóltak már az ivásról?

ZSÉ: Idővel beleszerettem ebbe az életformába. Már nem azért jártam ugyanarra a négy helyre, mert kapcsolatokat akartam építeni, hanem mert kialakult egy baráti köröm. Csak sajnos ezeken az estéken mindig az alkohol került a középpontba.

Mostanra viszont már inkább a távolodásról beszélsz.

ZSÉ: Igen. Körülbelül egy hónapja tartok ott, hogy józan maradok. Korábban már nem arról volt szó, hogy megittam néhány sört, és másnapos lettem. Folyamatosan tompa volt az agyam, a legkisebb feszültségekre is pattantam.

Sok kapcsolatom ment rá, párkapcsolatok és barátságok is. Nem romboltam le teljesen a baráti közegeimet, de fokozatosan kerültem ki belőlük. Már nem éreztem, hogy helyem lenne az emberek között.

Hogy hatott rád ez az időszak?

ZSÉ: Sosem néztem igazán szembe azzal, hogy talán azért van szükségem egy sörre a beszélgetésekhez, mert nélküle nem érzem elég fontosnak a saját gondolataimat. Mostanában sokat foglalkoztat ez a kérdés. Azt próbálom kitalálni, milyen az a közeg, ahol nem félek attól, hogy megint elkezdek inni.

Meg lehet inni egy sört, de nálam ez a mérték már eltűnt. Korábban kellett volna határokat szabnom, mert évek után a mértéktartás egyszerűen nem működik. Nálam legalábbis egyáltalán nem.

Mennyire tartod károsnak, hogy a művészeti közegben gyakran romantizálják az önpusztítást?

ZSÉ: Fontos beszélni róla, mert nagyon durván jelen van a közegben, főleg az alkohol és más szerek szintjén. Az viszont egyáltalán nem oké, hogy bevett szokásként az underground kis előadókat – akiknek éppen van három számuk – fogyasztás alapján léptetik fel.

Ti hogyan éltétek meg?

ZSÉ: Az teljesen rendben van, ha valakit ingyen léptetnek fel. Mi is éjjel-nappal jártunk ingyen koncertezni, minden zenésznek meg kell élnie ezeket a helyzeteket. Az viszont más, amikor olyan helyzetbe kerülsz, hogy eléd raknak ennyi italt.

Mi sem voltunk elég tudatosak ahhoz, hogy felismerjük: attól, hogy kirakják elénk a sört, még nem kell meginni. Ott volt a víz is, de a faszom sem ivott belőle. Szerettük, hogy nem kellett költeni az italra, de visszagondolva ez nekem egyértelműen negatívum.

Szerinted hol húzódik a határ aközött, hogy valaki őszintén beszél az önpusztításról, és aközött, hogy már az imázsának részévé teszi?

ZSÉ: Az is probléma, amikor valaki elkezd felépíteni egy imázst, és mesterségesen fenntartja ezt a képet. Szerintem erről mindenképpen beszélni kell. Ha valaki benne van egy ilyen helyzetben, és képes beszélni róla, annak lehet értelme. Valaki magára ismerhet, vagy akár a zenén keresztül is változtathat az életén.

De nem szabad leokézni magadban, hogy van egy problémám, amiről aztán írok, ezért már nem is kell megoldanom, mert az emberek szeretik ezt az oldalamat.

Mennyire érzed fontosnak, hogy a zenében reflektálj ezekre a tapasztalatokra?

ZSÉ: Szép dolog, ha valaki lerak három olyan számot, amiben arról van szó, hogy így szét van, úgy szét van, aztán csinál egy negyediket arról, hogy ez valójában nem éri meg, és semmitől nem lesz jobb. Van helye ennek, csak óvatosan kell kezelni, és nem szabad mindent elhinni. Meg kell találnod magadat ezekben a dolgokban, és le kell vonnod belőlük a tanulságot.

Én sem vagyok még teljesen tisztában azzal, hogy mennyire szabad ezt csinálni. De például Bongor nagyon inspiráló ebben.

A lemezed esetében felmerült benned, hogy hogyan fogadják majd ezt a szüleid?

ZSÉ: Igen, ennél a lemeznél azért kicsit meg is vagyok ijedve. Általában előre elküldöm nekik a lemezeimet, ezt most nem tettem meg. Inkább úgy voltam vele, hogy ha már kint van, nem tudok mit csinálni vele.

Mitől félsz velük kapcsolatban?

ZSÉ: Nem sokat beszélek velük ezekről a problémáimról. Nem azt mondom, hogy nem lehet velük megbeszélni, egyszerűen valahogy kialakult bennem, hogy nem szeretek szar dolgokat mesélni az embereknek, és nem szeretem bevallani, ha elbaszok valamit.

Inkább addig húzom, amíg ki nem találom, hogyan lesz jobb. Ha már jobb, akkor elmondom, hogy amúgy ez történt.

És ezeket zenében könnyebb kimondani, mint a valóságban?

ZSÉ: Igen, sokkal. Rengeteg olyan dolog van, amiről még én sem tudom pontosan, mit gondolok. Néha leírok két sort, és csak utólag rakom össze, hogy valójában már egy hónappal korábban is így éreztem valamivel kapcsolatban. Ez tök ijesztő, mert lehet, hogy akkor még nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni.

Van, amikor viszont teljesen tudatosan ülök le írni. Érzem, hogy valami nagyon rosszul érint, és nem tudok mit kezdeni vele.

Mennyire nehéz szembenézni azzal, amit ezekben a szövegekben magadról megfogalmazol?

ZSÉ: A 2line például nem a csíkra, nem a drogra utal. Arról szól, hogy elmegyünk egy koncertre, van egy hangbeállás, én beleköpök két sort a mikrofonba, közben szarok az egészre. Ez vagyok én: rapper vagyok, beköpök két sort a mikrofonba, és már megittam egy sört.

És ezt sokáig rock and rollnak hívtam. Pedig kurvára nem az.

Vannak koncertek, amikre nem is emlékszem. Másnap felkelek, a telefonom teljesen lemerülve, és remegve várom, hogy elérje az egy százalékos töltöttséget. Csak akkor tudom megnézni, hány nem fogadott hívásom és üzenetem van, hol vagyok, és jól vagyok-e.

Arra még emlékszem, hogy megiszom azt a sört, aztán katt, és vége. Reggel pedig próbálom összerakni, mi történt. Ez mostanában nagyon sokszor előfordult, és kurvára megijeszt.

Tudsz segítséget kérni, vagy nehezedre esik?

ZSÉ: Nem igazán bízom meg senkiben. Nehéz segítséget kérnem, és szerintem ez már egy kicsit üldözési mánia. Néha elmondok a barátaimnak egy-két dolgot, aztán hazamegyek, és azon gondolkodom, hogy lehet, nem kellett volna. Most már ez maradt meg bennük rólam.

Mennyire jelenik meg ez a lemezen?

ZSÉ: A lemeznek van egy melankolikusabb üzenete is. Egy év alatt készült el, nyáron fejeztük be, és nagyjából nyár végén vagy szeptemberben döntöttem el, hogy ez a tíz szám lesz rajta. Az elmúlt egy évet öleli fel. Benne van ennek az egész folyamatnak a kettőssége: nagyon öntudatos vagyok, közben pedig a legnagyobb faszságokba megyek bele éjjel-nappal. Ilyenkor nem tudom azt mondani, hogy öntudatos vagyok, inkább azt, hogy egy hülye fasz vagyok.

A bizalmatlanságod a zenédre is kihat? Arra, hogy mennyire engedsz be másokat a munkába?

ZSÉ: Igen, igazából annyi, hogy magamban bízom meg a legjobban. Vannak emberek, akiktől elfogadom a segítséget, de annak is vannak bizonyos keretei. Azt például nem nagyon szeretem, ha a szövegemre azt mondják, hogy ezt másképp kellene írni. Ez már ilyen ego dolog: nem akarom, hogy valaki beleírjon a szövegembe.

De például Drosszi, illetve Nyhill is csinált rá alapot. Alapvetően szeretem házon belül tartani ezeket a munkákat. A Nyolcésfél szlengből Beec keverte az egész lemezt.

A lemezen visszatérő a különcség érzése, hogy nem igazán fogadnak be a közegek.

ZSÉ: Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, nincs helyem az emberek között, pedig rendszeresen vagyok velük. Kiesve érzem magam a közegekből, nem tudok tartozni sehova. Régen sokat volt bennem ez a kirekesztettség, mostanra viszont egy kicsit elengedtem.

Lehet, hogy ezért is tartom házon belül a különböző vizuális munkákat, a borítót, a keverést és a közreműködéseket. Ezen a lemezen most egy kicsit kinyílt a dolog, mert nem ugyanazokkal az emberekkel dolgoztam, akikkel eddig. Én nagyon szeretem, ha van egy fix, biztonságos közegem, ahol folyamatosan tudok működni.

Most már inkább a saját közegedet építed?

ZSÉ: Igen. Elkezdtem, illetve elkezdtünk egy saját közeget építeni. Ebbe beleértem a régebbi barátaimat is: Andort (Sklady), H. Danit (d0k), Feót és a zenekart is.

Itt vannak ezek az emberek, szeretik csinálni, én pedig figyelnem kell rájuk. Nem robotok. Ugyanúgy mindenkivel beszélnem kell, és úgy érzem, most már eljutottunk oda, hogy ők is el merik mondani, ha bármi van a fejükben.

Nagyon jó élmény, hogy vannak körülöttem emberek, akikben megbízhatok, akik ott vannak, és szeretik ezt csinálni. Én is szeretem őket.

• ZSÉ November 27-én, a KASSA Hajón mutatja be a frissen megjelent lemezét, részletek ITT!