Régóta léteznek, szélesebb körű ismertséget mégis csak a Carson Coma Palántaprogramja óta élvezhetnek. Megjelentettek egy nagylemezt, az Éjszakait, amelyet egy teltházas Turbina koncert követett, így elérkezettnek láttuk az időt, hogy egy hosszú, elgondolkodtató interjún keresztül a Kereten is bemutassuk a Telehold zenekart. Három taggal, Földi Ádám Istvánnal, Keszei Emmával és Walton Rebekával az Aurórában beszélgettünk.

Keret: Mit szóltok ahhoz a megfogalmazáshoz, hogy „a Carson Coma palántaprogramjából ismert”? A zenei életben sokszor tapasztalható jelenség, hogy valaki más által identifikálnak egy előadót vagy bandát.

Ádám: Ez marketingkényszer, ha tehetnék, szerintem a legtöbben nem ezt csinálnák, viszont az egyértelmű, hogy rengeteg előadónál egy feat hozza meg a népszerűséget.

Emma: A mi esetünkben azért ez büszkeség is, hiszen a Carson Coma adta a nevét hozzánk. Egyébként nem vagyunk hatással arra, hogy mit írnak rólunk, de remélem, hogy idővel tudunk majd olyat alkotni, ami kirángat minket ez alól az ernyő alól.

Felejtsük akkor el egy pillanatra a programot. Mi alapján szeretnétek, hogy megismerjenek benneteket az emberek?

Ádám: Az újgenerációs melankólia az első, ami eszembe jut, meg az emlékezetes koncertek. Azok nagyon fontosak mindannyiunknak, mert rengeteg időt, energiát meg erőforrást fordítunk az élő fellépéseink megalkotására. Harmadik – ami főleg nekem a szívügyem –, egy újfajta hangzás meghonosítása. Nagyon boldog lennék, ha kialakulna valami, amire sok évvel később azt tudják mondani, hogy na ez Telehold – mindezt úgy, hogy ne ismételjük magunkat.

Emma: Másik dolog a szövegek őszintesége. Az alternatív zenei közegben vannak bizonyos klisék, amelyek gyakran előfordulnak. Ezeket őszinteséggel lehet lebontani. Nálunk akkor lesz egy ötletből dal, ha annak a tartalmáért megszenvedtünk.

Ádám: Sokszor harcol is bennünk a punkos őszinteség egy hatalmas szépség iránti igénnyel. Szóval egyszer harmonikus, amit csinálunk, másszor felrobbantjuk a színpadot.  

Miből táplálkozik a melankólia?

Rebeka: Minden szám abban az életszakaszunkban íródott, amikor sok változáson mentünk keresztül. A kamaszkor, a velejáró nehézségek, belső vívódások mindannyiunkat érintettek, nagyjából egyszerre. Ezek a szálak összeértek bennünk.

^{Walton Rebeka}

A beszélgetésünk elején említett gondolatkísérlettől függetlenül a Palántaprogram nagyszerű, főleg annak fényében, hogy egy szűkös piacon népszerű zenészek gondolnak más bandák befuttatására. Azt hiszem, hogy igazán felelős viselkedés az, amit a Carson Coma tagjai tanúsítottak. Ezzel kapcsolatban merül fel bennem a kérdés, hogy ti mit vártok, milyen legyen egy híres ember?

Ádám: Én ezen rengeteget szoktam gondolkodni. Szerintem fontos a határozottság, meg az, hogy legyen véleményed, ami mellett ki tudsz következetesen állni.

Ákosnak van. Az jó?

Ádám: Igen… konzekvensen csinálja már sok-sok éve! (nevet) Visszatérve: legyen az emberben alázat. Nem önértékelési zavarra gondolok, hanem arra, hogy tudja magát elhelyezni a koordináta rendszerben. Tudnia kell, hogy mik az erősségei, a gyengeségei, hogy kreativitását tekintve milyen zenész, mitől különleges vagy nem különleges. Kell, hogy nyilvánítson véleményt, például, ha van egy megülése a magyar zenének, mert nem olyan innovatív, akkor azt kimondja. Ez már felelősség.

Rebeka: Még valami. A státuszbéli különbségeket ne éreztesse. Még akkor sem, ha a hozzá közeledőben felmerül az érzés. A híresebb előadó feladata, hogy oldja ezt.

A tehetségkutató műfaja régóta köztünk él. Hogyan tekintetek a mai, televízióban vetített műsorokra? Bevonja az ott fellépőket egy olyasfajta máz, ami miatt taszítóvá válnak?

Emma: Szerintem azok populista dolgok, szörnyű, ahogy kihasználnak egyes élettörténeteket. Ami ott készül, az gyorstermék, mint a gyorskaja. Újabb év, újabb évad, kitermelnek valakit, aki aztán elsüllyed.

Ádám: Nyomorpornó. Illetve a szereplők legtöbbször nem zeneírók, így később elvéreznek. Hiába nyeri meg valaki, ha azért győz, mert valamit mögé tesznek – sokszor ízléstelenül – a mentorok vagy a műsor írói. Ezek később kipukkadnak mint egy lufi. Vannak persze kivételek, mint Manuel vagy Rúzsa Magdi, de nekik van személyiségük, sajátos hangképzésük.

Emma: A Palántaprogramban erre a gyakorlatra esély sem volt, mert olyan feltételeket szabtak a fiúk, ami kizárt minden hatásvadász akciót. Névtelenül, kép nélkül kellett küldeni három demót, csak a zenén volt a hangsúly.

Meg is nyertétek, el is készült az albumotok. Telehold / Éjszakai – nekem a fordítottság érzetét kelti, ahogy elolvasom. Mint az albumkészítés folyamata: említettétek korábban, hogy nem egy konkrét gondolat mentén írtátok a dalokat, hanem szövegeket hoztak a tagok dallammal, amelyeket aztán készre csiszoltatok közösen. Hogyan oldottátok meg, hogy ebből koherens mondanivaló, és zenei hangulat váljék?

Emma: Közülünk mindenki régóta ismeri a másikat, jórészt kisgyerek korunk óta. Ugyanazokat az élethelyzeteket tapasztaltuk meg, ugyanazokról a témákról írtunk. Szerintem mindezek miatt vált koherensé az egész, annak ellenére, hogy különböző emberek írtak rá dalokat.

^{Keszei Emma, Walton Rebeka és Földi Ádám István az Aurórában}

Ez az első lemezetek, ezért még teljesen új a tapasztalás: mekkora erő, milyen képességek szükségesek egy album létrehozásához?

Ádám: Nagyon sok kitartás kell. Ami a legmegterhelőbb mentálisan, az a folyamatos ízlésbéli döntés. Mindig meg kellett fogalmazni, hogy mi az, ami tetszik és hogy az miért tetszik.

Emma: Ez így van. Volt bennünk egy elég nagy félelem, azzal kapcsolatban, hogy hogyha felveszünk egy dalt, akkor az úgy marad meg, úgy kerül ki a közönség elé, ezért le kellett fixálnunk, hogy „márpedig ez ilyen legyen és így vegyük föl”.

Rebeka: Nagyon magasak az elvárásaink saját magunkkal szemben, miközben nagyon tapasztalatlanok vagyunk.

Emma: Igen, az albumfelvétel során a tapasztalatlanságunk és a maximalizmusunk okozta a legnagyobb konfliktusokat.

A Turbinában mutattátok be a lemezt. Tudjátok kezelni a színpadot? Kellő mennyiségű önbizalommal vagytok jelen?

Ádám: Én teljesen simán, nekem ez könnyebben megy, pedig teltház volt, 450 fő. De azt hiszem, hogy a többieknek sincs ezzel gondja. Rebeka színészkedik, mi meg Emmával „drámás” osztályba jártunk, amivel egy olyan alapcsomagot kaptunk, hogy tökre felvállalhatod magad, lehetsz akár kicsit kellemetlen is, lehetnek őszinte mozdulataid.

Hogy látjátok, milyen a közönség viszonya a Telehold trekkekkel?

Rebeka: Ijesztő volt, hogy tudták a szövegeket!

Emma: Igen, ez volt az első olyan koncertünk, amit úgy adtunk, hogy kint volt az egész album, tehát már hallhatta előtte a dalokat a közönség. Egyébként nagyon aktívak, még a leglassabb számoknál is kinyílt a pogó kör.

Ádám: Hozzá kell tenni, hogy élőben egészen punkos a zenénk, ami nem feltétlen következik az album hangzásából. Ami engem meglep, hogy több generációnak is tetszik, de az Éjszakai járat noise rockosabb részénél azért látszik, hogy az idősebbeknél kiütjük a biztosítékot, nekik az nem feltétlenül tetszik, de nekünk meg nagyon, szóval beletesszük. Amúgy van egy baráti közösség, aki követ minket a koncerteken, nekik tényleg hálásak vagyunk.

Több olyan megszólalást is olvastam, ahol arra utaltok, hogy hogyan vagy mikor érdemes hallgatni ezt az albumot. Jelentősége van egy jó zenénél annak, hogy ki, mikor, hogyan hallgatja?

Ádám: Nincs, de egy kemény házibuli után hazafele a buszon szerintem nagyon jól tud esni. Egyébként erről mindig a többrétegű művészetértékelés jut az eszembe, amit mi így szeretünk. Ott az első réteg az, hogy nagyon szép a dallam, mindenkinek tetszik, a második, hogy tök jó a szöveg ritmusa, a harmadik meg az értés, hogy akinek ez megy, az tökre átérzi. Szerintem az album egy figyelmes hallgatással nagyon-nagyon sokat tud adni, valahogy akkor jön meg a katarzis, amit mi bele akartunk tenni. Tök meglepő, de az Éjszakai engem is magával tud húzni érzelmileg, pedig már nagyon sokszor hallgattam.

Mire képes ez a lemez?

Emma: Szépen fáj. A világ legnagyobb kínjának tűnik a kamaszkor, ez kiérződik a dalokból, de bennük van az is, hogy élni jó. Csak nehéz.

Ádám: A művészet nem biztos, hogy mindig válaszokat ad, de igyekeztünk nem a nihilbe beletaszítani a hallgatókat. Valamiféle feloldozást kínálunk, mert nemcsak a világfájdalmat jelenítjük meg, hanem a melankólia kettősségét is. Volt egy irodalomtanárunk, aki minden dolgozatra felíratta velünk, hogy „a szép dolgok nehezek”. Én ezt kiragadtam a kontextusból és most is sokszor elgondolkozom azon, hogy az igazi katarzisnak, a nagy üzeneteknek, a jellemfejlődésnek sokszor szenvedés az ára. Remélem, hogy ezt sikerült jól megjelenítenünk.

Kitisztult már, hogy ez munka vagy hobbi? Vagy erről még korai beszélni?

Rebeka: Azt látjuk, hogy minden napunk erről szól mostanában, de szerintem soha nem az lesz a fő célunk, hogy mi mindenáron kitűnjünk a többiek közül, hanem az, hogy esztétikus, igényes zenéket csináljunk, ami a mi lelkivilágunkat tükrözi.

Ádám: Ebben most teljes a káosz, de az igényesség vágy és kényszer volt egyszerre, emiatt pedig mindenképp munka. Plusz itt a teljes produktum a miénk, tehát a menedzsmenttől kezdve a marketingig a grafikán át mindennel dolgunk van.

Az általános iskola hetedik osztálya óta zenéltek együtt. Nem nehéz egyben tartani egy bandát ennyi éven keresztül?

Ádám: Infrastrukturálisan biztosan nem könnyű fenntartani egy hatemberes zenekart, de én meg eleve abban hiszek, hogy a mai társadalomban az emberek csak ilyen kisebb közösségekben tudnak megmaradni, annyi nehézséget cipelünk a lelkünkben. Bizonyos helyzetekben amúgy ez korlát, de alapvetően meg egy gát, mert segít, hogy nagy faszságot ne csináljunk, és kordában is tartja azt a sok energiát, ami bennünk van.

Emma: Nagyon sok mindent csinálunk kalákamunkában, mindenki átjárkál, beleszól a másik hangszerébe, eddig ez sem okozott nagyobb vitát.

Rebeka: Sokszor amúgy szar is, hogy kiestünk a természetes közegünkből és ennyire összefonódtunk. Az igazság az, hogy elvonási tüneteink vannak egymás nélkül.

A zenekar tagjai: Keszei Emma, Walton Rebeka, Dalotti Domonkos, Földi Ádám István, Rab Mihály, Tárnok Bertalan

• Ha csak úgy össze szeretnétek futni a zenekar tagjaival, legjobb, ha az ELTE Könyvtár Klub környékén mozogtok, színpadon viszont november 21-én, az Aurórában láthatjátok a Teleholdat. Esemény itt.

Fotók: Siteri Nóra