Ha valaki úgy robban be a köztudatba, hogy az első lemeze már készen van, igen előnyös helyzetbe kerül. A Milky Chance 2013 közepén adta ki első albumát, ám a köztudatba csak nemrég került be a nevük, amikor a ‘Stolen Dance’-t felkapták a rádiók. A német duónak az is sokat segít, hogy egy éve még az iskolapadban ültek, így a fiatalok gondolatai, érzései, problémái nem csak skatulyába zárt emlékképek a gardróbban. A köntös sem mindegy, ugyebár, és Clemens és Philipp még ezt is olyan ügyesen lőtte be, hogy pont az alternatív- és a mainstream-pop között lavírozzon, egy elég széles réteget nyerve meg magának.
A hangzásvilág az egyszálgitáros énekes-dalszerző egyszerű dallamvilágára hajaz, reggaevel és folkkal felturbózva. Mindez Clemens érdes hangjával megspékelve egy kicsit elégikus, merengő hangulatot teremt, mintha egy tábortűzi zenélést hallgatnánk a kis zenelejátszónkon. A Milky Chance is biztonsági játékot játszik, ha egy számukat megszereti valaki, akkor az összeset imádni fogja, s mivel a zene olyan szuggesztív, és az ember könnyen érzi: „már tavaly nyáron is ez a zene szólt, ott és akkor a tengerparton”, hogy nem véletlen, ha úgy terjed a fiatalok körében, mint a bárányhimlő.
A ‘Stunner’ tökéletes nyitószám, hiszen gyakorlatilag összefoglalja mindazt, amit idáig leírtam, még szövegében is illeszkedve a hatásvadász emlékfelelevenítéshez. Elég egyszer meghallgatni, és az ember máris mosolyog. Holott gyakorlatilag két szövegrészlet ismétlődik végig, ugyan arra a monoton alapra. És ez az egyszerűség, a Milky Chance (nyílt) titka. Könnyen énekelhető, a szöveg hamar megtanulható. Ezért is teremt ilyen jó hangulatot.
A második szám a ‘Flash Junk Mind’ mindenben követi az előző szám által elénk vázolt képet, csak még erősebb az artikulálatlan vokál, így még inkább erősíti a közösségi zenélés érzetét.
A ‘Becoming’ rövid, lassú, kicsit jelentéktelen dalocska, szemben a ‘Runninggal’. Ez a szám csattogásokkal kezdődik, ezek adják meg az ütemet, majd egy nagyon melankolikus bevezető következik, mollos gitáraláfestéssel. A szám negyedénél elkezd zúgni a tompított basszus, és Clemens még ércesebben énekel, mint szokott. A pengetős szólam is tempósabb ritmust vesz fel, így tényleg futni kezd a dal. Bizonyos időnként megpihen a kezdeti melankóliával, de mindig visszagyorsul, majd egy tompa dördüléssel megáll.
A ‘Feathery’ lassított verziója kicsit erőltetett: az énekszólam mélyebben van, és az alap is igen erősen emlékeztet bármelyik valamelyik The XX számra. Külön-külön mind a kettő nagyon jó, együtt kicsit torzulhatnak, bár ezt akár koncepciónak is nevezhetnénk. A végére nagyjából összeáll a teljes egész. Érdekes kísérlet, a végeredmény kellemes, csak nehezen születik meg.
Az ‘Indigo’ egy átkötő szám, amiben a folk elemei érvényesülnek – a vokális szólam kicsit indiánosra sikerült. A feladatát tökéletes ellátja, az előtte lévő dalhoz csatolja az album címadó dalát, a ‘Sadnecessary’-t. Ez is népies motívumokkal indul, majd a dallam megjelenésekor válik vérbeli Milky Chance dallá. Hangulatát tekintve „vigasztalós”-nak nevezhető. A vége eltér a megszokottól, a semmibe elhaló elektronika itt újnak mondható.
A ‘Down By The River’ is olyan, mintha az előtte elhangzott dalból nőtt volna ki, ám a néha megjelenő vadnyugati közjáték érdekes színt visz bele. Ez a dal bármelyik film autópályán merengős jelenete alá tökéletes lenne. A sok melankólia után pedig jól jön a ‘Sweet Sun’ ütemessége, a parlandós énekstílus, pedig rappessé teszi a verzét. A szám lezárása is vidám, nyitva marad, mintha nem is lenne vége, érzésben addig tombolunk rá, ameddig szeretnénk.
A ‘Fairytale’ az egész album egyik legszomorkásabb dala – természetesen egy szerelmes szám. A dal olyan, mint egy hígítószerben áztatott The XX szám, ami eltévedt egy fantasyban. Csukott szemmel dülöngélésre tökéletes.
Az emblematikus, és már-már agyonjátszott ‘Stolen Dance’ a rapszodikus és erős tini érzelmek Valhallája. Zenei értelemben sok újat nem lehet róla mondani. Tényleg slágeres, tényleg fülbemászó, és meghatározhatja az egész napunkat, ha reggel halljuk valahol. Mert nincs az a death-metál banda, ami el tudná velünk feledtetni.
Ne hagyd ki a Milky Chance koncertjét az idei VOLT Fesztiválon!
Az utolsó három szám sorrendben: a ‘Loveland’ studió változata, a ‘Feathery’ gyorsabb felvétele, és egy ‘Loveland’ élőfelvétel. A ‘Feathery’ ezen változata sokkal egységesebb és egyértelműbb. Nagyon kellemes dal, ez (kivételesen) inkább magányos, kilóg a sok tábortüzes ének közül. A két „szerelemföld” szinte semmiben nem tér el egymástól, az élő felvétel egy kicsit hosszabb, és egy árnyalattal lassabb, valamint – jellegéből adódóan – hangulatosabb, ám mindkettő teljesen élvezhető, kellemes lezárószám, mely minden érzelmet összegyűjt, amit az egész lemez felkavart, majd elviszi őket magával.
Nagyon kettős zenei anyagról van szó. Ha nagyon lecsupaszítva nézzük, akkor ez olyan pop zene, ami túl sok újdonságot nem hoz, csupán rádióbarát slágereket. Ám az a közvetlenség, és szuggesztió, amivel át vannak itatva a dalok, mindenkiből érzelmet vált ki, aki még emlékszik rá, hogy milyen volt tininek lenni. És ez az, amiben a két német srác nagyon jó: közvetlen zenét alkotni, ami tényleg belőlük, belőlünk építkezik. És akkor mennyire fontos, hogy reformálnak-e, ha érzelmeket tudnak kiváltani? Ezt döntse el mindenki maga, miután végighallgatta a CD-t. Vagy menjen el a koncertjükre Sopronban, hiszen a Volt Fesztiválon mindenki leülhet a tábortűzhöz.
