A műfaj, mint kifejezés, egyre inkább kiüresedik. Már csak annyit jelent, hogy egy előadó ki kell találja magának, hogy ő éppen melyik kis dobozba akar bemászni, mit aggat magára, amit majd mások lenézhetnek vagy csodálhatnak. Ez a kifejezés arra szolgál, hogy egyetlen szóval pakolhassunk egy előadót ide vagy oda, egyetlen másodperc zenehallgatás nélkül lehessen eldönteni, hogy akarom-e vagy sem. Ha valaki ma válogat a zenék között, az így néz ki: Jazz? Áhh azt én nem értem. Komolyzene? Lejárt lemez. Rap? Viccelsz, mi vagyok én, gengszter?! Reggae? Azt csak az érti aki be van tépve. Pop? Az mind szar.

Na az ilyen hozzáállás miatt csúsznak le az emberek olyan együttesekről, mint a Hiatus Kaiyote. Persze azért én is jelentős késésben vagyok, mivel a zenekar már lassan 4 éve létezik, és még semmit nem jelentettünk meg róla. Mentségem legyen, hogy a hazai zenei sajtó is hallgat erről a formációról.

Az eredetileg trió formájú banda 2011-ben alakult. Nai Palm énekes-gitáros-billentyűs keresett maga mellé társakat, hogy előadják a saját dalait. Belebotlott egy basszusgitárosba, akinek annyira tetszett a zenéje, hogy gyorsan lekottázta az egészet, és megmutatta pár ismerősének, hogy Te, ilyet még úgyse hallottál. A minden zenei előképzettséget nélkülöző énekesnő olyannyira komplex dalokat ír, hogy klasszikus és jazztanszakot végzett társai -saját bevallásuk szerint- nehezen tudják követni. Az ily módon kialakult furcsulat hamar felbolygatta a zenei életet. Alakulásuk után egy évvel megjelent első lemezük Tawk Tomahawk címmel. Ez annyira bejött, hogy olyan arcok figyeltek fel rájuk, mint Erykah Badu, Giles Peterson, és a mentorkodást híresen kerülő Questlove. Az ő támogatásukkal már nem volt túl nehéz eljutni egy pár SXSW showcase-re, és körbeturnézni az USA-t (amire a pénz egy részét Indiegogon szedték össze).

A Hiatus Kaiyote zenéje rengeteg tőről fakad. Nai Palm levegős hangja, ami számonként 3 oktávot megjár egyértelműen a soul zenéhez társítható. Stílusában felfedezhető Stevie Wonder és John Legend hatása is. A beatek hip-hop és R&B zene sokszori hallgatásáról árulkodnak, a számok szerkezete viszont szinte megfejthetetlen. Komplexitásuk jazz irányzatokat mutat, gyakori modulálások és elképesztő poliritmiák (más ütemmutatók egymásra pakolása) már-már a free irányába kacsintanak. 4/4 után egy 6/8-os téma majd két ütemnyi 3/4? Nem probléma, jó lesz az! És tényleg az, hihetetlen. Fél perc mire az ember rájön, hogy hol kezdődik egy ütem, és mire megvan, addigra úgysem érdekelnek ilyen földi dolgok, csak az, hogy szóljon a nagybetűs zene.

Ebben a nótában egy jó kis elektromos zongorán nyomja a rigmusokat Nai, és a zenekar ki van egészítve vokalistákkal és plusz billentyűssel is, hogy teljes legyen az elszállás.

De Hiatus Kaiyotet nem csak a zene miatt imádjuk, hanem az elképesztő frontember miatt. Eklektikus zenekarnak extravagáns énekesnő dukál, és Nai Palm minden kétséget kizárólag ilyen. Nézzétek csak meg a képet a cikk elején, olyan a csaj mint egy perzsa hercegnő akit maga Xerxész öltöztet. Amúgy a szája szélén van egy tetoválása, ami pusztán egyetlen vonal: mint egy durva hasíték szája meghosszabbításaként. Badass. Fellépő szettje pedig általában mindenféle állati tetemekből áll, nézzétek meg a lentebb posztolt videót ahol gyakorlatilag egy halott prérifarkast húzott a fejére. És mindezek mellé elképesztően laza is: amikor a zenekart Grammy díjra jelölték a legjobb R&B dal kategóriában (lásd lentebb), a hírt mindössze annyival kommentálta: „So… this happened… nominated for a GRAMMY!!! WTF!??”

Itt van a jelölt szám élő felvétele. A díjat egyébként végül a Snarky Puppy nyerte, akik szintén kötelező olvasmány.

Arról sajnos még nincs szó, hogy Magyarországra jönnének, de mi reménykedünk. Aki szeretné őket elkapni a nyáron, annak minimum Berlinig kell utaznia. Új lemezük pedig mindjárt, május 4-én jelenik meg világszerte, és természetesen 180 gramos vinylen is kapható lesz majd!