Az elmúlt hónapokban sokat hallhattunk Budapest új klubjáról, a 2800 négyzetméteres, többtermes, underground elektronikus zenei kínálatot ígérő Premierről, így nem tudtuk kihagyni, hogy meglátogassuk az első hivatalos bulijukat.

Nem vagyok járatos Óbudán, így elsőre kicsit ijesztő volt negyven-ötven alkoholtól leamortizált tinédzserrel megérkezni a Kolosy térre, de szerencsére hamar kiderült, hogy az ő igényeiket egy másik közeli klub elégíti ki. Érdekes kontrasztot képzett az utcán ordibáló, üvegeket elhajigáló tinihorda után a Premier előtti, akkor még szerény sor: nyugodtan beszélgető huszonévesek és néhány biztonsági őr. Más amúgy nem hívta fel a figyelmünket a szórakozóhelyre.

Nem tudom, hogy ez végleges döntés-e, vagy még készül a dekoráció, de a klub bejáratánál nincsenek világtó, színes betűk, nincs csilivili kirakat. Olyan belépni, mintha egy titkot súgnának meg az embernek. Ez ad egy illegál bulis hangulatot, ami szerintem jó is így.

Az már a beléptetésnél is látszott, hogy a személyzetet valószínűleg gondosan megválogatták. A biztonságiak alapos munkát végeztek, de nem a sok helyen megszokott lekezelés kíséretében, a jegykezelők, pultosok és a többiek pedig egytől egyig kedvesek voltak. A puritán homlokzatot követően a 2800 négyzetmértes klub rendkívül igényesen kialakított enteriőrje igen kontrasztos, hatásos és talán tudatos váltás. A tervezők a minimalizmusra építenek, de nem használják azt kifogásként: pont annyi neont kapunk, amennyi még jólesik, a két nagyterem dekorációja pedig ötletes, az elnevezésüket díszítőmotívumként használják (Sinus, Hexagon), így a timetable ismeretében mindig pontosan lehet tudni, kinek a szettjét hallgatjuk, és ki lesz a következő fellépő.

A fénytechnikára egy rossz szavunk sem lehet, a hangzásról pedig nem szeretnék sokat írni, sokkal jobban ki van alakítva annál, mint amennyire értek hozzá, vagy amennyire körbe lehet azt írni. Az biztos, hogy a basszus kitépi az ember lelkét a testéből, úgy, hogy közben a dobhártyánk sem reped meg.

Nem tudom, hogy lehetne jobb. Sok szerényebb technikájú helyen tapasztalhatjuk meg azt, amikor a főfellépő érkezésekor úgy felcsavarják a hangerőt, hogy az embernek szabályosan belefájdul a feje. Itt ilyen olcsó trükkökre nincs szükség, ahogy az esemény leírásában a szervezők már megemlítették: a zenei élmény „kompromisszummentes”.

Egy ilyen jellegű klub esetében sok múlik a közönségen, azaz rajtunk is. Lehetnek a szervezők progresszívak, és idehozhatják nekünk akár Jeff Millst is, ha mi nem nőttünk még fel a feladathoz. Ilyen szempontból kettős érzéseim vannak: egyfelől szerintem abszolút igényes, szimpatikus közeg jött össze az első hivatalos Premier bulira, másfelől mintha nem nagyon tudnánk még feldolgozni a többtermes koncepció lényegét. Ez viszont szerencsére változhat, talán csak a timetable szerkesztésén kell variálni, de mivel a szervezők valószínűleg ehhez jobban értenek nálam, nem akarok beleszólni.

A Hexagon terem építés közben.

A Hexagonban Daniel Meister nyitott egy jól működő felvezető szettel, itt viszonylag hamar kialakult a jól ismert lépegetés, majd Snilloc következett, aki már rendesen megmozgatta a közönséget. Nem ismerem a DJ munkásságát behatóan, de úgy tűnt, mintha tisztelegne a terem főfellépője, a spanyol Miguel Bastida előtt, a szettjébe ügyesen szőtte be a nemzetközileg is jól ismert kolléga motívumait, a játékos, lendületes, mégis laza, mediterrános hangzású stílusát. Bastida szemmel láthatólag remek döntés volt: az első pillanattól az utolsóig megtöltötte a Hexagon minden sarkát, a közönség rendkívül élvezte, szóval hozta a papírformát.

Ízlés kérdése, de véleményem szerint zeneileg mégis inkább a Sinus teremben történtek az izgalmas dolgok. Bár Andras Toth szettje közben még többnyire a helyszínnel barátkoztunk, Roocha-t végighallgattuk. Az ő nevét, úgy gondolom, érdemes megjegyezni annak, aki nem ismeri. Remek hangulatú, melankolikus, mégis lendületes mixet hozott, giccsmentesen, mégis érzelmekkel telítve. A néhol kicsit lassabb trekkek is kitűnő választásnak bizonyultak, a VOID hangrendszer úgy adta át ezek atmoszféráját, hogy az egyszerűen odaszögezte az embert a tánctérre. Legalábbis odaszögezte volna, ha adnak neki időt. Roocha talán ott „ronthatta el”, hogy egy mélyebb szettet hozott, míg a másik teremben sokszor latinos hangulatú darálás folyt, ami szimplán beszippantotta a közönség javát.

A többtermes rendszer egyik hátránya lehet ez: az emberek egy részét behúzza a tömegpszichózis, sokan nem szeretnek kísérletezgetni.

A Premier nyitóbuliján a szervezők talán inkább arra apelláltak, hogy míg az egyik teremben a divatosabb hangzás felé nyitnak, a másikban a mélyebb szetteknek engednek utat. Bízzunk benne, hogy kiállnak a koncepció mellett, és hogy mi, szórakozni vágyók is fel tudunk nőni a feladathoz. Ehhez azonban teret kell engedjünk a lassabb kibontakozásnak is, hisz az igazán összetett élmények a legtöbbször ebből fakadnak.

A Sinus terem főfellépője, az argentin Barem nem leplezte a csalódottságát, mikor némi késés után beállt a pultba, azonban még sörözgetés közben is remek szettet hozott össze – annak ellenére, hogy egy technikai malőr miatt szokatlanul hosszú ideig le kellett állnia, de szerintem egy klub hivatalos nyitányán nem érdemes ilyesmiken rugózni. Itt csalódtam mégis egyedül az este folyamán: egyszerűen szokatlan volt öt-tíz ember társaságában lépegetni egy akkora név előtt, mint Barem (bár később szerencsére voltunk többen is). Nem mondom, hogy kényelmetlen volt, sőt. Egészen egyedülálló élmény volt ez számomra, csak talán a szervezők nem erre gondoltak exkluzivitás alatt.

Vannak még tehát hibák, sorolásba azonban nem mennék bele, szőrszálhasogatás lenne. Ezek ugyanis mind olyan problémák, amik néhány buli után megoldhatóak, akár csupán az idő során begyűjtött tapasztalatok segítségével is. Ha a szervezők olyan gondossággal figyelnek oda a következő bulikra, ahogy eddig, akkor a Premier klubból idővel valami egészen elképesztő lehet. Elég csak a következő hónapok programjára tekinteni: Somewhen, Raär, Pig&Dan, Hot since 82…

Hogy érzékeltetni tudjam azoknak is, akik nem mozognak otthonosan az elektronikus zene világában, ezek a nevek, ha annyira nem is felkapottak, mint a filmes világban mondjuk az Expendables szereplői, de egy korai Wes Anderson film stábját már bőven kitennék.

És erre szükség is van. Nem várhatjuk el a hipszterkedést egy ekkora intézménytől, a minőséget viszont annál inkább. Nem panaszkodhatunk tehát.

Van egy vesszőparipám, amit sokszor még csak nem is illik megemlíteni ilyen jellegű írásokban, viszont jelen esetben fontos lehet: üdítő hatása volt annak, hogy a szervezők nem a lehúzásra építenek.

Az árak szerintem teljesen rendben voltak, a token rendszer ellenére nagyjából ugyanúgy vásárolhatunk bármit, mint a sokkal szerényebb klubokban, és a kéttermes felállás sem dobott pl. a belépőjegyek árán. Ha Barem vagy Miguel Bastida egyedül lépnének fel Budapesten bárhol, nem hiszem, hogy olcsóbban jutnánk be. Ez szerintem remek, mert a klub így talán nem válik egy adott társadalmi réteg kifutójává, a Premier élménye bármelyik igényes elektronikus zene rajongónak elérhetővé válhat.

A legjobb az egészben az, hogy a klub nyárra is tervez bulikat. Ehhez nem csak minőségi kílmát, de egy hangulatos tetőteraszt is kialakítottak, ami ráadásul tényleg van akkora, hogy működhessen a dolog. Panaszra tehát okunk nem lehet: a klub kialakítása minőségi, a szervezők lelkesek, komoly neveket hoznak el, és bár ennek nem tudom, hogy lehet-e gyakorlati akadálya, de azon sem lepődnék meg, ha a későbbiekben Electronic Beats bulikat vagy egyéb nagyobb szabású rendezvényeket is a helyszínen bonyolítanának le. Minden adott tehát, hogy legendás szettekbe fussunk bele, ráadásul a hely kommunikációjából arra lehet következtetni, hogy a Premier nem csak egy „diszkó” lesz, de egy kulturális komplexum is: a felsoroltak mellett elvileg van egy harmadik klubhelyiség is, plusz két mozi- és egy színházterem, úgyhogy a jövőben a legkülönbözőbb koraesti programok után léphetünk majd át az egyik teremből a másikba szeletelni vagy kikapcsolódni. A folyosók sem szűkösek (szintenként elférne bennük egy-egy másik klub), a későbbiekben simán fel lehet őket dobni kiállításokkal vagy akár médiaművészeti installációkkal, igazából bármi ötletessel, a szervezőknek rengeteg lehetőségük van.

A terasz kiépítése előtti állapotában.

Mindamellett, hogy a jövőben így egy összetettebb élményben lehet részünk, úgy gondolom, hogy ez azt a folyamatot is elősegítheti majd, ami pl. a techno zene szélesebb körben való megértését és elfogadását is elősegíti, szépen lassan lebontva az idevonatkozó közhelyeket – erre itthon szerintem nagy szükség van.
Az talán a cikkem hosszúságán is látszik, hogy bőven van mit beszélni a Premierről, hosszan akartam írni pl. a hely múltjáról és az eddigi (nem hivatalos) bulikról is, de már a nyitóesemény is annyi gondolatot indított el bennem, hogy megpróbáltam inkább a jelenre és a jövőre fókuszálni, ezekről úgyis kevesebb infó érhető el az érdeklődőknek. Bárkinek, aki kicsit is fogékony a minőségi elektronikus zenére, bátran tudom ajánlani, hogy merüljön el a klub (folyamatosan bővülő) kínálatában, és látogassa meg személyesen is, mert mindazt, amit megírtam, és mindazt, amit nem, érdemes személyesen is megtapasztalni.

Fotók: Premier Club Facebook-oldal, Munkácsy Barbara