Van néhány olyan karakter a budapesti éjszakában, akit bőven elég egyszer látnunk és/vagy hallanunk ahhoz, hogy később bármikor felismerjük akár egy taktus alapján. Kétségkívül közéjük tartozik Herold János aka iamyank, aki utánozhatatlan atmoszférikus hangzásával mind zenekarral, mind szólóban egy egyedülálló világ falait húzza a közönsége köré. Ha a művész alkot, ez a fal áttörhetetlen: leginkább talán ez jellemzi Yank ars poeticáját és zenei attitűdjét, amiről most nekünk is mesélt.

Több eltérő stílusban és formációban zenéltél, mielőtt megtaláltad a jelenlegi hangodat. Mi változott az idő múlásával, és melyikben érezted leginkább otthon magad?

Mindig a legutolsó vagyok igazán én. Azért változtattam ennyiszer, mert folyamatosan változtam én is. Sosem voltam jó abban, hogy csak egy adott funkciót töltsek be a zenekarokban – mint anno a dobolás – mindig beleszóltam a többiek dolgába, a kreatívabb, önkifejezésre alkalmas témákat kedvelem. Bármilyen műfajú bandában játszottam, mindig a pszichedelikusabb, elgondolkodtatóbb témák jöttek be, a verze-refrén rész már nem én vagyok. Ez az attitűd megmaradt, ezt szerettem meg az elektronikában is. Tudok egyedül dolgozni, nem függök másoktól, és az effektekkel létrehozhatom azt az atmoszferikus hangulatot, amit valójában tizenéves korom óta keresek. A zenekaros-hangszeres karakterem miatt eleinte nagyon taszított a dj-zés, és csak átmeneti volt ez az időszak az életemben. Amikor elkezdtem saját zenéket kiadni, s már alkotóként, nem dj-ként tekintettem magamra, akkor bekerülhettem olyan artistok elé, mint a Mount Kimbie vagy a Shigeto. Általuk játszottam például az A38 Hajón, ahol több emberhez is eljutott a zeném, mégis úgy éreztem, ez nem elég.

Közönségként is azt szeretem, ha valami történik a színpadon, más típusú élményt kapok, mint egy klasszikus bulin. Szerettem volna kilépni ebből, így az ImPro School elvégzése után elkezdtem felfedezni az ehhez megfelelő eszközöket és technológiákat. Egy idő után a dj-zést új szintre emeltem, ami a zenekarosodás volt. Ekkor kerültem igazán közel a jelenlegi formámhoz. A billentyűsünk kiválása után eldöntöttem, hogy megtanulok zongorázni. Egyre inkább érdekelt, hogyan tudom szöveg nélkül, harmóniák által átadni az „emotional impact”-et.

Úgy érzem, amit most csinálok, ez tényleg én vagyok. Nincs show, se sztori, se fátyol, olyan, mintha felolvasnám a versem, ami embertől emberig ér.

A sok próba hatására egyre magabiztosabban játszottam, és felismertem, hogy a zongorázás nem feltétlenül Mozartot és frakkot jelent, hanem van egy singer-songwriter oldala is. Csak az ember és a hangszer van jelen, a pátoszos hangszerelés nélkül, és ez megváltoztatta a képem a billentyűzésről.

A személyesebb hangvétel egyben kisebb közönséget is jelent, vagy működhet ez nagyobb koncerteken is?

Ez egy folyamatosan felmerülő kérdés, bár egyelőre nem veszélyeztet, hogy a Parkban játsszak. Van egy fantasztikus, utánozhatatlan atmoszférája annak, amit max 150 hallgatóval, egy kis helyen érhet el az ember. Korábban azt gondoltam, ez bullshit, amivel meg akarják magyarázni a zenekarok, miért nem járnak sokan a koncertjeikre, de rájöttem, hogy az én zeném kis létszámú közönségre van szabva. Nagyon régi időkre mutat vissza az a jelenség, hogy ha hangosabban akarod hallani a zenét, közelebb kell menned a hangforráshoz. Emellett nem üvölt a hangcucc és nem vagyok elválasztva a közönségtől egy színpaddal. Itt csöndben kell maradni, hogy halld a koncertet. Nagyon élvezem, hogy ezt újra felfedezhetem.

Ez tudatos koncepció?

Nem lehet kikényszeríteni, egyszerűen csak a halk játék következménye ez. Persze próbálom fenntartani relatíve szándékosan, hiszen ha csendben maradsz, és tényleg oda fókuszálsz, egészen más dimenziójú koncertélménnyel térsz haza egy óra után, mint egy hagyományos buliról. A hangos alapzajtól és pultnál dumáló emberektől meghal a vibe. Talán a filmekhez tudnám leginkább hasonlítani: ha megnézed a Hert és mondjuk egy Transformers-filmet, mindkettő hatást vált ki belőled, de teljesen más eszközkészlettel. A klasszikus koncertélmény az akciófilmhez hasonló, míg a másiknál az idő, az energia gyakorol rád erős hatást.

Ezt érzem én is: sok zenekar nem mer halkan vagy keveset játszani, mert egy soft dalról azt gondolják, megöli a bulit.

Én az ellenkezőjét tapasztalom: ha halkan játszunk, elkezdenek figyelni az emberek, a legapróbb finom részletek is felnagyítódnak, még sincsenek leterhelve az érzékszerveink.

Ez sokkal nagyobb erőfeszítést igényel a közönség részéről is, nem?

De, és éppen ezért erre sokan nem lesznek hajlandóak rá.

A legtöbben instant szórakozást szeretnének – ezzel semmi gond nincs – , de akinek van türelme és kitartása a zenémhez, nem távozik csalódottan.

Ezek szerint a live banddel közös munkád nem jött be annyira?

Nem a felállással volt gondom, hanem a kommunikációval. Jól ment a marketingstratégia és a sajtózás, de annyira felpumpáltuk a hype-ot, hogy aztán ahhoz kellett igazodnunk a színpadon. Rengeteg ember volt, magas elvárás, és ha ebben a környezetben leülnék smooth zongorázni, nem értenék, mit csinálok. Ezért is csökkentek most mindent, hogy elengedhessem ezt a terhet. Legyenek csak 50-en, de sokkal személyesebb lesz a végeredmény. Beadom azt a ziccert, hogy iszonyú szaturációt adunk kontentben, de szerintem minden hallgató személyiségében van egy rész, aminek jól esik a csendesség, a befelé figyelés. Én ehhez készítek háttérzenét. Mindeközben távol tartom magam a spiritualitástól. Egyházi suliban nevelkedtem, ahol megutáltatták velem a vallással kapcsolatos dolgokat. Nálam a befelé figyelés mást jelent, viszont amit megélek belül, azt muszáj helyre raknom: tudom, hogy ez több szimpla játéknál, és be kellett látnom magamnak, hogy ez valahol spirituális élmény.

A Müsziben imprózás közben belekeveredtem egy olyan részbe, amit 3-4 percnek éltem meg, nehezen evickéltem ki belőle. Utána pedig visszanéztem a felvételt, és mindössze 8 mp volt az egész. Spiritualizmus és vallás ide vagy oda, felfoghatatlan, hogy változik az ember időérzéke.

Ez meglepő, a zenéd alapján azt tippeltem volna, hogy közel állnak hozzád a keleti vallások.

Amióta rengeteg dolgot kipróbáltam zenében és az önmegvalósításban, úgy döntöttem, azt csinálom, ami jólesik. Amennyit tudok a buddhizmusról, valóban közel áll a világnézetemhez, de próbálom távol tartani magam tőle, már csak azért is, mert nem szeretném, ha a közönség véleményét ez befolyásolná. Nem szeretnék egy újabb hittérítő idiótának tűnni, aki elszívta az agyát. Tapasztalom és megélem ezeket az érzéseket, átadom a közönségnek, és mindenki úgy értelmezi, ahogy szeretné.

Mit tudhatunk az új projektedről, az Atreyu’s Horse-ról?

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, arról szól, hogy megtanulok zongorázni, a közönség pedig végig követheti a folyamatot az Insta-posztjaimban. Ez odáig fajult, hogy most már közönség előtt gyakorlok, élő koncerteken. Tényleg ez van: vettem egy zongorát, nagyon flesselem. Az Insta lényege, hogy a napi „kötelező” egy poszttal motiváljam magam, vissza tudjam nézni a fejlődést, és minden ötletem rögzítsem.

Az utóbbi időben egy csellóssal, Gyömbivel kiegészülve léptél fel. Ő állandó társad lesz?  

Mindenképpen szerettem volna egy vonós hangszert, és a cselló hangszíne és fekvése mindig is tetszett. Olyan embert kerestem, aki kották nélkül, gyorsan képes reagálni mindenre. Az első koncertünk a Capa központban volt, amikor egy hét alatt kellett kerítenem magam mellé egy csellóst. Próba nélkül játszottunk együtt, ott találkoztunk először. Mikor játszottam, ő elkezdett improvizálni, rögtön éreztem, hogy azt játssza, amit megálmodtam. Minden hang a helyén volt, velem együtt haladt. Ritka az ilyen szimbiózis: Gyömbi szintizik, improvizál, nagyon éli a mi világunkat, hasonló zenék inspirálják őt is.

A legutóbbi eseményen a barátnőd, Zsuzsi képeit is kiállítottátok. Tervezel kooperációt más művészekkel is?   

Zsuzsival együtt alkotunk, hiszen ő fest, míg én zenét írok. Ez adja magát, hiszen együtt készülnek a dolgaink, egymást erősítjük. Szeretnénk majd további olyan koncerteket, ahol ő kiállít, és olyan kiállítást, ahol én zenélek, de ez egyelőre csak kettőnk között képzelhető el. Viszont minden érdekel, ami a koncertélményt fokozni tudja. Például kurvára unom a vetített vizuált, de ha valaki előállna bármi egyéb fénymegoldással, világítástechnikai ötlettel, szívesen dolgoznék vele.

Ha már felmerült, mit szólsz ahhoz, hogy bezár a Müszi? Az utolsó fellépők között szerepeltél te is.

Eléggé konformista vagyok, és idegesít az a típusú hippiközeg, akik nagy megfejtéseket nyomnak, de végül semmit sem tesznek. Én tévesen sokáig ezzel azonosítottam a Müszit, de aztán kiderült, hogy néhány ilyen karakteren túl rengeteg olyan ember van, aki keményen dolgozik és fasza dolgokat csinál ott. Az a pozitivitás és gördülékenység, amit az event megszervezésénél tapasztaltam, rádöbbentett, hogy tényleg nagy kár ezért a helyért. Itt nem kellett a beugrón balhézni a programszervezőkkel, nem kaszálni akartak, csak megmutatni a produkcióm az embereknek. Ha nem profitorientált egy esemény, nehezebben jut el az emberekhez. Nyilván ők is pénzből élnek, de mindent megtettek, hogy ez a közeg itt találkozhasson, adhassanak nekik valamit. Kurvára kár érte, és a legszomorúbb az, hogy nem látok új alternatívát.

Mikor láthatnak legközelebb az érdeklődők?                                                              

Ami fix és publikus: október 13-án fellépek a Gödörben, éppen a 31. szülinapom után, ahol Vági Tomi játszik előttem, és két tanítványom utánam. Mindegyiket ajánlom, nagyon izgalmas, utaztatós projektek!

• Pénteken tehát irány a Gödör! Ha a Müsziben nem fértetek volna be az Atreyu’s Horse-varázslatra, most bepótolhatjátok!

Fotók: Komróczki Dia