Valószínűleg még mindig rácsodálkozunk, ha egy mozgáskorlátozott társunkat látjuk meg a közönség tömegében, netalántán magunk mellett, az első sorban egy koncerten. Vajon mi jelent akadályt 100 decibel felett, hol a legjobb és a legrosszabb az akadálymentesítés, és hogyan kell nekünk, többieknek viselkednünk egy ilyen helyzetben?
Annamária 26 éves, pesti lakos irodalmár, divatblogger. Szeret szórakozni és eljárni, koncertekre menni vagy csak kiülni a haverokkal egy teraszra – mint egy fiatal értelmiségi általában. Azonban számára nem annyira egyszerű az élet: „Születésemtől fogva mozgássérült vagyok, az oka valószínűleg oxigénhiány és koraszülés. A hivatalos diagnózis szerint ICP-m van, cerebrális gyermekbénulás, kapaszkodva vagy segédeszközzel tudok járni. Emellett nincs egyensúlyérzékem, plusz egy állandó merevség tapasztalható az izmaimban.” Lassan két éves ismeretségünk alatt én is megtapasztaltam, milyen nehézségekkel jár akár csupán tíz lépcsőfok megtétele. Sok helyen pedig az akadálymentesítés mint olyan, fel sem merül (tisztelet a kivételnek).
Annamária egy úgynevezett rollátorral közlekedik (elterjedt még idősek körében, leginkább egy járókeretre hasonlít, négy kerékkel), és nem érzi, hogy ő más lenne, mint a többiek. Elsősorban a szüleinek köszönhető, akik habár gyermekként rendszeresen vitték a Pető Intézetbe, abból nem engedtek, hogy Annamária ne állami, integrált iskolába járjon. Ezért is csodálkozik, amikor egy-egy koncerten vagy buliban azzal szólítják le, hogy örülnek neki, vagy hogy mennyire „csodás”, hogy ő is jelen van. Nem tudja kezelni az ilyesfajta helyzeteket, mert számára természetes, hogy megfordul különböző helyeken. Az ilyen viselkedés tetőpontja, mikor vadidegenek puszilgatják és ölelgetik. „Ilyenkor zavarban vagyok, elmormolok egy »köszi, aranyos vagy«-ot és továbbállok”.
Friss és furcsa tapasztalata, amikor az idei Sziget fesztiválon egy külföldi lány kezdett el pityeregni Annamária láttán. „Megkértem, hogy ne sírjon, hiszen nem vagyok hős, amiért az első sorban szeretnék tombolni Kasabian-re. Ha ő ugyanúgy végigáll két másik koncertet, hogy első sorban állhasson a kedvenc zenekara fellépésén, akkor én miért ne tehetném?” A fesztiválon lehetőség van mozgássérülteknek elkerített részen élvezni a koncertet, de ezzel Annamária nem szeretett volna élni.
Persze viccesebb sztorik is akadnak, hiszen segédeszközét, amivel járni tud, nem mindennap lehet az utcákon látni – sokszor felteszik a kérdést, hogy „ez egy babakocsi?” vagy „reptérről jöttél?”. Alapvető értetlenkedés fogadja, de már megszokta.
„Ezért is próbálok mindig sokkal hamarabb odaérni a helyszínekre, hogy ne legyen szemöldökráncolás az elsősorozás miatt, de nem mindig sikerül. Jó lenne, ha senki nem érezné azt, hogy csak el akarom foglalni a helyét, én vagy a barátaim elmagyarázzuk, hogy erre miért van szükség, de így is szoktam kapni hideget-meleget.”
Az A38-ra 10 éve jár, ha törzshelyet kellene mondania, valószínűleg a hajó lenne az. Ott van lépcsőlift, de nem használja, mert tovább tart beüzemelni, mint amíg – ahogy ő mondja – lebattyog. „Azt hiszem, 2005-ben voltam ott először, mindig rendesek voltak velem. Jegyszedő srácok is, biztonsági őrök is, ők általában kérés nélkül segítenek. A tetőterasz viszont rázósabb, ott elég nehéz fel-le menni, a hídon eléggé parázom, mert mindig úgy kell átmennem rajta, hogy valaki fogja előttem a járókeretem, le ne csússzak. De ez persze a vízállástól függ, nem a hely hibája.”
Pozitív példából sajnos nem sok akad, de amit Annamária velem megosztott az elváráson felüli: „Akadálymentességi szempontból a Symbol vezet (emberileg mindenképp), bár oda alig járok. Kérés nélkül olyasmiben is segítettek, amiért egyébként nem szóltam volna. Leültettek az asztalhoz, körbevezettek a lifthez, megesett, hogy alternatív úton vittek ki-be (személyzeti-konyha), hogy elkerüljem a tömeget. Külön mozgáskorlátozott WC áll rendelkezésre, ahol külön takarító dolgozott. Meg se szólaltam és már ott termettek mellettem, természetes volt, hogy figyelnek rám. Mert sajnos máskor, máshol 85%-ban szólni kell, ha segítség szükséges.”
A Művészetek Palotája is rejtett akadályokkal lepte meg Annamáriát. „Elvileg ingyenes a jegy mozgássérülteknek, de a velük folytatott telefonbeszélgetés alatt kiderült, hogy ez a kedvezmény csak kerekesszékesekre vonatkozik. Emiatt ez volt az egyetlen alkalom, mikor kerekesszékkel mentem el koncertre. A liftek úgy voltak megoldva, hogy az első emeleten ki kellett szállnom és átmennem az épület túlsó végébe egy másik lifthez, plusz apró szinteltoló lépcsők nehezítették meg az előrehaladást. Hidd el, nem vicces „kipattanni” a székből és lépcsőzni. Képzeld el azt, aki erre sem képes, nem tudja használni a lábát. Ha még nem lenne elég a megmérettetésből, a terembe 4-5 széles lépcső vezet fel, nulla kapaszkodási lehetőséggel. Az egyik pozitívum, amit meg tudok említeni, az a mozgássérült karzat, ahova sztenderd jegyek is szólnak, de ha kerekesszékes szeretné igénybe venni a helyet, kivehetők a székek, és szélesebb is a többi páholynál. Öröm az ürömben, hogy a személyzet nagyon segítőkész volt.”
Sajnos az is előfordult, hogy hiába szóltunk, segítség nem érkezett. Egyik legnegatívabb közös élményem Annamáriával a bulinegyedhez kapcsolódik, ahol köztudott, hogy a GMK-ban nagyon meredek lépcsők vezetnek le a koncertterembe. Természetesen lefelé senki sem sietett a segítségünkre, felfelé meg először is felcipeltem a bruttó 10 kilós rollátort, amin rajta szerettem volna hagyni a táskáinkat, hogy ne akadályozzanak, amíg felsegítem a barátnőmet.
Ezek után megkértem a lépcső mellett álldogáló biztonságit, hogy vigyázzon a dolgainkra, de ő leintett, és ehelyett felajánlott egy sarkot, ahová lepakolhattam, de különben „kérte”, hagyjam békén.
Ez szembetűnik, mert presztízshelyről van szó, a belváros szívéről, ahol többezer ember fordul meg egyetlen éjszaka alatt. A bulinegyed kocsmáiban, vendéglátóhelyein nincsenek kapaszkodók, nincsenek liftek (lásd műemlékvédelem), de ezek a problémák együtt áthidalhatók, csak a segítőkész emberek hiánya nem.
Mert egyedül nem mehet el szórakozni, nem is engedné a családja, egyrészt az előbb említett akadályok miatt, hiszen nem minden helyen készségesek a biztonságiak és a többi vendég. Segítségnyújtás nélkül nem megy. „Kiszolgáltatott, támadható vagyok, tehát nem csak arról van szó, hogy mondjuk nincs segítségem, vagy ha önhibámból történik valami, például ha elesem, nincs, aki segítsen – az egészségeseknek sem feltétlenül biztonságos az éjszakai élet, én pedig náluk előbb lehetek áldozat.”
Ha az ember elmegy egy szórakozóhelyre, bizony fogyaszt is valami italt, és ha ez megtörtént, előbb-utóbb használatba kell vennie a mosdót. Utánanéztem, mi minden kell egy mozgássérült WC megteremtéséhez: az ajtónak minimum 90 cm szélesnek kell lennie, a zárnak olyannak kell lennie, hogy kívülről csavarhúzóval és érmével nyitható legyen (ha baj van), szükséges egy akadálymentes WC-csésze, mellette a kapaszkodó és a segélyhívó gomb. És az már csak bónusz, ha a mosdókagyló is akadálymentes. Azért is találkozhat Annamária ritkán ilyen mellékhelyiségekkel, mert főleg csak nagyobb vállalatok engedhetik meg maguknak, nekik kötelező is, a szabványok miatt.
„Aggasztóan kevés helyen van külön megoldva a dolog. Ahol igen, ott is jellemző, hogy oda pakolják a takarítószereket… Van, ahol például bezárják, de megmutatták a srácok, hogy nyissuk ki kulcs nélkül, ha kell, hogy bármikor be tudjunk menni. Ahol rendesen kialakították, ott olyan, amilyennek lennie kell. Például az Akváriumban is zárt, de ha szólunk, azonnal kinyitják. Ahol hagyományos mosdó van csak, ott vagy segítség kell, vagy meg kell oldanom magamtól. Van, ahol csak könnyebb a bejutás, semmi más nincs megoldva. Sőt, a bulinegyedben általános, hogy csigalépcsőn kell lemenni a mosdókig, hiába van a hely az utcafronton – megesik, hogy két barátomnak kell besegítenie ilyenkor. Kis helyeken annyiból jobb, hogy személyesebb, családiasabb a légkör és ezért segítőkészebbek is az ottaniak.”
Annamária tavaly merészkedett életében először fesztiválra. „A VOLT Fesztiválra mentem ki egy napra, az Arctic Monkeys-t meglesni. Nagyon ideges voltam, mert nem egy maximum 2000-es tömegről beszélünk, mint egy pesti koncerten, hanem több mint 15 000 emberről, akik masszívan nekifeszülnek a kordonnak. Két szám se ment le, és a barátaim máris feladták, hátrébb húzódtak, mert a lábuk gyakorlatilag nem érte a talajt. Én is teljesen be voltam szorítva, gondolkoztam, hogy kivetetetem magam a biztonságiakkal, de végigtoltam a koncertet. Nem is azzal volt baj, hogy sokan vannak vagy hogy tombolnak, nincsenek illúzióim, ez egy fesztivál, nyilván a koncert hevében felmerülhetnek problémák, amikre számítottam is.
Az egymás iránti tiszteletlenség és elővigyázatlanság nem tetszett nekem. Nem érdekelte a közönséget, ha egy lány pánikolt biztonsági őrért könyörögve, nem érdekelte, hogy nem fog beférni abba az ötcentis résbe az első sorban, és az sem érdekelt senkit, hogy segítsen, mikor a nap elején odagurultam a kordonokhoz. Elképesztő mértékű tülekedés és őrjöngés alakult ki, amiből nagyobb balesetek is származhattak volna – nem csak számomra volt veszélyes a dolog, mindenki más számára is.”
Mielőtt még túl savanyúnak tűnne a szőlő, hozzá kell tennem, hogy direkt megvártuk a Sziget fesztivál végét, ahova szintén eljutott Annamária, hogy a tanulságokat levonva tudjunk hozzákezdeni a cikkhez. „A Szigeten még jobban féltem. Ötször annyi ember, tavaly rossz szájízzel végigszenvedett Arctic Monkeys, és amiatt is izgultam, vajon a sok külföldit mennyire hatja meg mozgáskorlátozottságom? Ilyen veszélyekre voltam felkészülve, de a lehető legkellemesebb csalódás ért. Igaz, rengeteget gyalogoltunk, de valahogy kibírtuk az egész napi sétát, pedig felajánlották, hogy az ability parkból kölcsönözzünk kerekesszéket. Minden tisztelet illeti a barátnőmet, aki kísért, hogy annyi óráig segített és figyelt rám – végül fáradtan bár, de elértünk a Nagyszínpadig. Észrevettük, hogy rossz oldalra érkeztünk, így meg kellett kerülnünk az egész mezőt, hogy bal oldalra jussunk (sétának sem rövid, ép lábakkal), majd mikor végleg kétségbeestünk, hogy újabb fél órát kell talpalnunk, egy görög úriember sietett segítségünkre, aki 5 perc alatt áttolt a kis rollátoron, így pikk-pakk az első sorban találtam magam, ahová nagyon kedvesen engedett be a többi fesztiválozó.
A Marina & the Diamonds rajongóival sem volt semmi baj, mindenki készséges volt, kérdezték miben segíthetnek, akár külföldi, akár magyar volt az illető. Egy kisebb olasz férficsapattól féltünk, akik szintén Kasabian-rajongók voltak, hogy vajon mennyire fognak bevadulni a koncert alatt, de biztosítottak, ők nyugodt típusú emberek. Mellettünk egy nagyon közvetlen és segítőkész pár állt, akik meghökkenéssel és szomorúan hallgatták a „rémtörténeteinket”. A koncert alatt rengeteg helyem volt, senki nem lökdösött, tolakodott, végre igazán a zenére tudtam koncentrálni, és ez a fantasztikus élmény teljesen elfeledtette velem a tavalyi incidenst.” Amint látható az empátia és segítőkészség nem emberfüggő, de azt sem gondolnám, hogy fesztiválfüggő lenne. Hogy kisebb bulit csapna a Kasabian az Arctic Monkeys-nál, szintén esélytelen, úgyhogy erre a kérdésre még nem találtunk hiteles választ Annamáriával.
Annamária egy végtelen optimista ember egyébként, ami ebből a cikkből nem hiszem, hogy kiderülne. Nem egyszer kerültem vele vicces szituációba: Vannak a túlbuzgó segítők, akik beterelik Carbonfools koncert után a sóderbe Annamáriát, hogy csináljon közös képet Fehér Balázzsal. (Hozzáteszem, se képet nem akart, se a sóder fogságába esni, amit egyébként próbált is jelezni a körülötte lévőknek.) Vannak a vicces zenészek, akik minden alkalmat megragadnak, hogy a maximumot hozzák ki a rollátorából. „Kedvenc budapesti srácaim törzshelyükké avanzsált a rollátor ülőkéje, nem visszakoznak ráállni és ordibálni, vagy szimplán rajta ülni és tolatni magukat – vagy engem tolni.
Egy nagyon részeg éjszakán a Beat on the Brat előtt a lejtőn szerettek volna vele legurulni, én pedig megengedtem nekik. Mivel pont nem láttam rá a lejtőre, mert a falnak támaszkodtam, csak némi zajongás, nevetés és kavarodás jutott el hozzám – mint kiderült, a fiúk nem landoltak valami klasszul a lejtő alján. Azóta rossz a fékem…”
És vannak a barátok, akik nélkül biztosan nem vállalkozna egy-egy koncertre, nem beszélve egy fesztiválról.
