Új szólólemezben jegyzi le álmait Szabó Benedek

Cikk

augusztus 11, 2021

Jókay Kristóf

1429

A KERET lassan 10 éve az ország meghatározó független lokálzenei platformja. A közeljövőben szeretnénk fejleszteni a videós csapatunkat, live sessionöket, riportokat és lemezkommentárokat készíteni. Ehhez, illetve a további zavartalan működésünkhöz szükségünk van a támogatásotokra. Az alábbi gombra kattintva küldhetsz nekünk egyszeri, vagy rendszeres adományt a PayPalen keresztül.

Új szólólemezzel rukkolt elő Szabó Benedek, akit páran már ismerhettek, hiszen viszonylag jó zenész. Viccet félretéve egészen hihetetlen, hogy Benedeknek mennyi szólóprojektje jelent meg mostanában, legyen szó a Past Catről, vagy a Forezla Pitokról, illetve a most megjelenő Dream Songs For End Timesról, amit kivételesen a saját nevén ad ki. Ami pedig már lassan illegális, hogy ezek a lemezek mind jók.

Félreértés ne essék, nem ez a lemez fogja megváltani a világot, de nem is ez a cél. Valószínűleg nem Benedek az egyetlen, akinek ha van egy ötlete, azt demózza, a különbség viszont az, hogy ő ezeket az ötleteket ki is adja utána. Ez szerintem nagyon fontos, főleg egy olyan zeneszerző számára, akinek most már van egy viszonylag masszív diszkográfiája egy tucat különböző együttessel. Az összes ilyen kitekintés ezt az életművet színezi tovább, ezzel izgalmasabbá téve azt.

Na de milyen is maga a lemez? Először is nem túl hosszú, 9 szám, nagyjából 20 perc, nagyon könnyen végighallgatható együltőhelyben. Másodszor, ez az album most inkább gitározós Benedek lett, mint billentyűzős. Sőt ha igazán közelről nézzük, itt még basszusgitározós Benedek is van. A Dream Songs For End Times tele van olyan témákkal, dalokkal amik engem leginkább a legutóbbi Galaxisok lemez első dalára emlékeztetnek.

A lemez összes dala gyakorlatilag az “Egy jó gitár, vagy basszusgitár riff, aztán ez kibontva két percben és függöny” koncepciót követi. A második dal, a ‘This Is So Cool‘ például az egyik kedvencem lett, pont a faék egyszerűségű, de annál jópofább basszusriff miatt. A lemez vége felé a ‘Enid At The Window‘ című dalban aztán a zongora is főszerepet kap, hogy senkinek ne legyen hiányérzete.

A premier keretében egy miniinterjú is készült a szerzővel, ezt alább közöljük.

Rengeteg különböző név alatt alkotsz, a nagy zenekarok mellett a szóló anyagaidat a Past Cat és a Forezla Pitok projektek alatt adtad ki mostanában. Hogyhogy ezt az anyagot a saját neved alatt kerül ki?

Most, hogy a Galaxisok neve elől kikerült a sajátom, illetve ez az anyag hangulatilag és zeneileg is meglehetősen pontosan lefedi, mivel foglalkozom, mi érdekel mostanában, arra gondoltam, tulajdonképpen miért ne lehetne ez az anyag a nevében is klasszikus szólólemez. Minden hangszert én játszottam fel, illetve egyet kivéve az összes számot én írtam (a kivétel az ‘Irrevocable‘ című szám, amit az öcsém írt körülbelül 16 évvel ezelőtt), szóval indokoltnak láttam, plusz nem volt kedvem még egy hülye projektnevet kitalálni. 

Mi a jelentősége annak, hogy Benedek Szabo, és nem Szabó Benedek?

Világhírre török! Na jó, komolyra fordítva a szót, leginkább azért, mert bár instrumentális számokról van szó, az első pillanattól fogva idegen nyelvű számcímek ugrottak be az egyes hangulatokról, valószínűleg azért, mert a lemezt inspiráló popkulturális hatásokkal is jellemzően angolul – néha spanyolul – találkoztam. 

A bandcampes liner note-okban több inspirációt is említesz, ezek közül szemet szúrt az It Takes Two, illetve az olimpia. Milyen hatással volt rád a játék, és melyik volt a kedvenc pillanatod az olimpián?

Zitával, a barátnőmmel meglehetősen lelkes gamerek vagyunk, és nemrég vittük végig az It Takes Two-t; volt benne egy rész, ahol az egyik karakter fűvé változott, innen jött az ‘I Am The Grass‘, amit egyébként zeneileg a csilingelős új-zélandi gitárpop ihletett. Az egész lemeznek az a lényege, hogy az idei nyár élményeit igyekeztem zenei hangulatokba átmenteni. A Lituma például Mario Vargas Llosa ¿Quién mató a Palomino Molero? (Ki ölte meg Palomino Molerót?) című regényén alapul, az ‘Enid At The WindowJoyce Carol Oates ‘You Must Remember This‘-ének egyik jelenetét festi alá, az ‘Un Tout Petit Monde‘ pedig David Lodge campus-trilógiájának elképzelt hetvenes évekbeli francia filmváltozatának is lehetne a zenéje. A kakukktojás a záródal, amit még 2014-ben vettem fel, de kellett neki hét év, hogy végre fel is kerüljön egy lemezre. Az olimpián egyébként a horgolva-kötögetve két aranyat nyerő Tom Daley, a női kerékpár őrületes végjátéka és a férfi magasugrás/100-as döntő napja volt a kedvencem. 

Tervezed turnézni az anyagot?

Nem hiszem, de simán lehet, hogy lesznek még hasonló lemezeim, aztán ki tudja, egyszer talán érdemes lesz élőben is összerakni valamit. Viszont most hoztunk össze egy perui pszichedelikus cumbiát (azaz chichát) játszó triót is, ott néha visszaköszönnek hasonló hangulatok, azzal viszont nemsokára elkezdünk koncertezni is.

 

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

PLAYLISTEK