Ha a harmadik Kikeltető elődöntőseit nézzük, akkor valószínűleg a legfiatalabb felállást ismerhetjük meg a Ponsban. Na nem a megalakulás dátumáról beszélve, hanem a korukról. Ugyanis az átlagéletkor 17 év a zenekaron belül.  Viszont a zenéjük annál kiforrottabb, hogy gagyi gimis zenekarként könyveljük el őket.

A Pons elmondása szerint, más zenekarokat is meglepetés ér az életkorukat nézve, mikor egy-egy beállás alkalmával személyesen is találkoznak egymással. Pedig még csak azt sem lehet elmondani, hogy egy friss formációról beszélünk. “Nagyjából 2014 nyarára datálható a megalakulásunk, amikor közös ismertség útján, elkezdtük szárnyainkat bontogatni. Azon az őszön megvolt az első koncertünk is, ahol a fél setlist már saját számokból állt. 13 éves voltam, mikor a Walrus in the Sunshine elkezdett zenélni és akkor ők se lehettek idősebbek, mint mi most, de akkor éreztem, hogy ha én ezt nem kezdem el egy-két éven belül, akkor már lemaradtam valamiről.” – meséli Ambrus András, a zenekar énekes-gitárosa.

Hogy kitűnnek a mostani zenei felhozatalból, az egyértelmű. Egyrészt, úgy tűnik, hogy figyelnünk kell már a fiatalabb korosztályra is, – lásd Carson Coma – akik arra törekednek, hogy kitörjenek a sulis bulikból és inkább a budapesti underground szórakozóhelyeket lövik be célnak, másrészt műfajilag egészen széles skálát tudnak felhozni, hogy ne tudd őket bekategorizálni sehova. “Nem érezzük negatív jelzőként azt sem, ha valaki gimis zenekarnak hív minket, mert tényleg az vagyunk. A mostani szinttel tökéletesen meg vagyunk elégedve, halad az együttes, jól kijövünk egymással, ennél több nem kell. Reméljük, hogy négy év múlva, ha visszatekintünk, szarnak fogjuk látni magunkat, mert akkor az azt jelenti, hogy fejlődtünk. És ez a lényege az egésznek.” – teszi hozzá Dani, a zenekar basszerosa.

Dalírásért Andris felel, de Bocóval, a zenekar gitárosával már sokat írnak együtt, sőt a következő lemezen már egy olyan szám is lesz, amit Bocó írt teljesen. Habár az első EP-jük, a Spatium Pons egységes képet mutat, ilyesmikre nem szoktak figyelni számírásnál. “Mindig belecsempészünk valamit a zenénkbe, de legtöbbször ebben semmi szándékosság nincs. Ha persze két számot egymás után megírunk, akkor van esély rá, hogy hangulatilag hasonlóak lesznek. A Spatium Pons-t télen írtuk, ehhez képest a (valószínűleg) tavasszal megjelenő lemezen érezni lehet, hogy nyáron dolgoztunk rajta. A számokat csak írjuk, aztán inkább engedjük, hogy mások mondják meg, hogy ez milyen stílusú, ha nagyon muszáj mondani valamit, akkor az indie-alternatív vonalon mozog.”

Aki ismeri Andrist, tudja, hogy nem áll távol tőle a műfaji kísérletezés sem. “Az új lemezen Kodályt tettünk bele az egyik számba, de van egy népdal is, amit Bartók írt át, ezt mi is átírtuk.”

Producerük és mentoruk, Beke István az első lemez felvételeinél “fogta még a srácok kezét”. “Abból is látjuk, hogy fejlődtünk, hogy most már kevésbé szólt bele a dolgainkba. Megtanultunk számokat írni, kritikusabbak lettünk saját magunkkal. A számok kész vannak, kisebb nüansznyi dolgokon még a stúdióban változtathatunk, ha úgy adódik.”

Addig meg csak élvezik, amit csinálnak. Szerintük tökéletesen megvan az összhang közöttük és semmi teher nem nyomja a vállukat, hogy görcsösen bizonyítsanak vagy megmutassák, hogy koruk ellenére, mit tudnak lerakni az asztalra. Ha ez a dolog kinövi magát és befutnak, annak nagyon fognak örülni, de ha nem, akkor sem lesznek elkeseredve, mert akkor saját maguk örömére fogják folytatni azt, amit eddig csináltak.

• Csípjétek el a srácokat november 16-án a Toldiban a Kikeltető második elődöntőjén!