WXLFLESS még csak huszonöt éves, de máris a magáénak tudhat egy nemzetközi lemezkiadó által jegyzett albumot és egy olyan inspiráló közeget, amely segíti őt a folyamatos fejlődésben. Megvilágító erejű szövegeivel olyan, égetően fontos témákra tereli a figyelmet, mint a szeretet nélkül eltöltött gyermekkor vagy a tettetett jóviszony árnyoldalai a zenészvilágban. A Kikeltetőre az angol-francia szexszimbólum, Jane Birkin után elnevezett számát hozta el, amely a címén túl sem felépítését, sem szövegvilágát tekintve nem nevezhető szokványos alkotásnak.
KERET: WXLFLESS-ről keveset tudni bulvár értelemben, hiszen nem helyez aranytálcára cikkek hada, vagy sztáradatlap. Vannak viszont zenéid, sőt egy teljes albumod, amit a Universal Music jelentetett meg, így rólad csak a művészeted és az online jelenléted által alakulhat ki kép az emberekben. Azt hiszem, hogy ez a kép egy egészen szimpatikus embert körvonalaz, mert igazinak tűnik. Jól látom?
Az elmúlt egy-másfél év a kísérletezésről szólt, aminek a központjában az állt, hogy mélyen bennem lakozó dolgokat hozzak felszínre a dalokon keresztül. Ez közhelyesnek tűnhet, de az igazság az, hogy a traumákról nagyon nehéz beszélni, és pont csak annyira kimozdulni a komfortzónából, ami kellemesen kényelmetlen, de már újnak mondható szerintem értelmetlen, mert félmunka. A soron következő Rebel című lemezemen ezért jól megfogható lesz, hogy mit érez, vagy mit tud érezni az ember.
A FARKAS album készítésekor ez még nem volt ennyire tiszta?
Azt a lemezt még Veszprémben csináltam egy sötét lyukban, full antiszociálba, két éven keresztül. Nem tudtam, hogy hogyan működnek a dolgok és miközben próbáltam őszinte zenét alkotni, arra is nagyon figyeltem, hogy mi kellhet az embereknek és mi megy most, így az részben „eladhatósági” koncepció volt. Ez a folyamat mára sokkal könnyebbé vált, mert kevésbé érdekelnek a társadalmi konvenciók és az elvárások.
Szerinted eladhatóság szempontjából probléma lehet az, hogy nem konkrét szavakkal körbeírt Farkas Dávidba botlik az, aki rád keres, hanem a zenéidbe és a posztjaidba? Az egyszerű hallgató a készen kapott termékeket élvezi.
Bár ez valószínűleg változni fog – például ez után az interjú után is –, mégis jónak tartom, mert nem nagyon szeretném, hogy bekategorizáljanak, és elmaradjon az, hogy értelmezni kelljen engem, vagy azt, amit csinálok. Nem tudom, hogy ez végeredményben jó-e vagy rossz, de csinálom, amit csinálok és majd kiforr. Amúgy a besorolhatatlanságomat azért is szeretem, mert engem sem köt semmilyen műfajhoz, így nyitott tudok maradni minden feladat irányába. Tavaly például egy dokumentumfilmhez szereztem zenét a Nemzeti Filmintézetnek, ami akkora inspirációt adott, hogy az a mostani lemez elkészítésére is hatással volt.
Bár még nem jelent meg, én úgy tudom, hogy a jelenből a múlt felé haladsz az új album számaival, megfordítva ezzel a sok esetben jellemző kronologikus felépítést. Mit talál majd az, aki a végére ér a lemeznek, vagy mit találtál te, azaz milyen volt a kezdet?
Többnyire azért fogtam hozzá a zenekészítéshez, mert nagyon jó lehetőség arra, hogy a traumáimat valakivel megbeszéljem, még akkor is, ha ez a valaki én vagyok. A visszafelé haladás pedig inkább úgy értelmezendő, hogy a múltbéli események felidézése közben is próbálok a jelenben maradni és próbálok a jövőre fókuszálni, mert a jelen már rendben van, támogató közegekben mozgok, a jövő pedig mindig kapaszkodót nyújtott.
Milyen téren hat rád leginkább a támogató közeg?
Amióta felköltöztem Budapestre, nagyon sok minden megváltozott. Az életszemléletemet és a tapasztalásaimat egészen más emberek formálják. Belecsöppentem az előadók, zeneipari emberek, költők, festők, filmes arcok és művészek világába, ami kinyitott bennem egy kaput. Észrevettem, hogy egyre jobban figyelek a környezetemre, próbálok mindenből táplálkozni.
A trauma szót többször is említetted, mennyire volt kemény az életed?
Mondjuk úgy, hogy bőven eleget kaptam ahhoz, hogy a velem történteket könnyen le tudjam konvertálni szöveggé, és a mostani, új közegemben – azaz művészként – hitelesen fejezhessem ki magamat. Beszélni nem szeretnék róla, mert az átélteket a dalokban adom ki, és a sémaszerűség is zavarna, mert „minden rapper lentről jön, megélte a poklot”, de hogy én rendesen, az biztos. A Rebel-en lesz egy szám, a Halálos élet, az éppen erről szól.
Bőségesen tud válogatni az okok közül az, aki ebben az országban lázadni akar, sőt, a lázadás jó ideje az alapállapotunk. A Rebel köré milyen témákat csoportosítottál?
Ami felgyülemlett bennem az évek alatt, az most jön ki, és erre nagyon jó a kor, amiben vagyunk, mert ahogy mondtad, nem nehéz okokat találni, és ja, eléggé haragos vagyok. A generációváltást már nagyon kívánom, mert itt az elmúlt 30 évben senki nem csinált semmi érdemlegeset, tök mindegy, hogy a jobb- vagy a baloldalról szólt (RebeL = right-left – a szerk.). Ezenkívül saját magam ellen is lázadok, azok ellen a társadalmi korlátok ellen, amik bennem is élnek, és amiket jó lenne teljesen levetkőzni. Azt csinálni – akár a színpadon is – amit csak akarok és olyan zenét alkotni, amilyet én akarok. Eddig nagyon sokszor elfogadtam meg beletörődtem dolgokba, ez sok idő, közben gyötrődik az ember és rájön, hogy nincs értelme.
A zenész lét egy nagyon erősen idealizált világ, amit örökös reflektorfénnyel és rengeteg baráttal azonosítanak a laikusok.
„A szimpátia olyan, mint a színpadon a koszfolt,
Az elején már gyanús lesz, ha mindenkit le bróztok”
– hangzik az egyik számodban.
Ezzel is utalsz arra a hamisságra, ami mindezt körbelengi?
Persze. Azt vettem észre, hogy egy kollab előtt mindenkinek kell a pofavizit, fel akarja mérni a másikat, hogy akar-e vele zenét csinálni, de a felek nem önmagukat adják, hanem „bró”-znak folyamatosan. Szóval a pofavizit nagyon fontos mindenkinek – ami helyén is van –, de közben nincs semmi értelme, mert az első benyomás hamis. Ha nem érzed magad kellemetlenül egy első találkozón, az szerintem nem normális, legalábbis én így vagyok vele. Ki kell derülnie, hogy van-e szimpátia, ha meg nincs, az se baj, attól még lehet együtt dolgozni.
Akár a Szörényi-Bródy alkotópáros, akiknek összeegyeztethetetlen a világnézetük, mégis hatalmas dolgok születtek a kezeik alatt.
Valahogy így. Egyébként, ha most meghallgatok egy Illés lemezt és azt figyelem, hogy miről szóltak a dalok, rengeteg hasonlóságot látok a mai és az akkori Magyarország között.
Azt hiszem, hogy ilyen a legtöbb szöveg, amelynek az írója kellő érzékenységgel és intelligenciával figyelte az őt körülvevő világot. A te irodalmiságod honnan táplálkozik?
Az elmúlt években sok verset írtam, és a barátnőm is verseket ír. Nagyon jó verseket. Belülről jönnek ezek a dolgok, még úgy is, hogy kisebb koromban gyűlöltem magolni az irodalomórán. A szövegalkotásommal kapcsolatban kaptam már hideget és meleget is, az egyik barátom például azt mondta, hogy szarok a dalaim. Utána egy héttel viszont alkotóktól kaptam meg, hogy nekem közülük a legjobbak. Próbálom ezektől a véleményektől, ha nem is távol, de egyenlő távolságra tartani magam, mert hozzá kell szoknom, hogy valakinek tetszik, másoknak meg nem, amit csinálok.
A Kikeltetőre a Jane Birkin című számmal neveztél, ami felépítésében, hangszerelésében és szóhasználatában is eltér az eddigi dalaidtól, sőt, talán az egész mezőnytől. Biztosan nehéz eldönteni, hogy mivel mutatkozz be egy új közönségnek, miért esett a választásod erre a dalra?
Úgy éreztük, hogy ideje egy kicsit a kontrasztból is mutatni, ne mindig a sablon, a trap vagy a rap jöjjön. A Jane Birkin jó példája, viszont csak a töredéke annak a változatosságnak, ami most jellemzi a zenekészítési dolgaimat. Tök vicces, de próbáltam operát is csinálni, szóval érdekes időszakot élek. Amúgy a Kikeltetőn abszolút erre az új vonalra lehet tőlem számítani.
Szerinted alkalmas lesz a Kikeltető arra, hogy még több emberhez eljusson a zenéd?
Igen, ez egy nagyon jó lehetőség, de közben figyelnem kell magamra, hogy fókuszban maradjak. Egyre több külső hatás ér – ami a Kikeltetővel valószínűleg csak tovább fokozódik majd – és nem akarom, hogy ez befolyásolja a zenéimet. Persze nyilván fogja, mert lehetetlen mindent kizárni, de meg akarom őrizni az önállóságomat.
