Dénes József gitáros 2008-ban halt meg, akinek pár éve megjelent – még mindig kapható – önéletrajza. Kevés könyv mutatja meg jobban, hogy mekkora félrevezető marhaság a „régen minden jobb volt” fáma, illetve a mostanában sokszor emlegetett „Kádár-kori nosztalgia”, vagy ezeknek mutációi. Nálunk szinte semmi sem volt jobb régen leszámítva pár olyan dolgot, mint a levegő minősége vagy a foci. Nem égethettél nyíltan vörös zászlót az utcán, rosszak voltak az állami intézmények, a rendőr kénye-kedvére csicskáztathatott és a kötelező állami ideológia hivatalosan a „hülyeség” és a „süketnek tettetés” volt.

Dénes József, becenevén Dönci, a fentiekből majdnem mindből kapott élete során és tapasztalataiból születő önéletrajza szépen manifesztálja, hogy hogyan lehetett érvényesülni egy munkásnegyedben és intézetben nevelkedett gyereknek. Hát, nagyon-nagyon nehezen. Nélküle a magyar könnyűzene teljesen máshogy nézne ki, hiszen az egyik legjobb magyar gitárosról beszélünk: az Európa Kiadó legszebb első öt évében kulcsszereplő volt, ahogy más lett volna nélküle a Balaton és a Trabant is. A 80-as évek zenei életében és undergroundjában nehezen megkerülhető szereplő volt, mind térben, mind zeneileg. Ott volt a Marczibányi téren, a Moszkva téren, az FMK-ban, a Jazzklubban, a Bem Rakparton és persze a fogdában. Ő maga kevésszer volt frontember, inkább a gitár „művészete” érdekelte, sokszor utcákon, tereken játszott, színdaraboknak, filmeknek írta a zenéit. Végül 51 éves korában vitte el a halál, amikor már teste nem bírta a cigit, a piát és a cukorbetegséget.

Dönci és Víg Mihály
Fotó: 3fm

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy lehet, hogy pont ő legyen az egyik legautentikusabb arc a korszakból, úgy hogy produkciónak sem volt az arca? Hogy lehet az a legjobb srác a rock ’n roll, vagy az underground korszakából, amelyik sosem bodyszörföltette magát, már nem bújt „magyaros” önkéntes, búskomor száműzetésbe vidéki házába, nem zsűrizett tehetségkutatón, nem lett arca senkinek, semminek? Talán mert sosem akart az lenni? Vagy csak az utókor erőlteti rá ezeket a jelzőket?

Én nem tudom, de valószínűleg ő se tudta és lehet nem is érdekelte.

Igen kemény világ

A könyv címe találó: Szökésben. A szerző egész életében menekült, vagy elszökött valahonnan: elszökött az intézetből, elszökött a katonaságtól, elmenekült az Európa Kiadóból, elszökött végül a Hit Gyülekezetéből is. Leírásából az szűrődik le, hogy a lányokhoz is – akikkel élete során összejött – mindössze odafújta a szél – hogy aztán később megint szökni tudjon. Magára állandóan a „bozgor” csúfnevet használta, amit a románok találtak ki az erdélyi magyarokra és annyit tesz, „hazátlan”.

A szerzőt anyja tette intézetbe tízéves korában. A könyvben szinte sosem használja rá az „anyám”, vagy „édesanyám” megnevezést, egyszerűen Sárikának hívja. Lehet, az alapprobléma nem is ez volt, hanem, hogy anyja inkább választotta a ferencvárosi munkásnegyedet, a polgári élet helyett: Dönci nagyapja a Horthy-korszakban még felsőbb osztályba tartozott, „Sárika” katonacsalád gyermeke volt, de mivel szülei nem értettek egyet azzal, hogy hozzámegy alacsonyabb társadalmi réteghez tartozó kiszemeltjével, elváltak útjaik. (Érdekes tény, vijja 444: a gitáros nagyapja Gömbös Gyula mozgalmának ideológusa és majdnem hadügyminisztere volt; unokatestvére pedig Budaházy György szélsőjobbos ikon) Ami viszont jött: másfél szobás lakás, zsaroló, gonosz férjek, szeretők, szegénység, nélkülözés és az a gyerek, akivel egy idő után nem tudott mit kezdeni, hogy aztán – ahogy annyi mindenki – ő is disszidáljon. Anyja halálának ideje viszont talán a legmegrázóbb pontja a könyvnek: a főszereplő összetörten vigyáz rá halálos ágyán és a róla szóló utolsó részekben érződik, hogy megbocsát neki.

Jaffa kiadó, 2016

A kötet olyan közvetlen hangnemben mondja el azokat az eseményeket, amelyek – bár hozzátartoztak a korszak mindennapjaihoz, de szeretjük elhallgatni őket – meghatározták a Kádár-rendszert, hogy az olvasó teljesen bele tudja helyezni magát Dönci rezignáltságába. Ilyen részlet volt például, amikor egy ember felgyújtja magát a Karinthy Frigyes úton, vagy a főszereplő kamuöngyilkossága. Ez a fatalista, lemondó legyintés, amely benne van életének meghatározó pillanataiban, nem teszi szomorúvá az olvasót, csak még inkább kíváncsivá.

Ez a fajta, majdnem nihilista érzés a nyelvezetben jelenik meg leginkább: kevésszer nyilvánít explicit véleményt, mindig hangsúlyozza, hogy több oldal áll szemben egymással, az őt ért károkat pedig sokszor rezignáltan veszi tudomásul. De emellett a könyv néha teljesen részletekbe menő, mindig hangsúlyozza saját szubjektivitását, sosem akar többnek mutatkozni, mint ami, de néha túlságosan terjengős, vagy összeszedetlen, egyes részek túlságosan hosszan jelennek meg (a Gyülekezettel töltött időket és a katonaságot leíró rész), mások pedig csak pár sornyi említést kapnak (például a Trabantban, Balatonban való részvétele).

A katonaságról szóló oldalak azok, amelyeket főleg az 1985 előtt születettek érthetnek meg mélyebben: milyen érzés volt megkapni a leveleket, milyen érzés volt bevonulni, szembenézni a szadista őrmesterekkel, vagy enni a borzalmas kosztot – bár ezutóbbiról az író megjegyzi, itt ette élete legfinomabb ételeit is, még pedig akkor, amikor meghívták a tisztek közé enni, a frissen lőtt állatokból készült menühöz. Amikor végleg le akart már szerelni, abszurd módon azzal a lánnyal és annak új fiújával játszotta el öngyilkosságát, aki elhagyta őt. Ez rosszul sült el: bár katonának többet nem ment, a pszichiátrián elektrosokk-terápiának vetették alá, ettől – illetve a gyógyszerektől – pedig valóban kritikus állapotba került.

Ezek azok a mindig fellelhető részletek, amikor a korszak korruptsága és igazságtalansága miatt bajba került ember drámája, minden szörnyűség ellenére, már-már komikus hatást ölt, mint például a katonatörténetek egyes epizódjai. De ilyen az is, amikor az Európa Kiadóval először mennek külföldi turnéra és beszámol holland állomásukról, ahol is az általa csak „Híres Magyar Rockzenészként” aposztrofált meghívott hogyan dugdossa el a kvázi ingyen kínált nyugati alkoholt. És ide sorolható továbbá az az igazságtalanság is, ami a Rocktérítő című Xantus János filmben történt vele: barátjával, Pajor Tamással, a Neurotic majd az Ámen frontemberével működtek közre benne, de valahogy az ő neve először nem szerepelt a stáblistában és a többiekkel ellentétben még tiszteletdíjat sem kapott, pedig játszott benne és zenét is szerzett a filmhez.

Európa Kiadó: Kiss László, Dénes József, Menyhárt Jenő, Kamondi Ágnes,
Magyar Péter. Fotó: europakiado.eu

Az ezt megelőző időszak volt a gitáros-dalszerző talán legjobb időszaka zenei értelemben. Az URH-ból 81-ben alakult Európa Kiadó – ahol Dönci barátnője is játszott egy ideig – hasított, vidékre is hívták őket, hogy aztán Erdősék irodájától (ORI) még lemezszerződést is kapjanak. Az énekes, Menyhárt Jenő és Dönci jó fizetést kaptak, készültek a nagylemez felvételére, turnézhattak külföldön, belföldön pedig jó pénzeket lehetett akasztani. Lehetett emellett csajozni, színházi zenét írni, satöbbi – hogy aztán eljöjjön a kiégés korszaka, ami változást követelt.

A Greatest Hits Gyülekezete

Nemrég jött a hír, hogy a Hit Gyülekezete nevű vallási közösség vezetője Németh Sándor magánosította a gyülekezet vagyonát, megszerezve maga számára az ATV-t, amivel média- és politikai befolyását is növelte. Jelenleg Németh Sándor fia a televízió vezérigazgatója, mely az utóbbi években pedig tele volt kormányzati hirdetésekkel. 

A könyv valahol ott laposodik el, ahol Hit Gyülekezetéhez való betéréshez ér a történet. Persze jó volt belülről látni, hogyan fejlődik egy kis szekta naggyá, miként hat az emberekre a megtérés és Isten megismerése, de mégis ezek azok a részek, ahol már nem a gitáros meglátásai és élete nyújtják az izgalmakat, hanem a mű vége fele egyre inkább kiüresedő teológiai-életvezetési meglátásai. A zenében sem lesz sok izgalmi faktor: a gyülekezetben érlelődő Ámen zenekar nem a kísérletezős, érdekes zenei világ terepe, nem is véletlen, hogy végül Dönci is kisodródik belőle, látva, hogy a punkból nemrég öltönyös kereszténnyé vedlett Pajor Tamás által erőltetett rappes szólamok mennyire elütnek tőle. Az Ámen egyébként inkább hajaz a pár évvel később befutó Rapülők bánatosan rossz zenéjére, mint Dönci szinte akármelyik általa említett zenekarára.

De ami emellett még rosszabb: a könyv a megtérés eufóriája utáni részekben egyre depresszívebb lesz – ami nyilván egyenes arányban áll azzal, ahogy az író is idősödik. Ő mindig megy valahonnan valahová. De hová? Egyre kiábrándítóbb látni, hogy

akármilyen társaságba keveredik, akármilyen együttesben zenél, akárhova jár imádkozni, nem találja meg saját, belső békéjét, ahonnan már nem kell szökni. Ez pedig az évek múlásával egyre nagyobb teher lesz.

Mindez már körülbelül a rendszerváltás éveiben és utána játszódik. Az esemény történelmi súlyát jellemzi, hogy Dönci, aki szerepében megtestesíti a gyakran hivatkozott a „népet”, minthogy végzettsége nem nagyon van, főleg zenélésből élő, szegénynegyedből származó „egyszerű gyermek”, aki körülbelül négy sorban, ha megemlítette a 89-es, 90-es eseményeket. A Gyülekezet persze jól járt a változással: végre nem voltak „üldözött”, vagy mellőzött státuszban. Átköltöztek egy sportcsarnokba, jöttek az új tagok, jött a pénz is. Ez viszont azzal járt, hogy a régi kör háttérbe szorult. Dönci például nem nagyon tudott hosszabb beszélgetést folytatni spirituális vezetőjével, Németh Sándorral, akit mindvégig csak Pásztornak szólít, ami jelzi, hogy nem tudja számlájára írni a hozzájuk kapcsolódó negatív eseményeket. Hosszasan ír a barátjával, Víg Mihállyal történtekről. Víg felesége, négy gyermeke anyja valószínűleg a Gyülekezethez kapcsolódó konfliktusa miatt öngyilkos lett. Dönci ezt sorolta Némethék bűnlajstromához, de megértette mindkét oldalt. Mindenesetre jött a nem meglepő „fordulat”: végül kilépett a gyülekezetből is.

A legfontosabb mű

Maga az a tény, hogy Dönci megírta ezt a könyvet, talán többet nyújt, mint az összes zenekar, amelyben valaha játszott. Ezúton ugyanis beláthatunk a Kádár-kor utcájába, presszóiba, életébe, ráadásul olyan ember tollából, aki nehezen tűri meg maga felett a hatalmat és saját bevallása szerint is legszívesebben fityiszt mutatna minden tekintélynek. Arról a csalfa mítoszról pedig, hogy letrabantozok Alsó-Bélatelepre a hétvégén feleségemmel, miközben biztos munkahelyemen megöregszem és Törő ontja a gólokat a VB-n, kiderül, hogy nem csak marhaság, de igen kártékony hülyeség.

A Kádár-kor kulturális és ellenzéki elitjének akkori kihívásai ma a mi napi problémáink. A korszak már 30 éve meghatározhatatlan és meghaladhatatlan az ország nagy részének: a 89-ben, hirtelen jött szabadságra ráléptek a régi elfojtások és reflexek, a nemzetieskedő giccs, valamint a kibeszéletlen tabuk (ügynök-kérdés).

Akkoriban a két tabu (az oroszok ittléte és ’56) mellett társadalmi tabuként léteztek az egészen elképesztő öngyilkossági és alkoholfogyasztási adatok. Így szocializálódni nem egyszerű, élni benne még kevésbé.

Dönci – YouTube

Őszintén szólva, ha két-három dolgot kellene kiemelni, fogalmam sem lenne, hogy miről szólt ez a könyv. De már azért megérte elolvasni, mert rengeteg kérdést vettet fel, amit a nem tud – lehet nem is akar – megválaszolni. Csak így, egy csomagban kapja meg az ember, hogy miként is néz ki egy rock ’n roll/underground hős élete Magyarországon a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes években. Ez a csomag megemészthetetlenül sok információt tartalmaz és sokkal több kérdőjel marad az emberben, mint az elején. Ezek a kérdőjelek pedig mind-mind, kivétel nélkül ugyanoda jutnak vissza: miért nem lehet egy ilyen piszok jó gitáros, egy művelt, kutató ember nyugodt életet élő elismert művész, vagy esetleg sztár? Vagy egy régi bandában kellemes körülmények között megöregedő bohém zenész?

De tényleg, miért nem?

• A nyolcvanas évek sorozatunk első része itt található. 

Fotó: Szilágyi Lenke – Dénes József, háttérben Víg Mihály