Van egy teóriám. Nem is teóriám, inkább viccem, de nem is vicc igazából, szóval inkább amolyan összeesküvés elméletem a Smashing Pumpkins egyre különösebb és különösebb szokásokat felvevő frontemberről.
Billy Corgan, a bibliai Sámsonhoz hasonlóan a hajában hordta az erejét.
Az együttes karrierjének csúcsát jelentő, ma már klasszikusnak számító harmadik lemez megírása után váltott át csak kopaszra, és ezzel egy időben megkezdődött a Smashing Pumpkins lassú hanyatlása, halálesettel, bandatagok közti belső viszályokkal, és a többi. Bár a negyedik, Adore címet viselő munkájuk már súlycsoportjában is különbözött az elődöktől, az akusztikus-elektronikus elszállás még megragadhatott a figyelmes fülekben, az azt követő Machina viszont már összeomlott saját megalomániája alatt; aki próbálta valaha a Machina II-vel együtt meghallgatni, úgy, ahogy az énekes eredetileg megálmodta, tudja, miről beszélek. Ezután jött a feloszlás, majd újraalakulás, két lemez, de a dobokban erős, visszatérő Zeitgeist, vagy a progrockos Oceania a megérdemeltnél jobban utált albumok lettek.
Aztán elérkezett a 2014, és valamiért már az album megjelenése előtt sejteni lehetett, hogy a kritikusok ezúttal kesztyűsebb kézzel bánnak majd az új lemezzel, ami rövid lett, mindössze kilenc szám, és ami, úgy tűnik, lemondott a túlbonyolított koncepciókról, sőt kifejezetten egyszerű megszólalással bír.
Ez akár az előnyére is válhatott volna az új anyagnak, de nem vált: mintha Corgan most először próbálta volna a megmaradt Smashing Pumpkins rajongók igényeit kielégíteni. A számok hosszán és felépítésén érződik, hogy slágereket igyekezett írni, ehhez azonban hiányoznak egyfelől a fülbemászó dallamok, másfelől a figyelmet megragadó szövegek, vagy akár egy erőteljes ének.
Nehéz megtalálni a pontos kifejezést Corgan újonnan kikísérletezett, sajátos énektechnikájára, talán dünnyögésnek mondanám, nyögdécselésnek, amit néha felvált erőltetett keménykedéssel, hangoskodással, de azt is épp csak annyira, hogy ne fájduljon meg a torka.
Talán a torka miatt mutatkozik mostanában gyakorta sálban, és nem azért, hogy ezzel a sztereotipikus művész megjelenéssel igazolja önnön művész voltát. Mindenesetre megdöbbentő, hogy a náthás, torzított gitárhoz hasonlatos, vékony orgánumával régen mennyivel szélesebb érzelmi skálát tudott bejárna akár egy dalon belül is, és most meg. Ahogy már a lemez nagyszabásúnak szánt címe is előrevetíti, a szöveg ezúttal is pont annyira művészkedős, hogy az, akinek semmi fogalma nincs a költészetről, mélynek és költőinek fogja találni. Egyébként tematikája szerint a túlnyújtott Teargarden by Kaleidoskope néven futó dalciklusba illeszkedik elvileg, amiről vélhetően maga a frontember sem tudja, micsoda, és miért, de nem is igazán fontos.
A kilenc számon alig több mint fél óra alatt túl lehet esni. A ‘Tiberius’ szépen nyit, már-már meghozza a kedvet a lemez további részéhez, de a második ‘Being Beige’ visszaveti a lelkesedést, pont úgy szól, mintha Corgan ihletforrásért a Coldplayhez fordult volna. Az ‘Anaise!’ remek példája annak, hogy egy izmos, funkos basszustól még nem lesz jó egy szám, bár ezáltal legalább kitűnik a lemezen található túlontúl hasonló hangzásvilágú dalok közegéből. Az egyébként három és négy perc között mozgós számok sokszor nem tartalmazzanak elegendő ötletet a figyelem lekötésére.
A ‘One and All’ úgy hangzik, mintha a banda fénykorában született valamelyik lemezükről méltán maradt volna le, de most az énekesnek ismét eszébe jutott, és újrahasznosította.
A ‘Run2Me’ mellett jobb lenne elmenni említés nélkül, ezért csak megemlítem, hogy amúgy van egy ilyen szám is (és hogy jobb lenne elmenni mellette), a ‘Monuments’ megörökölte az Oceania progrockos szintijét, és a legérdekesebb, ami elmondható róla, hogy Corgan olyan furán énekli a refrén előtt, hogy „Lover, you’re strange”. A ‘Dorian’ nem tart sehonnan sehova, szintiből és gitárfüggönyből áll, a túlságosan díszes sort pedig az ‘Anti-Hero zárja bután, de lendületesen. Az szintinyomkodás túlsúlyba kerülése, és a valamire való gitárszóló hiánya sem tett túl jót az új lemeznek, az egyetlen figyelemre méltó szerzemény rajta a ‘Run2Me’ és a ‘Monuments’ közé ékelődik be, és a ‘Drum + Fife’ címet viseli. Jó váltásai vannak, és szerencsére véget ér, mielőtt kifulladna.
Nem kétlem, hogy talán működhet, talán ez a lemez jelenti a Smashing Pumpkins feléledését a közönség számára, mert bármennyire szidom, véső soron egy kellemesen semmilyen lemez, ami nem fog bántani senkit, talán csak épp e jellegtelenségével azokat, akik valami merészebbre számítottak. A mindenes frontember azt nyilatkozta nemrég, hogy szerinte úgy fognak emlékezni rá, mint radikális személyre. Legfeljebb fura szokásai szolgáltathatnak némi alapot ehhez, a zenéje semmiképp sem.
