Van, ami úgy marad velünk, hogy közben folyamatosan távolodik. A Trăng Qua, Hien új albuma, számára éppen ezt a kettősséget jelenti: az emlékezetet, amely visszatér, miközben az idő visszafordíthatatlanul halad tovább. Az album tíz év alatt formálódott, és közben maga is egyfajta átjáróvá vált különböző életszakaszok, nyelvek, kulturális örökségek és zenei világok között. A magyar, vietnámi és angol nyelvű dalokban hagyományos zenei formák találkoznak elektronikus hangzással, nem egymástól elválasztva, hanem egy személyes zenei nyelv részeként. Hiennel arról beszélgettünk, hogyan lehet egyszerre több helyhez tartozni, mit jelent ma az otthon, és hogyan válhat egy örökség akkor igazán élővé, ha már nem változatlanul őrizzük, hanem újra megtaláljuk benne önmagunkat.

KERET: A trăng qua jelentése „elhaladó hold”, ami egyszerre utal valamire, ami visszatér, és valamire, amit lehetetlen megtartani. Mikor kezdett el foglalkoztatni az elmúlás mint az album egyik alapélménye?

HIEN: Egy album elkészítése nálam mindig hosszú folyamat. A TRĂNG QUA legkorábbi ötletei még 2015 körül születtek, míg vannak rajta olyan dalok, amelyeken csak tavaly, 2025-ben kezdtem el dolgozni. Ez a tíz év számomra olyan, mintha közben elengedném a régi önmagam különböző változatait, hogy helyet adjak annak, ami ezután jön. Olyan, mint egy csendes átjáró különböző korszakok között.

Az emlékezés, a távolság és a vágyakozás jelenik meg visszatérő témaként. Ezeket inkább személyes érzésekből bontottad ki, vagy az album készítése közben kezdtél rájuk tudatosabban reflektálni?

Nálam mindig a dalok és az érzések jönnek előbb, és csak később alakul ki mögöttük a koncepció. Általában először megírom a dalokat, és csak utána kezdem el felismerni, milyen kapcsolatok és visszatérő témák vannak közöttük.

Az album 16 száma mennyire alkotott már a kezdetektől egy összefüggő világot? Volt egy történet vagy ív a fejedben, vagy inkább különálló dalokból állt össze fokozatosan?

Nem volt a kezdetektől egy konkrét történet vagy narratíva a fejemben. Nálam mindig a dalok és az érzések jönnek előbb, és csak később kezdem el látni közöttük az összefüggéseket. Ahogy egyre több dal elkészült, fokozatosan kirajzolódott egy közös világ és egy érzelmi ív, ami végül összeállt a TRĂNG QUA album formájában.

A vietnámi diaszpóraélmény sokszor két helyhez való kötődésről szól, miközben egyik sem feltétlenül válik teljesen „otthonná”. Te hogyan gondolkodsz ma az otthon fogalmáról?

Ez egy nagyon jó kérdés, mert három különböző helyet is otthonomnak érzek, ezért nehéz lenne csak egyet választanom. Számomra az otthon ott van, ahol a családom van – legyen az vér szerinti vagy választott család. Egy olyan közösség, ahol tartozol valahová, ahol támogatnak, szeretnek, és önmagad lehetsz. Ahol biztonságban, kiegyensúlyozottan és jól érzed magad. Nekem ezt jelenti az otthon.

A diaszpóráról sokszor kívülről beszélünk identitásként, miközben belülről ez talán sokkal inkább hétköznapi tapasztalat. Te mikor érzed leginkább, hogy „diaszpórában” élsz, és mikor egyáltalán nem?

A diaszpóraidentitás mindig része annak, aki vagyok. Nem csak akkor érzem, amikor más diaszpóraközösségekben vagyok, hanem akkor is, amikor egyáltalán nem vagyok ilyen közegben. Talán éppen azért, mert nincs olyan helyzet, amelyben teljesen le tudnám választani magamról ezeket a különböző kulturális tapasztalatokat.

Producerként és sound designerként nemcsak megírod, hanem fizikailag is felépíted a dalok világát. Van különbség aközött, ahogy egy emléket szövegben, és ahogy hangokkal tudsz megfogalmazni?

Nálam szinte mindig textúrákkal és dallamokkal indul a dalszerzés, a szöveg általában csak később érkezik. Elég erősen érzésekből dolgozom, és sokkal természetesebben tudok hangokkal fogalmazni. A hang valahogy közvetlenebbül kapcsolódik ahhoz, amit érzek, míg a szövegen már tudatosabban kell gondolkodnom. Sokszor előbb érzem meg egy dal világát hangzásban, mint hogy szavakat tudnék hozzá találni.

Az album három nyelven szólal meg: magyarul, vietnámiul és angolul. Mit tud egyik nyelv, amit a másik kettő nem? Van olyan gondolat vagy érzelmi állapot, ami eleve valamelyik nyelvhez kötődik benned?

Ahhoz, hogy teljesen ki tudjam fejezni magam, szükségem van mindhárom nyelvre. Nem érzem azt, hogy lenne egy egyszerű megfeleltetés, hogy például egy bizonyos érzés mindig magyarul, egy másik pedig vietnámiul vagy angolul tudna megszólalni. Inkább az adott dal, az adott pillanat és az érzés dönti el, melyik nyelv találja meg a helyét benne. Mindhárom nyelv egy másik részemhez kapcsolódik, és együtt tudják igazán visszaadni azt, ahogyan én gondolkodom és érzek.

A magyar és vietnámi dalokban is visszanyúlsz hagyományos, népi zenei formákhoz. Mi vonz ezekben a több generációval korábbi zenei nyelvekben? Ezekhez inkább gyerekkori emlékként nyúlsz vissza, vagy most fedezted fel újra őket?

Gyerekkori emlékek is kötnek hozzájuk. Magyarországon, a zeneiskolában sok népzenével találkoztam, Vietnámban pedig a nagyszüleim révén kerültem közel a tradicionális zenéhez, mivel ők maguk is hagyományos zenészek és előadók voltak. Közben most, felnőttként újra is felfedezem ezeket a zenei világokat egy teljesen más kontextusban. Talán éppen ez az érdekes számomra: ugyanazokhoz a hangokhoz más életkorban, más tapasztalatokkal térek vissza.

A magyar népdal és a vietnámi hagyományos zenei műfajok nyilván nagyon különböző kulturális közegből érkeznek. Te mégis hogyan hallod őket egymás mellett? Felfedezel bennük valamilyen közös érzelmi vagy zenei logikát?

A konkrét zenei formák természetesen nagyon különbözőek, de számomra van bennük valami közös hozzáállás. Mindkettőben érzem azt, hogy a zene nem csak egy önálló műalkotás, hanem egy közösséghez, történetekhez, generációkhoz és egy bizonyos életfelfogáshoz kapcsolódik.

Érdekes, hogy miközben a hagyományos zenei formákhoz nyúlsz vissza, az album hangzása nagyon is kortárs és elektronikus. Számodra ez inkább hagyományőrzés, újraértelmezés, vagy már egy teljesen új zenei nyelv létrehozása?

Szerintem mindhárom egyszerre. Van benne hagyományőrzés, mert fontos számomra, hogy ezek a zenei formák és hangzások tovább éljenek. Van benne újraértelmezés, mert a saját tapasztalataimon és a saját zenei nyelvemen keresztül nyúlok hozzájuk. És közben létrejön valami új is, ami már egyik hagyományhoz sem tartozik teljesen, hanem ezeknek és a jelenlegi életemnek a találkozása.

Van benned valamiféle felelősség, amikor egy kulturális hagyományból emelsz át elemeket? Hol van számodra a határ az inspiráció, az újraértelmezés és aközött, hogy valami elveszíti az eredeti jelentését?

Igen, van bennem felelősség, bármilyen zenei kultúrából építkezem. Fontos számomra, hogy tanuljak a forrásokról, a zene eredetéről, és azokról a művészekről és közösségekről, akiktől ezek a hagyományok származnak. Hogy valami elveszíti-e az eredeti jelentését egy új kontextusban, az szerintem sok szempontból szubjektív kérdés. Számomra az alázat nagyon fontos, és szerintem a zenén is hallatszik, amikor valaki valódi kulturális megbecsüléssel nyúl egy hagyományhoz, nem pedig csak esztétikai elemként használja.

Három különböző kulturális és művészeti közegben mozogsz. Amikor ezeket a világokat összekevered a munkáidban, inkább hidat próbálsz építeni közöttük, vagy egyszerűen elfogadod, hogy mindegyikből más-más részed szólal meg?

A híd természetesen kialakul ezek között a világok között, de én nem feltétlenül próbálom tudatosan megépíteni. Inkább elfogadod, hogy mindegyik része annak, aki vagyok. Nem érzem szükségét annak, hogy ezeket különválasszam vagy egyetlen identitásba összeolvasszam. Egyszerűen mindegyikből más-más részed szólal meg.

Érdekes, hogy az elektronikus hangzás és a hagyományos hangszerek nem egymás ellenében jelennek meg az albumon. Mit tud adni egy tradicionális hangszer vagy hangzás egy alapvetően elektronikus közegben?

Számomra ezek a hangszerek és hangzások egyfajta emlékezetet hordoznak. Egy elektronikus közegben nem csak egy másik textúrát vagy hangszínt jelentenek, hanem egy másik idő- és térérzetet is behoznak. Van bennük valami ismerős és ősi, miközben az elektronikus hangzás lehetőséget ad arra, hogy ezt teljesen a jelenben helyezzem el. Szeretem, amikor a kettő között létrejön egy kis feszültség.

Lehet-e szerinted úgy kapcsolódni egy kulturális örökséghez, hogy közben az ember folyamatosan újraértelmezi azt? Vagy az újraértelmezéssel már szükségszerűen létrejön valami új?

Szerintem minden egyes megközelítés valahol újraértelmezés. Az, hogy ki hogyan kapcsolódik egy kulturális örökséghez, nagyon személyes. Én úgy érzem, hogy akkor lehet igazán mélyen kapcsolódni hozzá, ha van hozzá személyes tapasztalatod, vagy valóban kapcsolatban vagy azzal a közösséggel, amelyből származik. Számomra az örökség nem egy múzeumi tárgy, amit változatlanul kell megőrizni, hanem valami, ami akkor marad élő, ha új generációk is megtalálják benne a saját kapcsolatukat.

• A Trăng Qua jelenleg már elérhető Bandcampen, hamarosan pedig a nagyobb streamingplatformokon is hallgatható lesz.