A Foster The People azon bandák iskola példája, melyek hamar rátalálnak eredeti hangzásvilágukra, majd arra építik fel dalaikat, amik ettől nem lesznek változatosak, ám akinek bejött egy szám, az többit is szeretni fogja. A ‘Pumped Up Kicks’ hatalmas sikert hozott a kaliforniai triónak, amit nem is sikerült túlszárnyalni a többi dalukkal. Ám azt sem lehet mondani, hogy ez az egyetlen slágerük lenne, hiszen a 2011-ben megjelent Torchesről több kislemez is kikerült, melyek mind megjárták a slágerlistákat.

A Supermodel anyaga ehhez képest merésznek mondható. A novemberre ígért album – Mark Foster nyilatkozata szerint – azért késett, mert újabb ihletet kapott, s ekkor kezdett el dolgozni új anyagokon, többek között a ‘Beginner’s Guide to Destroying the Moon’-on és a ‘Are You What You Want to Be‘-n. Megérte várni, ugyanis azt még nem lehet mondani, hogy egy bátor, hangzásvilág váltásra került volna sor, ám megtörténtek az első lépések e felé. Sokkal színesebb, változatosabb lemez született, mely azonban kicsit távolságtartóbb, kicsit érettebb, s kicsit ösztönösebb.

Az ‘Are You What You Want to Be’ kezdése ismerős, sok na-na-na egy férfi kórustól. Ám amint Mark Foster énekelni kezd, a hangszerelés és a hangulat is megváltozik. Gyakorlatilag csak ritmus és vokál marad, ami egy törzsi rituálét idéz elénk. Erre erősít rá az ezt követő na-na-na, amiben Tarzan üvöltését vélhetjük imitálni. Ezen motívumok – a dal témájára rájátszva- a már említett ösztönösséget helyezik előtérbe.

Ezt követi az ‘Ask Yourself’, mely egy hagyományos popdalnak nevezhető, s szinte teljesen az első album hangulatát idézi. A gitár szóló megléte azonban újdonság, ráadásul hangulatában és dallamvezetésében is kicsit kilóg a dalból, ezzel kicsit megbolondítva azt. Igen érdekes szám válhatott volna belőle ezen a vonalon. Ám inkább biztosra mentek a fiúk, langyi pop slágernek tökéletes.  

A harmadik dal az albumon a ‘Coming of Age’, ami az első kislemez is egyben. Talán az egész CD legunalmasabb és legjellegtelenebb daláról beszélünk. Olyan, mint bármelyik U2 sláger. Bár hozzátenném, hogy ha ilyenek a töltelék dalok, az azért elég biztatónak nevezhető.

A ‘Nevermind’ a Foster The People balladáinak egy új szintjét mutatja meg. A kórus, és a popos refrén maradt a régi, ám a gitár dominanciája, már majdnem minimal-jazz. A hangulat is kicsit túl lép a nagyvárosi tinihipszterek pörgésén, és inkább komoly ábrándokba ringatja kortalanabb hallgatóját. A pszichedelika stílusjegyei is feltűnnek a kicsit káoszos végjátékban. Sok újdonsággal próbálkoznak itt, és szinte mindegyik igen jól áll nekik. Nem formabontás, de a meglévő dolgok okos használata jellemzi ezt a dalt.

A ‘Pseudologia Fantastica’ az előző szám vonalán halad tovább, s gyakorlatilag a Tame Impalára hajazó alap erősebbé válik a jól ismert Foster-elemeknél. Mintha a zenekar számról számra fordulna ki önmagából. Az utolsó másfél perc őrülete pedig még egy lapáttal rátesz, hogy aki idáig nem hitte volna el, az is felfogja, hogy ez bizony más, mint amit megszoktunk.

Ezt egy olyan intro követi, ami gyakorlatilag nem vezet fel semmit. A ‘The Angelic Welcome of Mr. Jones’ egy félperces ötlet, amit nem hagytak veszni, jó kérdés, hogy miért.

A trió a ‘Best Friend‘-del nem hagyja veszni korábbi rajongóit. Ez a dal akár a Torchesről is származhatna. Fülbemászó, kellemes dáncdal, az új lemez itt-ott felbukkanó sajátosságaival. Az instrumentális hangszerek használata itt is újnak számít, de teljesen belesimulnak a szintipopos dallamokba, melyek az előző albumra emlékeztetnek.

A ‘The Beginner’s Guide to Destroying the Moon’ zúzósabb kezdése szintén egy újabb kísérlet, mely már majdnem pop-rock stílusába repíti a zenekart. Ezt az is erősíti, hogy Mark többet énekel a rendes énekhangján, mint fejhangon (!!!). És ezt hallgatva elgondolkozunk, hogy miért nem teszi ezt gyakrabban, hiszen ezen a hangszínen tényleg nem lehet felismerni az énekét akár ezer közül is, ám nagyon kellemes, és még több lehetőséget jelent az együttes számára. A galaxis és a kozmosz megjelenése az alapban játékosan jelenik meg, a dal, mint űrhajó repül el a végén.

A ‘Goats in Trees’ alapjában ismét feltűnnek a pszichedelika elemei, s szinte beúsznak az egyenletes gitár alá. Mark lírai keretek között is megmutatja hangjának alsó regisztereit, és csak magamat tudom ismételni: jól áll ez, szívesen vennék belőle még többet. Az igen sejtelmes lezárás kicsit sejtelmese a háttérben a kecskékkel, ám nagyon illik a dalhoz, s még egyet bolondít rajta.

Az utolsó előtti szám a ‘The Truth’. A sejtelmes kezdés után ez a dal is megszokott elemeket hordozza főleg magában, ám a szintetizátor zongorára cserélése sokkal líraibbá teszi a számot, s a vokál is ezen érzelmekre játszik rá. A lassítás, és a kozmikus elemek megjelenése ezt a dalt is elemeli, s ezzel marad hű az új irányokhoz.

A ‘Fire Escape’ csupaszsága szinte intim, és igen könnyen repíti hallgatóját melankolikus hangulatba. Kicsit elégikus, mondhatni, tipikus albumzáró dal.

Ez a CD ritka mértékű változást jelent a zenekar munkásságában. Teljesen új irányokat mertek kipróbálni, és vegyíteni bele jól kipróbált stílusukba. Így nem váltak unalmassá, de megmaradhattak saját hangjuknál is. A kísérletező jelleg még érződik, de ha letisztul, akkor izgalmas jövőt vetíthet elénk. A Supermodellel a Foster The People biztosította magát, s már nem fenyegeti az a veszély, hogy eltűnik az ugyanolyan-dalos-előadók fekete lyukában.