Az először megszervezett fesztiválok egyik aranyszabálya, hogy biztos lesz csomó felmerülő probléma, amit nem, vagy csak nagyon nehezen lehet hirtelen megoldani. Az Inota Fesztivál is ilyen volt: voltak mizériák a kempingjegyekkel, néha hatalmas sorok alakultak ki, a lejutás sima volt, a visszajutás nem és általánosságban is enyhe összevisszaság volt tapasztalható. Mégis egy olyan fesztivál lett, amit ha nem szerveznek meg többször, akkor nagyon sokat veszít az ország zenei élete.

Ami lehetett volna jobb

• Pénz és szállás

Akadtat kényelmetlenségek például a fekhelyekkel, ami bár fesztiválon nyilván nem első számú prioritás, de az azért csak jó, ha az ember tud kényelmesen aludni, főleg ha ezért többet is fizet. Sokan furcsálták, hogy bizonyos iglookban csak kisebb matracot és egy darab vékony plédet kaptak, amit nehezen lehet párhuzamba állítani azzal, amit a sátorfoglalásnál látni lehet – ez különösen akkor rossz, amikor éjszaka 15 fok körülre hűl le az idő. Valószínű, hogy ehhez a szervezőknek nem sok köze volt, maximum azoknak, akiktől bérelték, de úgy is furcsa volt hajnali 6-kor látni a sátrak között álmosan kóválygó embereket, akik valamilyen takarót keresnek valahol, valahogyan. Aztán amikor reggel felmelegedett az idő, jött a feketeleves: az iglookban nem lehetett kétirányból kinyitni a sátrak ajtaját, így nem volt huzat, aminek az lett a vége, hogy délelőttre ugyanolyan pokoli meleg lett, mint egy átlagos sátorban, amiért nem kellett kiperkálni több tízezer forintot.

Ez persze csak kevesebbeket érintett, mert a többség sátrazott, azonban, ami őket is érintette, az a Magyar Zene Háza amúgy nagyon jól kialakított koncerttermének a lezárása. Ide ugyanis nem volt érvényes a fesztiválbérlet, gyaníthatóan a helyhiány miatt, de így is furcsa helyzetet eredményezett, hogy egy több mint 30 ezer forintos bérletért (plusz 5000-es sátorjegyért) az ember nem mehetett be egy kisfesztivál egyik koncerttermébe.

• A zene

Bár tényleg nagyon király line up-ot hozott össze az Inota, de finoman szólva is voltak üresjáratok. Mivel a fesztivál elején három után csak a Kantin színpadon volt zene, ezért a line up és a fesztivál imidzse alapján sokan joggal gondolhatták, hogy nem lakossági veretés vagy öncélú, álintellektuális keveréstechnikai csillogások tartják majd ébren a bulizókat. Ezzel szemben az első éjszakán túlzás nélkül két órán keresztül a lehető legegyszerűbb kétnegyedes unalom ment, ahol tényleg mintha csak egy randomizált AI hallkította volna le néha a hi hatet és a basszust. Nyilván volt éjszaka is nagyon sok jó zene (többségben az volt), de valahol nagyon ironikus az a tény, hogy egy olyan fesztivál, ami az utóbbi évek messze legjobb elektronikus zenei line up-ját hozta össze, éjfél után többször is csak öncélú, egypontnullás trap- és breakbeat-csonkolásokkal vagy a legelemebibb techno-beattel operált.

• Hazajutás

Ez messze a legkisebb probléma, hiszen nem messze a fesztiváltól volt olyan busz, ami egészen Pestig ment. De az, aki csak vonattal tudott menni, szívhatta a fogát: vasárnap reggel, amikor a fesztiválozók nagy hányada elindulna haza, egy shuttle busz sem indult az állomás felé. A buszmegállók környékén dolgozók sem tudtak semmit, és ha hihetünk az oldal leírásának, akkor napközben egyáltalán nem ment busz a vasúthoz, ami erős kontrasztban áll azzal, hogy a lejutás mennyire sima volt, vagy azzal, amit más fesztiválon meg lehetett szokni. Maradt így a taxi, ami a sátorjegy és a Magyar Zene Háza-jegy után egyre könnyebb pénztárcát eredményezett.

Amit semelyik más fesztivál nem tud

• A zene 

Az egyik ok, amiért nagyon jó volt az Inota Fesztivál, és hogy mennyire fontos része lett három nap után az elektronikus zenei életnek, az a fellépők névsora. Az első napon a klasszikus és elektronikus zenei elemeket keverő zongorista, Nils Frahm volt a főfellépő, őt követte másnap a kicsit „tánckompatibilisebb” Overmono és az egyik legnépszerűbb zenekészítő szoftver kitalálója Robert Henke (Ambient), a headlinerek közül pedig Daniel Avery (absztrakt techno és IDM) zárta vasárnap a fesztivált. 

Ezek a fellépők (nem beszélve a világhíres vizuális művészekről) nem túl gyakran járnak Magyarországra. Azzal, hogy létrejött az Inota, lett Magyarországon egy olyan fesztivál, ami az elektronikus zene kicsit obskurusabb, de létező és fontos kortárs műfajait mutatja be, természetes olyan line up-pal, hogy lehet táncolni is hajnalig. Ez azért fontos, mert ha belegondolunk, Magyarországon nem nagyon van ilyen fesztivál: eltűnéséig a Be My Lake a népi veretést részesítette előnyben, de úgyanúgy eltűnt, mint mondjuk a Budapest Essentials. Azzal, hogy az Inota király magyar fellépők mellett híresebb külföldi előadókat is elhozott, betöltötte ezt az űrt, sőt, a vizuális művészekkel és a környezettel egy egészen egyedi élményt adott, ami túlmutat a hagyományos lemegyünk-iszunk-veretünk fesztiválipari mesterhármason.

• A környezet

A helyszín, ahogy az első nap után írtuk, tényleg nagyon jó volt. Felkelő vagy lemenő napban, sötétben, világosban, szürkeségben, egészen delejező látvány volt a közel hetven éves gyárépületek között sétálni, koncertre menni vagy pihenni. A gyár és a kemping közötti rész adott az ottlétnek egy letisztult nyugodt hangulatot, a cserjék mellett ülve pedig az embernek néha az az érzése volt, hogy mintha egy békés nyugodt osztálykiránduláson lenne másodikban, és nem egy EU-s és állami pénzből szervezett fesztiválon Robert Henkével.

Az Inota az elejétől fogva tudatosan nem hivatkozott magára “zenei fesztiválként”. Az “audiovizualitást” az előadások mellett az installációk és a vizuálok adták. Bár a tornyokhoz és a Kazánházhoz is mindig jókora sor állt, de a szállóigeként terjedő “több óra” azért túlzás – a Kazántér névre hallgató épületbe mi utolsó este például húsz perc alatt simán bejutottunk.

Az iszonyatosan nagy belmagasságú terem falaiból kábelek és a sötétben alig azonosítható, csöveknek vagy tégláknak tűnő objektumok türemlettek ki. Az ezeken, illetve a falakon felállított fényrendszeren alapult a vizuális installáció, amit előre beharangoztak. Valószínűleg ennél jobb helyet nem találhattak volna neki: a hatalmas tér és a lepusztult ipari környezet atmoszférikus, monumentális érzést adott a fényjátéknak, amihez a zene maximum kiegészítés volt, annélkül is megállt volna. A puffokon feküdve olyan érzése volt az embernek, mintha maga is része lenne a fények, a tér és az épület közös játékának.

• Fesztivál, csak egy kicsit több

Furcsa módon az is hozzádatott valamit az élményhez, hogy a résztvevők egy jelentős része tudhatta, hogy ez a fesztivál, ahol ő most épp van, jelentős részt adófizető pénzből jött létre. 2023-ban belegondolni is bizar, milyen ha az állam arra ad támogatást, amire a társadalom egy része tényleg akarja, például kultúrára, oktatásra stb. Most az a hihetetlen együttállás jött létre, hogy itt az állam tényleg tett abba pénzt, hogy például a gyárépületek hihetetlenül jóra legyenek felújítva, és bár nem lehet száz százalékosan állítani, hogy a Turbinacsarnok a világ legmenőbb koncerthelyszíne, de látva ezt vagy a -Kazánt, az ember már kevésbé kíváncsi a világ legszebb koncerthelyszínei közül akármelyikre.

Összességében nem volt minden tökéletes, de semelyik fesztiválon sem az. Ami máshol nincsen azok az előadók, a helyszín, és ezekből fakadóan az, hogy az Inota olyan volt, mintha tényleg egy teljesen más Magyarországon élnénk. Jó lenne, ha még egyszer megszerveznék.

Képek: Inota/FB