A Hó Márton és a Jégkorszak névvel az utóbbi pár hónapban egyre többet találkoztam, de sose szántam rá magam hogy utánajárjak, mi rejlik a név mögött. Azért én tudat alatt mégis megvontam a párhuzamot köztük, meg a Szabó Benedek és a Galaxisok közt, már csak a név miatt is (Érdekes amúgy, hogy mennyire kezdenek elszaporodni idehaza a „[Frontember neve] és az [Elvont dolog, ami a zenekar többi részét jelképezi]” típusú zenekarnevek). Persze a Hó Márton és a Jégkorszak sokkal régebb óta létezik mint a Szabó Benedek és a Galaxisok, azért mégis lehet ebben valami. A közel fél órás korongot meghallgatva pedig most már tiszta szívből kijelenthetem, hogy:

Igazam volt!

És ezzel az égvilágon semmi gond nincs. Akinek esetleg a fent említett két zenekarnév közül egyik se tűnne ismerősen, azoknak röviden: Magyaralter, Lo-Fi köntösben.

A lemez viszont sajnos több sebből vérzik. Ha mindenképp szőrszálhasogató akarok lenni, akkor meg kell említenem, hogy ugyan a lemez „Lo-Fi” kategóriaként van feltűntetve, de egyáltalán nem az. Mondhatni tökéletesen szólal meg a cucc és egy kicsit fura, hogy ezt negatívumként kell megemlítenem, de jól állt volna ennek a korongnak az a kicsit karcos, barkácsolt megszólalás, amit mondjuk Mac Demarco – Salad Days albumán, vagy a Black Keys első három korongján hallhatunk.

De ez tényleg csupán a legapróbb problémám a lemezzel. A legnagyobb gond talán azzal van, hogy az egész lemez borzasztóan egysíkú. A ‘Zuhanni‘ című nyitószámnál még bizakodó voltam. Remek kis lassan felépítkező, atmoszférikus kezdés, ami ugyan egyedül nem feltétlen állja meg a helyét, viszont a lemez részeként jól működhetne… már ha később haladna valamerre a lemez. Azonban ez a bizonyos haladás nem történik meg, inkább egy helyben toporog az egész. Ha az album számait megfognánk és teljesen felcserélnénk a sorrendjüket, valószínűleg senki se venné észre a változást, annyira nincsen íve az egésznek.  Erre így felesleges volt album formátumot pazarolni.

Ha külön-külön értékeljük a számokat, akkor se túl rózsás a helyzet. Az album legjobb darabjai a második ’Hazamenni’ című szám, illetve a záródal, a ’Beat’. Ezek se hozzák le a csillagokat az égről, de érdekesen keveredik bennük az elektronika a gitárral és a tamokkal. Az album összes számáról elmondható, ezt a kettőt is belevéve, hogy a Kings of Leon féle számírást képviselik, ami a következő:

Elkezdődik a szám halkan, majd egyre hangosabb lesz, egészen a szám végéig, ahol jön a teljes katarzis.

Csak amíg a Kings of Leon zenéjében megvan a mindent elsöprő katarzis, addig itt kivétel nélkül minden dalból hiányzik és ezért a számok vége nem egy hatalmas tűzijáték, hanem csak egy apró kis pukkanás. Ráadásul ez a számstruktúra már a lemez felénél fárasztóvá tud válni. A számok nincsenek érdekesre megírva, nincsenek bennük váratlan fordulatok. Minden nagyon kiszámítható.

Az egyetlen dolog, ami érdekessé tehetné ezt az egészet, az az ének, de igazából az se ad hozzá sokat. Hó Márton hangja teljesen átlagos, a dalszövegek pedig olyanok, amiket már rengetegszer megírtak, sokkal érdekesebb módon. Sajnos egyáltalán nem tudtam kapcsolódni a dalszövegekhez, ami nagyon fura, hiszen huszonéves borostás bölcsész vagyok. Elvileg én vagyok a célközönség.

Összességében az albumról azt lehet elmondani, hogy unalmas és semmilyen. Az jó benne, hogy egy koherens album, az már kevésbé, hogy ezt a koherenciát úgy éri el, hogy elejétől a végéig ugyan olyan.