Köpködő bakkecskék és a vörös energiabomba

Cikk

június 18, 2013

Kocsis András

179

A KERET lassan 10 éve az ország meghatározó független lokálzenei platformja. Nem fogadunk el semmilyen formában állami támogatást. A szerkesztői munkába, a szelekcióba és a véleményünkbe nem szól bele se kiadó, se hirdető, se más külső fél. Ahhoz, hogy a jövőben is stabilan tudjunk működni és tovább tudjunk fejlődni, óriási szükségünk van a közösségünk segítségére. Kérünk, amennyiben van rá lehetőséged, támogasd a munkánkat egyszeri, vagy rendszeres adománnyal! Köszönjük!

Amikor bejelentették, hogy jön a Paramore magyarországra, ráadásul a Parkba, ami az egyik legszuperebb szabadtéri szórakozóhely a városban, sokan a fejükhöz csaptak, és rohantak a jegypénztárakhoz, mert tudták, hogy ez lehet az év koncertje. Nem tévedtek nagyot, bár voltak kifogásolható pillanatok, összességében elképesztő hangualtot csináltak Hayley-ék a nem túl nagy, de lelkes közönségnek.

Meglepett, hogy nincs teltház, egy hónapja a Punnany Massif koncerten kétszer annyian voltak, mint most, de azért kicsit félve tolakodtam be az ismerősemhez a színpad elejéhez. Nem igazán ismerem az új albumot és a régieket se hallottam már évek óta. A Paramore nálam abszolút egy olyan banda, akik már bár 5 éve ott vannak az iPodomon, vagy a telefonomon, de valahogy sosem szippantottak be. Hayley karakterét mindig is csodáltam, magas elvárásaim voltak vele szemben, de az új gitárost és basszerost felállást még csak látásból ismertem, például a ’Now’ klipből.

Az első meglepetést éppen ezért Taylor York, a szólógitáros okozta, aki előtt egy jelentős mennyiségű effektpedál volt (amennyire láttam másfél méter szélességben és három sorban helyezkedtek el a színes dobozok), és a csávó, miközben tökéletesen játszott, és úgy ugrált, mint egy kengurú és szöcske bekokainozott szerelemgyereke, néha, szinte már-már „miértne” alapon találta el két szökkenés között a megfelelő pedálokat. Az ugrálás egyébként valószínűleg kötelezően szerepel az együttes szerződésében, ahogy a köpködés is; a banda három tagja tippre 5 liter nyálat hagyott maga után a Park színpadán, és a köpködés művészetét, ahogy láttam a frontasszony, Hayley tökéletesítette: maga alá, maga fölé, maga mögé, maga mellé, két lába között (!!!), éneklés közben, ugrálás közben, és ezek kombinációja.

Jó, még mielőtt meggyanúsítanátok, hogy túl cinikus vagyok: volt oka köpködni, vagy legalábbis bocsánatos bűnként könyveltem el. A csaj színpadi jelenléte a legjobb, amit valaha láttam. És nem, nincs se csillag, se apróbetű, úgy gondolom, sok koncerten jártam már, de ilyen frontember nincs más. Hibátlanul kommunikált a közönséggel, mind az átkötő szövegekkel, mind a számok alatt, (persze) ugrált össze-vissza és mindemellett makulátlanul énekelt az elsőtől az utolsó számig. Látszik, hogy imádja, amit csinál, és ez a bombasztikus energiája nagyon könnyen átragadt a közönségre is. Egyedül a nagyon érzelgős monológokat nem kellett volna erőltetni, amikor hosszasan taglalta, hogy mennyire a budapesti a legjobb közönség és hogy mennyire sajnálják, hogy hat év alatt egyszer sem sikerült eljutniuk ide. Legalább ígéretet kaptunk arra, hogy nem kell újabb fél évtizedet várni a következő koncertig. Meglátjuk.

A másfél órás show felépítése nem volt rossz, azonban hagyott némi kivetni valót maga után. Komoly hiba volt, hogy a banda legnagyobb slágerei közül kettőt, a személyes kedvencemet a ’Monster’-t és a Paramore hírnevét anno megszilárdító ’Crushcrushcrush’-t kihagyták. Ezt körülöttem többen is hiányolták, bár egy jól értesült rajongótól később megtudtam, hogy ezeket általában nem is szokták játszani élőben. Emelett fura volt, hogy a potenciális zárószámokat már az elején ellőtték, így a visszataps utáni egyszem ’Brick By Boring Brick’ egy kicsit kevés volt.

Összességében tehát voltak negatívumok, azonban nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nem csak a Park történetének legnagyobb buliját, hanem az idei nyár egyik legjobb koncertjét hozták össze a srácok, amelyet vétek lett volna kihagyni.

PLAYLISTEK