A The Ting Tings az egyik legszebb színfoltja a britpop színtérnek, akik néhány éve olyan slágerekkel másztak az emberek fejébe, mint a ‘That’s Not My Name’ vagy a ‘Shut Up And Let Me Go’. Azokat a számokat lehetett imádni, és nagyon utálni is, majd egy, valószínűleg a terjesztési és promóciós időszakban megakadt második LP után eljutottunk a mostani Supercritical-hoz. A bántóan rövid, 9 számos lemezen a zenekar remekül ötvözi a saját stílusát némi funky-s lüktetéssel, a végeredmény pedig rongyosrahallgatható, bár nincs benne semmi világmegváltás.
Az első lemezen még bőven akadtak bugyuta slágerszámok, amelyek miatt sokak azóta is idegesítő félplayback bohócként gondolnak Katie-ékre, pedig a bandának lett volna lehetősége bebizonyítani a fantasztikus, bár egy picit talán túl eklektikus második lemezén, hogy igenis vannak szuper ötleteik és figyelemre méltó megoldásaik, és mivel azóta hatszor végigturnézták a világot, afelől sem lehet kétség, hogy élőben is van létjogosultságuk. (Sőt!)
Azonban a Sounds From Nowheresville érájában valami félrecsúszott, késett a megjelenés, nem is keveset, és a minden szempontból kilógó ‘Hands’-et nem számítva csak egy klip és néhány élő koncertfelvétel jelent akkoriban a zenekar YouTube csatornáján, noha tudni lehetett, hogy a lemez két legjobb számához, a ’Soul Killing’hez és a ‘Hit Me Down Sonny’-hoz is forgattak egy-egy videót. Azt talán már sose tudjuk meg, hogy ezek a klippek miért kerültek dobozba, azonban ezek miatt a felemásosságok miatt úgy érzem mondhatom, hogy a legújabb anyaghoz, a Supercriticalhoz hasonló elvárások társulnak, mint a keveset élt második lemezhez.
A fejlődés görbéje pedig mintha megtört volna, a hangzás továbbra is nagyontingtings, de nem az európán átívelő kísérletezés – ami ugye a második lemez kulcsgondolata volt – jellemzi, hanem a Daft Punk Random Access Memories lemeze óta szinte mindenhová beférkőző funkys hatás, amely az olyan daloknál, mint az első single ‘Wrong Club’nál zavarba ejtő, a második single ‘Do It Again’nél pedig egész élvezhető.
A többi dalnál szerencsére nem ennyire éles ez a dolog, és imént említett két számnál sem annyira direkt, mint mondjuk az új La Roux lemezen, ahol a ’Tropical Chancer’ szinte egy az egyben lemásolta a ‘Get Lucky’ akkordmenetét. A Supercritical nagyon egyben van, helyenként olyan megoldásokkal, amelyektől leesik az állam, és bár nem tudnék megnevezni egy kifejezetten slágeres dalt sem, abszolút rongyosra hallgatható az anyag. Ahogy már említettem, a hangzás mással összetéveszthetetlen, a gitártémák és a helyenként rém egyszerű számokat nagyszerűen kiszínező ütőshangszerhasználat abszolút a banda sajátja. A formáció férfi tagját, Jules-t is többször hallani énekelni, mint korábban, ezt már a ‘Hang It Up’-nál is nagyon szerettem, bár sajnos mire élő koncertekre kerül a sor, mintha elmenne a hangja. Talán lámpaláz. (Nem hiszem.)
A ‘Wabi Sabi’ mintha az előző lemez ‘Help’-jének a folytatása lenne, de sajnos ez már ott sem működött annyira. Arra jó, hogy egy kicsit megpihenjen a hallgató, ugyanis a lemez a végére egyre erősebb lesz. A ‘Communication’ is hoz egy kis funky-s lüktetést, és Jules vokálatmoszférái nagyon szép karaktert adnak a dalnak, a ‘Green Poison’ egy teátrális, emelkedett szétesés, ahol végre újra előkerülnek a kolompok, az utolsó számmal, a ‘Failure’-rel pedig egy leheletnyivel elektronikusabb üzemmódra kapcsolva, a szövegben helyenként John Lennonos áthallásokkal engedik útjára a hallgatót.
A zenekar rengeteget fejlődött az elmúlt néhány évben, a Supercritical talán az eddigi legkomolyabb anyaguk, nem annyira csapongó, mint az előző Sounds From Nowheresville, és hiányzik belőle az első lemezükre jellemző csacskaság idegesítő része, helyette kaptunk egy, a trendeket nagyon jól a saját nyelvükre fordított, alaposan átgondolt és rendkívül jól működő összhangzást. Aki eddig szerette a zenekart, az most sem fog csalódni, aki pedig az első bekezdésben tárgyalt okok miatt idegenkedett tőlük, az adjon nekik még egy esélyt.
