A hazai (ezen belül is a budapesti) alternatívzenei szcénának eléggé megvannak a jól felismerhető irányzatai, meghatározó műfajai, amik mentén nagy tételben termelődnek a sikeresebb, izgalmasabb projektek epigonjai is. Nemegyszer fullad érdektelenségbe egy adott szubzsáner, s így ez az egész mező; amin persze nem segít az a (sajnos általunk is időről-időre folytatott) gyakorlat, hogy szinte minden friss megjelenést a „zenei sokszínűség”, a „nem tudnám, és nem is akarom magunkat egy műfajba besorolni” szólamaival igyekeznek eladni.

Mindig felüdítő ezért olyan projektekkel találkozni, mint Szurdi Balázs alias Lighghty első albuma, a jazz és funk elemekkel dolgozó alternatív hip-hop hagyományaiból táplálkozó Dont trust the kid. Persze ez a vonal sem idegen itthon: a funky jazzes hangzást például a Mörk járatja talán leginkább csúcsra, Orlando többször is fellépett már a Budapest Jazz Club-ban, ráerősítve élőben a zenéjében amúgy is meglevő jazzes vonalra, és a Jazzbois is előszeretettel zenél együtt számos MC-vel, mint pl. Beton.Hofi vagy Co Lee.

Most kicsit belesétáltam a saját csapdámba, mert nem tudom igazából megmondani, hogy miben is áll Lighghty ’felüdítő’ újdonsága az utóbbiakhoz képest; az viszont biztos, hogy egy nagyon profin összerakott lemezről van szó, ami ráadásul szinte teljesen egyszemélyes munka eredménye.

„Az alapvető tervem a zenével az FKJ és Tom Misch szerű, egyszemélyes, multi-instrumentalista előadása a jelenlegi, alternatív hip-hop irányzatú (és nyilván a későbbi) zenéimnek, vegyítve gépi elemekkel.”

Jelenleg azonban még a Slapstick? nevű formációval együtt szólaltatják meg élőben a számokat, akiknek az albumon való közreműködés mellett (például a ’CATCH.ME’ végének gitárszólóját Molnár Barna, a zenekar gitárosának szerzeménye) egy közös számuk is van Lighghty-val, a ’Pale Blue Dot’. Így együtt a közelmúltban a bécsi Kram Ladenben, Budapesten pedig a MIXÁT udvarban, a Manyiban és a Három Holló színfalai közt is felléptek, és nagyban készülnek decemberi koncertjükre a Központban.

Az album viszont legnagyobbrészt Balázs munkája (kivéve például az albumborító artwork-öt, ami Szilágyi Hanga Luca alkotása), melyet több szempontból is meghatároz az elmúlt egy év, amikor készült. Ahogy elmondta, a lemez a régi szorongásokkal, esetenként irreleváns félelmekkel, rossz szokásokkal és berögződésekkel való leszámolás, az ezen keresztül való fejlődés lenyomata. Az ő szavaival:

„A lemez maga azért viseli a Don’t Trust the Kid nevet, mert ezeket az evidensen félrevezető érzéseket egy bennem lévő kisgyerek allegóriájával magyarázom, és picit az engem sokszor sokkoló, saját gyermetegségemet is támadom vele.”

Zenéjét, melyet nagyban inspirált többek közt a To Pimp a Butterfly, Mac Miller Circles-e és Extremely Bad Man Love is Pure című albuma is, szeánsz-szerűen egyedül dolgozva írja; a vokálok, a hangszeres részek és a mixmaster is mind saját munkája. Elmondása szerint szeretne ebben az irányban fejlődni, hogy minél inkább képes legyen önállóan termelni ezt a projektet – ennek jegyében pedig a londoni ICMP (Institute of Contemporary Music Performance) intézményében fogja folytatni tanulmányait.

A Dont trust the kid nyers, többféle irányba tapogatózó hangzásán persze abszolút érezhető még a keresgélés; én például nagyon örülnék, ha több olyan rap-központúbb trekket hallhatnánk majd, mint a ’NO.TIME’, ami szerintem az album egyik legerősebb száma. Ezzel együtt nagyon izgalmas lemez, és azt sejteti, hogy van még ott, ahonnan ez jött.

Aki nem hiszi, járjon utána a Spotin, vagy élőben december 14-én a Központban.