Novemberi megjelenése óta már annyiszor pörgettem át újra és újra Barkóczi Noémi zenekarrá dúsult projektjének Linóleum EP-jét különböző absztrakt mintás BKV-ülések, Warm Hug-takarószettek és határtalan séták „furcsán felemelő mélabújába” burkolózva, hogy mire elérkezett interjúnk időpontja, szinte egy lelki társ mellé ültem le sörözni;

Azért kezdjük az alapoktól, családi örökség számodra a zenész lét?

Alapvetően nem vagyunk egy muzikális család, de az élénken él az emlékezetemben, hogy mamámmal népdalokat énekeltünk, és zongorán megtanított olyan alapműveket, mint a ’Boci, boci tarka’. Illetve folyamatosan énekelgettem, pl. Disney-főcímdalokat. Nemrég láttam egy kislányt a boltban, ahogy ezeket dúdolgatva mászkált körbe-körbe és látszott rajta, hogy épp főszereplőnek érzi magát. Na, én is ilyen voltam. Aztán jött a zeneiskola, ahol zongorázni tanultam.

És a gitár mikor szegődött melléd?

Az volt a helyzet, hogy nem bírtam rávenni magam a gyakorlásra zongorán. Hónapok múltán realizálta a tanár, hogy nem tudok kottát olvasni, hanem hallás után játszom. Így jött az ötlet, hogy inkább nézzük meg a gitárt, aminél sokkal inkább adta magát, hogy nem csak komoly darabokat lehet megszólaltatni rajta, jobban megvolt közöttünk a „kémia”.

Emlékszel arra, hogy volt-e számodra olyasmi dalszerző vagy énekes, aki pont ezt a léleksimogató érzést közvetítette volna, amit te?

Alanis Morisett-et, Norah Jones-t, KT Tunstallt nagyon sokat hallgattam. A gitáros-énekes lányok mindig megfogtak. De eleinte eléggé populáris vonalon mozogtam. Mindig is irigyeltem azokat, akiknek van egy idősebb tesója, aki kikupálja őket zeneileg, de nekem ez kimaradt.

De mégis felbukkant Fiona Apple, Laura Marling…

Az már egy későbbi dolog. Amikor már jó ideje játszottam gitáron, a VH1-on megláttam a ’Cross Your Fingers’ klipjét és megszűnt a világ. Annyira különleges és annyira egyben volt, hogy onnantól fogva abszolút fangirling-módba kapcsoltam.

Honnan jött az ötlet, hogy YouTube-ra elkezdd felpakolni a cuccaidat? Korántsem volt még ekkora vlogger-láz, mint mostanában.

Nem emlékszem konkrétan, de a tinikori YouTube-ozásból fakadt; nagyon sokat néztünk amatőr dalszerzőket. Akkoriban nem kellett nagy, trú technika ahhoz, hogy az ember feldolgozásokat töltsön fel, hanem tényleg bárki bármit a nagyközönség elé tárhatott. Egy Terra Naomi nevű YouTube-sztár anyagai nagyon inspiráltak és úgy voltam vele, hogy miért ne próbálnám ki én is. De születtek Nickelback-feldolgozások és egyéb „sötét titkok” is, amiknek már elrejtettem a nyomait. Főleg angol nyelvű dalokat játszottam és főként külföldiektől jöttek a pozitív visszajelzések. Más volt a kultúrája ennek a platformnak, épp, hogy beindult, még ritkább, izgalmasabb dolognak számított a feltöltögetés.

Önálló dalszerzőként vizionáltad magad, vagy megvolt a tipikus „alakítsunk bandát”-késztetés?

Igazából az a vicces, hogy dalokat írni egy zenész barátnőm hatására kezdtem. Szeverényi Orsi vezetett bele ebbe a világba. Én nagyon szabálykövető, kispolgári típusnak gondolom magam, és amíg nem láttam magam körül olyan embereket, akik dalokat írnak, addig valahogy nem írtam én sem. Aztán őt megismertem és megpróbáltam; volt egy-kettő rettenetes próbálkozás, kis tinirománc-dalok. Rengeteget írtam, napi több dalkezdeményt, egészen rákaptam az ízére, hogy ez mennyire csodálatos. Végül szép lassan sikerült rábukkanni egy kevésbé drámai, kevésbé tinis hangra.

Ez mikor volt kb. az első albumodhoz képest?

Dalokat írni 15 évesen kezdtem, az első albumra került olyan, amik 18-19 koromban születtek, de maga a lemez jó későn készült el, körülbelül 26 voltam, amikor kijött. Érlelődött. Kellett hozzá az, hogy én is elhiggyem, hogy ezt akarom csinálni és, hogy jól csinálom. Az első album előtt volt egy kisebb koncertezős szakasz. Amikor felkerültem Egerbe, 2011-12 körül, akkor hullámzott a hálószobapop revival és volt egy-két koncertem. Akkoriban még bulizni sem jártam fel Pestre… De azért úgy általában képben voltam, például Hó Marciékkal kezdtünk és így összefonódott a sorsunk, aztán 26 évesen, amikor felkerültem Pestre, akkor újraéledt az egész.

Akkor az első lemez nem is a pesti élményeket dolgozza fel? Pedig én mindig a pesti életem soundtrackjének képzelem a  villamoson zötykölődve ezt a „felemelő mélabút”.

Odaképzelted?

Reménykedem benne egyébként, hogy ez azért olyanfajta negativitás, ami valahogy mégis jó, hogy van – nem kell belehalni, hanem egyfajta lakályos keserédesség, vagy valami ilyesmi. Szomorkodsz és boldog is vagy egyszerre.

Ha visszagondolsz, mennyire voltak mások a két albumhoz kapcsolódó életszakaszok? Akkor voltál talán egyetemista, mikor az első készült.

Igen, mondjuk a második alatt is az voltam, csak mesterképzésben. Úgyhogy annyira drasztikusan nem volt más, csak abban, hogy közben megismertem helyeket, embereket, sokkal otthonosabban mozogtam ebben a közegben. Sokkal kényelmesebb lett, valószínűleg természetesebben tudok viselkedni és zenélni is.

Hogyan csöppentek a többiek a képbe?

A Nem vagyok Itt lemezbemutatóján Szőke Barna nem ért oda a dobok mögé a hangbeállásra, helyette Hó Marciék dobosa, Gulyás Kristóf ült be egy picit, hogy beállítsuk. Annyira jó volt, amit odaimprózott, hogy utána felkerestem. Dórit én kerestem meg. Érdekes módon ő is gyerekkori barátnőm, de jó darabig nem beszéltünk. Akkor kezdtük el újra, mikor kijött az első album és elmondta, hogy nagyon szereti. Nyilván tudtam, hogy ügyes, de azt nem gondoltam volna, hogy egyből minden ennyire passzolni fog. Hogy ennyire ösztönösen azt fogja hozni, amit én is szeretek. Például nagyon-nagyon imádom Andrew Bird-öt, ő pedig azt hiszem, nem is ismerte, amikor megérkezett, de teljesen olyan hangulatokat és hatásokat hozott magával.

És milyen érzés volt ebbe beleszokni, hogy nem egyedül csinálod, hanem alkalmazkodni kell más emberekhez?

Ez egy nagyon fura dolog, mert a dalaim és a személyiségem része, hogy nem vagyok egy nagyon erősen vezető típus. Itt pedig annak kell lenni és ezzel még mindig barátkozom; hogy mennyire jó, ha demokratikusan működünk és hol kell egy picit mégiscsak vezetőként viselkedni.

Ráadásul nem vagyok túl közvetlen sem. Illetve, egy bizonyos szintig az vagyok, de mélyebbre már nehezebben jutok, pedig itt fontos a közvetlen viszony. Dóritól például rengeteget tanulok, mert látom, hogy ő a saját zenekarát, a Nunki Bay Starshipet milyen határozottsággal és mennyi szeretettel működteti, mennyire szoros köztük a kötelék és próbálom ellesni tőle, hogy ezt miként kell csinálni.

De mostmár valamennyien barátok is vagytok…

Abszolút. Csiszolódunk. Az az érdekes, hogy például Kristóf sem az a nagyon „kifelé”-típus. Dóri viszont rettentően. Kell egy hozzá hasonló nyitott ember. Olyan kicsit, mint egy ragasztó, ami tök érdekes, mert ő került be utolsóként a csapatba, de mégis nagyon fontos, hogy van. Nagyon belevésődött.

Furcsa, mert én azt gondolnám rólad az alapján, ahogy eddig megismertelek, hogy  igazán nyitott vagy – egyedül talán a dalszövegeid sejtetnek mást.

Ez ilyen fura dolog. Talán túl sokat is foglalkoztat ez az antiszociális, extrovertált/introvertált kérdéskör. Szerintem érdekes, ahogy az introvertáltakra alapvetően kiskoruktól kezdve ráhelyezik azt a nyomást, hogy extrovertáltként kell viselkedniük. Jönnek a csoportmunkák, stb. – emlékszem, mikor rájöttem, hogy nem volt véletlen, hogy ezektől mindig paráztam. A közös munka nekem mindig egy stressz volt. Aztán megtanultam extrovertáltként viselkedni, legalább nem csak otthon ülök, de nem ilyen az alapszemélyiségem.

Szerintem itt Pesten pont megtaláljuk azt a közeget, ahol ez automatikusan, természetesen megváltozik. Nem erőfeszítés az sem, hogy most itt beszélgetünk.

Abszolút. Például középiskolában tök nehéz, mert azt érzed, hogy „így kell viselkedni, meg amúgy kell viselkedni”. Sokszor nem tudsz a körülötted lévőkkel mit kezdeni. Aztán rájössz egy ponton, hogy „ja, csak az emberek miatt nem ment”. Ezért van az, hogy valakivel meg tökre megy, mikor egy olyan közegbe kerülsz, ahova igazán illesz.

Ha jól tudom, ismét változott kicsit a felállás a Linóleum EP-hez képest.

Ákos már nincs velünk. Nagyon-nagyon közös megegyezés. Most kicsit összekovácsolódunk, kísérletezünk. Őszintén szólva nekem tetszik ez a kisebb zenekar-lét. Közelebb leszünk az első album felállásához. Nem az lesz, hogy még „feljebb”, hanem a kettő között megtaláljuk az utat.

Az, hogy egy történetet lehet az új EP négy dala köré szőni, mennyire volt ösztönös vagy direkt?

Végül is az egészet megéltem. Egyedül az ’Át Az Éjszakán’-t nem, az egy kicsit helyzetdal. Abban az életszakaszban, mikor írtam, abszolút nem volt rám jellemző – ezt azóta is hallgatom Danitól… Pedig csak egy nyelvi játék volt, egy „beleérzés”. Az összes többit pedig abban a sorrendben írtam, ahogy átéltem. Emiatt végül is tudatos, hogy egy történet kerekedik ki belőlük.

Lehet, hogy igaz rád, hogy könnyebben fejezed ki az érzéseidet dalokban, mint kimondva?

Hát, ez jól hangzana, de én nagyon sokat beszélek az érzéseimről. Szerintem túl sokat is.

Eléggé a megszállottja vagyok ezeknek a dolgoknak, hogy „juj, most ezt érzem, te így, én úgy, és akkor…” Folyamatosan elemzek.

Ha létezik ember, aki ezt elviseli, akkor az nagyon durva.

Bulvár kérdés: azért lett pozitívabb a második album hangvétele, mert megváltozott a magánéleted ezen szelete?

Érdekes, hogy azt mondod, hogy pozitívabb, mert én ezt nem tudtam volna így eldönteni. Váltakozik bennem, hogy éppen mit látok bele, hogyan értelmezem. Az biztos, hogy a kicsengését nem akartuk negatívra venni. Nem szerettük volna, hogy egy nagy fájdalom legyen a vége. Azért is nehéz, mert az első album kb. 10 évet ölel fel. Szóval abban is voltak boldog szakaszok, meg kevésbé boldog epizódok.

A költözésen kívül hogy érzed, mik változtak meg az első albumodhoz képest?

Ez nehéz kérdés. Az a rossz, hogy rég nem írtam szöveget, vagy dalt, de az biztos, hogy tudatosabb lettem. Jobban érzem, keresem azt, hogy mitől működik egy szerzemény, kevésbé elégszem meg félig-meddig jól elkapott rímekkel, sorokkal. Fontosabb, hogy érezzem, hogy az adott szöveg egyben legyen. Persze mindig lesz legalább egy olyan sor, amiről azt érzem, hogy ülhettem volna rajta még egy picit, de muszáj valahol abbahagyni. Illetve zeneileg biztos, hogy sokkal szerteágazóbb lett az ízlésem. Viszonylag sokáig azt gondoltam, hogy egyfajta zenét szeretek, a folkos, egyszálgitáros, énekes-dalszerzős vonalat, most viszont már rengeteg mindent hallgatok és szerintem ez hallatszik is a dalokon, és az érződik, hogy növekszik az eszköztáram.

Először a dal zenei része születik meg, vagy a szöveg?

Mindegyiket lebegtetem egy darabig – most egy ideális esetről beszélek, ami megint x hónapja nem történt meg. De írogatok szövegfoszlányokat és leülök gitározgatni viszonylag rendszeresen, aztán amikor egy x-edik alkalommal leülök, akkor a foszlányok összeállnak, alkotnak egy egységet, amin el lehet indulni és dallá fejleszteni.

Melyik volt az a dal, amelyik a leglíraibb körülmények között született?

Az ’Üzenet a nyúlnak’ például Lengyelországban született, amikor kimentem Erasmussal, az akkori barátom pedig itt marad és szétmentünk. Az ottani kolesz szobának volt egy nagyon minimális kis előszobája, éppen annyi, hogy a két ajtót ki lehessen nyitni. Oda kucorodtam be, mert csak ott tudtam egyedül lenni. Ott kuporogva írtam meg ezt a dalt, meglepő gyorsasággal, szinte kiszaladt belőlem.

Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?

Az, hogy újra elkezdjek dalokat írni. Mindig ez van, hogy jön egy hosszú, dalírás nélküli periódus, aztán írok egy kicsit, aztán megint abbamarad. De most januártól otthagytam az irodai életet, túl sok volt a napi 9 óra irodázás, úgyhogy nagyon bízom benne, hogy visszatér az életembe az, hogy egyedül lehessek néha. Most egy egyszobás lakásban élünk a barátommal, így sosem vagyok egyedül és ez nekem nagyon-nagyon nehéz. Közben pedig félelmetes is, mert annyira elszoktam az egyedülléttől, hogy eleinte nehéz lesz visszaszokni abba, hogy ne szorongjak majd.

De közben meg csak ebből a szorongásból tud bármi születni, azt hiszem. Így tapasztaltam.

Akkor produktívabb az ember alkotás terén. Viszont hogyan lehet a leghúsbavágóbban szomorú számokat hitelesen előadni boldog párkapcsolatban és koncerten hogy tudod beleélni magad egy olyan dalba, amit most pillanatnyilag nem érzel?

De olyankor tényleg érzed. Fura, mert olyankor az az ember is benne van, akinek írtad. Nekem legalábbis ott előjön, persze nem túl erősen, de azért bennem van. Lenyomat szinten mindenképp.

Ez nem zaklat fel hosszútávon?

Azért annyira nem erős. Egyébként pedig én felhőtlenül happy nagyon ritkán vagyok és ez valahol szerencsés is ilyen szempontból, hogy szinte mindig tudok találni valami olyat, ami belevisz ebbe a produktívabb hangulatba. De ennek az a másik oldala az, hogy soha nem vagyok igazán gondtalan. Mondjuk nem tudom,  van-e olyan ember, aki az lenne, de én biztos, hogy nem. Emiatt könnyen beleélem magam a szomorúságba.

Civilben grafikusként dolgozol, amit egyébként szeretsz. Hogyhogy nem volt mégsem kielégítő?

Azt hiszem, azért nem, mert nagyon erős bennem az önkifejezésre való törekvés. Hogy ez magammal szemben állított elvárás, vagy pedig egy valós ösztön, azt nem tudom. De az tény, hogy egy ponton túl nagyon elkezdett zavarni, hogy tulajdonképpen egy kis gépezet része vagyok, robotikusan megcsinálom a dolgokat és rohadtul függök egy cégtől. Most azt érzem, hogy nagyon izgalmas lenne megtalálni egy olyan utat, ahol esetleg a magam ura lehetnék. Nagyon ijesztő is, de nagyon izgalmas. Szóval ez most egy jó kis kihívás.

Az is lehet, hogy be fog igazolódni, hogy annyira nem vagyok az a típus, akinek ez való, de úgy vagyok vele, hogy kicsit muszáj a félelmek irányába menni, mert kiégtem. Amikor rájöttem, hogy jó, én ezt nem fogom folytatni, hihetetlen szinten felpezsdült bennem minden, elkezdtem dolgokat csinálni és rájöttem, hogy ez eddig mennyire kimaradt és csak nyomtam a napokat egymás után.

Alapvetően animátor vagyok, animációt tanultam, mellette grafikával is foglalkozom. Nagyon sok minden van, amit ki akarok próbálni, mert a mesteres diplomám után egyből beültem melózni és nem nagyon sikerült még a saját hangomat megtalálni rajzban és animációban. Úgyhogy most elkezdtem a keresést.

• Kedd este gyertek a Gólya otthonos fészkébe megmártózni Barkóczi Noémi és I Am Soyuz furcsán felemelő mélabújában!

Fotók: Komróczki Dia