„Sós víz illata lengi be a tájat. Te a tengerparton állsz, előtted a horizonton sárgás-szürkésen borong az ég. Fúj a szél, kissé hűvösen, de azért van benne valami kellemes langyosság. Leülsz a homokba és gyújtasz egy cigit majd egy mozdulattal lesöpröd a karodra száradt tengeri sót. Valami nincsen rendben, de közben mégis minden a helyén van.”
Valahogy így írnám le azt az érzést, amit a Redroom meghallgatása adott az elmúlt közel negyven percben.
Ha itthon valakinek kiesik a „surf-rock” zsáner a száján, arra leginkább furán néznek és megkérdezik, hogy bevette-e a reggel a gyógyszerét. Nincs tengerünk (tudom, a Balatonon is szoktak szörfözni, de az nem ér…), nincs nálunk surf-kultúra, se pálmafák, se semmi hasonló, mégis egyre népszerűbb lesz ez a stílus a fiatal zenekarok között. Talán azért, mert egyszerű, könnyű elkapni az egésznek a feelingjét és kifejezetten kellemes előadni is.
A Panel Surfers-t szerintem felesleges lenne bemutatni már bárkinek is, nem is húzom ezzel a sorokat, se a digitális karaktereket. Lényeg a lényeg, ha itthon surf-zenéről beszélünk, akkor valószínűleg ez a tatabányai gyökerekkel rendelkező, szemtelen suhancokból álló trió fog mindenkinek első körben eszébe jutni, akik most csinálták meg első nagylemezüket, a Redroom pedig a maga harminc percével velős, ugyanakkor nagyon fontos mozzanata lett a kortárs magyar underground kultúrának.
Az első nagylemez, mondani sem kell, mindig meghatározó szerepet tölt be egy zenekar életében. Vagy nagy lendületet ad a banda karrierjének, vagy pont hogy egy lehelettel ér fel maximum. Hogy a Panel Surfers esetében melyik út következik, nem egyértelmű. Az album elég erősen kezd a ‘Not My Tempo’ című trekkel, olyan igazi „berobbanós szám”, amire az ember már a koncert elején eldobja a sörét és befut a tánctérre. Inkább punk, mint surf, de ezen ne vitázzunk, mert feleslegesnek tartom. Nem a ló színe alapján választunk szekérhúzáshoz.
A második számra elül a tajtékos tenger és kapunk egy egészen konszolidált összképű garázs számot a ‘Mess’ személyében. Utána jön a ‘Trippy Kola’, ami számomra kicsit olyan mintha fogtunk volna egy FIDLAR és egy Beatles számot és egybedobtuk volna a kettőt. Friss, élvezhető, táncolható.
A ‘Goner’ már kicsit mélyebbre hatol az ember fülén keresztül: sötét hangzás, fenyeget, megráz. Amolyan igazi adrenalinbomba, amire szétdobod magad koncerten. Erre se feltétlen húznám rá a hawaii-inges, vans cipős világot, ez is inkább a punk irányba mozog el.
Na, és akkor jön a ‘Peron’, amely tényleg behajít egy szörfdeszkával a hullámok közé. Sötét riffek, kis spanyolos beütés. Olyan, amilyennek egy instrumentális surf-punk számot elképzelünk. Erre tuti elkapod a „szédült” kis képzős csajod/barátod és megindultok ketten a táncparkett közepe felé.
A ‘Lame Waves’ nem is hagy nyugodni, hanem viszi tovább az ember lábát. Nekem viszont az volt az érzésem, hogy kicsit talán ez a szám egy jól kitalált kaptafára készült már:
félhangos lemenetek, szokásos zúzás, egy kis szólócska és lezárjuk.
A ‘Sea Leveld-evil’-ről leginkább a Thee Oh Sees jutott eszembe. Ugyan az az eszement, amfetaminos, reverbes, fuzz-os rohangálás, ami nem feltétlenül jelent rosszat. Ne értsen félre senki. A szám ugyan úgy húz, méghozzá elég keményen. Elveszel benne, megb*sz.
Utána átszörfölünk a magyar című ‘Csóka Miki’-re, ami nem tudom, hogy létező személyt jelöl-e vagy sem, de a cím mögött egy stabil sikálás bújik meg egy nagyon jól elkapott, nyitott refrénnel. Megvan a szám kontrasztossága, ami itt jelentkezik talán az albumon először úgy igazán. Nekem nagyon átjön, hogy a refrén olyan „együtt kiabálós”, viszont én egy kicsit rövidebbre húztam volna a végét, bár Máté könyörtelen, Örömódás szólója visszarángatott a továbbkapcsolásból.
Az ‘In N Out’-tal kapcsolatban megint a „kaptafa” jön szembe, ami sajnos kicsit inkább elfárasztja már az embert. Rendben van, mert esztétikailag minden a helyén van, csak mégis az az érzés, hogy ezt már hallottam.
A ‘Shark Attack Man’ viszont megmenti a kicsit megzuhant lelkemet. Kapunk megint egy jól összerakott, velejéig mocskos, instrumentális szörf-őrjöngést. Én kicsit felhúztam, volna benne a kraftot egy egy fokkal cséplősebb dobbal, de szerintem így is megüti a kellő szintet. Ámen.
Az utolsó szám a ‘Psycho The Rapist’, ami nem feltétlenül bizalomgerjesztő cím-ügyileg. Az elején mintha egy szintit hallanék, vagy csak egy WC töltött újra a háttérben, nem tudom. Zárásként a srácok a kezünkbe dobnak egy totális psych-garage számot. Nekem a korai Pink Floyd jutott eszembe, még a Syd Barrett-es korszak eleje. Kevés szöveg, sok szólózgatás, alatta pedig a biztos basszus és dob. Nem akarják túltrillázni és ez a szép benne. Nincs is helye itt csicsás dolgoknak.
Összességében elég nehéz nyilatkozni erről a lemezről. Több rajta a jó pillanat, mint a rossz. Az egyetlen negatívum nekem a „kaptafa”-dalokban volt megtalálható. Persze ezzel lehet vitatkozni, hogy töltelékszámok meg ilyenek, de úgy érzem, hogy ha kicsit ötletesebbek lennének, akkor már kapnánk egy egészében csodálatos, és energikus lemezt, amely főnixként szántaná végig a magyar könnyűzene egét. Persze nem akarok szőrösszívű sem lenni, hiszen az első nagylemezről beszélünk, amely még az útkereséses fázisba szokott csúszni, ami látszik is, hiszen ha nagyon kitisztítjuk, akkor végül is három stílus keveredik a lemezen. A Panel Surfers ereje mindenesetre a szellemiségében keresendő, és ők talán pont az a típusú banda, akik képesek formálni egy adott színteret, azonban az még nem biztos, hogy ez egy egyenlő arányú kölcsönhatás.
- Ha szeretnétek megenni a Redroomot, akkor az IGEN-ben kell kérnetek Panel Surfers-pizzát, a dobozban lesz a letöltőkód. Jó étvágyat hozzá!
