Az utolsó naphoz érve már rég beletörődtem, hogy nincs biciklim, nem is lesz és a riksa is eltűnik néhanapján. A pénzünk elfogyott – olyannyira, hogy egy csomag dohányra nem futotta már – tehát eljött az ideje, hogy elhagyjuk a völgyet. Szóval ideje elfogyasztani az utolsó túl tejes kávét Cili néninél, összeszedni a cuccokat, kiengedni a két sátorlap közé szorult éjjeli lepkéket, elhagyni az üresen álló temető melletti ház udvarát majd nekiállni olyan kocsit keresni mely hajlandó elvinni minket Budapestig.
Ez körülbelül így is történt, nemsokára ismét az út mellett találtam magam egy ezúttal Budapest Bupedast feliratú táblát szorongatva.
Hátrahagyni a falut és a Művészetek Völgyét egyfajta speciális űrrel jár az emberben, mellyel nyugodtan számolhat az év hátralévő részében. Azt hiszem idén is eleget kaptam Kapolcstól. Kezdve a pillanattól, amikor az eső elől menekülve – nem tudom milyen megfontolásból tűnt használhatónak az ötlet – négyen egy üres patakmeder felett átívelő fahíd alá feküdtünk és kis híján elöntött minket a víz. Riksás kalandjainkon át a folyamatos stabil WiFi spot kereséséig minden hiányozni fog.
„Meg persze a koncertek…”
– veszi át a szót szerkesztőtársam, Kocsis András – „…utolsó, a völgyben töltött napunkon még megnéztük Senát, aki nem csak az egész fesztivál szerintem legjobb koncertjét adta, de egyben a legjobb Sena show is volt, amin valaha volt szerencsém ott lenni. A zenészek tele voltak energiával, a régi és az új számok teljesen jól ilelttek egymáshoz, óraműpontosságúvá, de mégis eszméletlenül energikussá vált a jelen felállás, a frontasszony kisugárzása pedig a megszokottnál is magával ragadóbb volt. A visszadal előtt pont elcsíptem, ahogy a „mennyi időnk van még?” kérdésre válaszul a színpadmester csak felemeli két kezét, és azt mondja: „amennyit csak szeretnél” – a megtelt Blue sPot és az autóforgalmat kritikus szinten akadályozó kint rekedt közönség legnagyobb örömére. Valami olyasmi élményt nyújtott nekem ez a koncert, mint amilyet még a régi zépés Irie Maffia bulik, élvezetet (joy) és szeretet (love), egészen beleborzongtam.”
De térjünk vissza az út szélére.
Az út szélén, a stoppomra várva végigpörgettem minden történést az elmúlt pár napból. Gyakran úgy érzem mintha éveket töltöttem volna itt, kissé mindenképp leköltöztem és a városi emberekről szóló viccektől eltekintve magaménak éreztem az összes helyet amerre jártam. Hihetetlen segítőkész emberekkel kerültünk nem egyszer hasonló nevetséges helyzetekbe a völgyben ahol sötétedést követően minden megváltozik. Kicserélődnek az emberek, a Gólyás dj-k hipersokkoló fokozatra váltanak, és az elhaladó kocsik ködlámpájának fényében táncolnak megrészegülten a fesztiválozók. Hosszúságától eltekintve sem találni még egy ilyen fesztivált. Kapolcsi „karrierem” előtt egy olyan hely volt nekem a Művészetek Völgye, melyet a legkevésbé sem tudtam elképzelni. Egy fesztivál, ami több faluból áll? De akkor hova építik a kordonokat?
(Biztos iszonyat sok pénzbe kerülhet körbeépíteni egy egész völgyet…)
Szerkesztőtársammal kiegyeztünk, hogy a helyi hagyományokat követve mindenképp egy BMW-vel megyünk majd haza. Tekintve, hogy a fesztivál legnagyobb részében ez volt a tendencia, ha eltekintünk a riksától ugyebár. Végül másképp alakult, de szerencsénkre sikerült majdnem házig vitetnünk magunkat raklapnyi cuccunkkal egyaránt.
Két pislogással később ismét a körúton hasíthattam a saját biciklimen egyfajta megalapozatlan elégedettséggel és persze az instant valóságélménnyel, mellyel azonnal szembesül az ember amint hazaér. A leghosszabb fesztivál kimaxolásával völgyfutári teendőim véget értek, igyekszem ezt magamban tudatosítani és a lehető legjobb helyen kezelni minden idei élményt, amit Kapolcs és a Művészetek Völgye adott nekünk.
#TeamKapolcs #Völgyfutár
