1980 – A közösségek lassú halála – 1. rész

Cikk

május 5, 2020

Bálits Mihály

2194

Negyven éve választották meg Reagent, kijött az első Star Wars folytatás, szárnyra kapott az utópisztikus-futurista irodalom, a Közel-Keleten a változatosság kedvéért háborúztak, meggyilkolták John Lennont, új idők új zenéi jöttek, no wave, new wave, post punk, techno, rap, új hullámok. Ebbe az évtizedbe mostanában valamiért mindenki visszavágyik, akár a gyerekkor szép emlékei, akár a mai, bizonytalan világból visszarévedő „biztos világ”, vagy a túlmisztifikált „régi szépidők” pátosza miatt, legyen itt szó zenéről, öltözködésről, hajviseletről, filmekről, eceteráról. Négy évtizede Magyarországon is elindult valami, valami furcsa, újszerű dolgok kezdték kidugni a fejüket a föld alól a társadalomban, tele elhajlásokkal, polihisztorokkal, szabadságvággyal, ugyanúgy a politikában és a művészetben, mint például az irodalomban vagy a zenében. Most ez utóbbiról lesz szó, morfondírozós, összevissza módon, vontatottan, lassan mozogva, akár egy használt Zsiguli. De miért pont 1980-ról beszélünk? Az apropó annyi, hogy 1980-ban jött ki Xantus János Diorissimo című kísérleti rövid filmje, ami akár korszakhatároló pont is lehetne. Pont negyven éve – valamikor ekkortájt alakulhatott meg a legjobb magyar együttes, a Trabant. Na erről lesz szó. Többek között. Talán másról is. Évtizedkritika. Vagy talán kevesebb – a 80-as évek zenei, kulturális és társadalmi életét bemutató cikksorozatunk első része. Tldr.

„A 80-as években az volt a legjobb, hogy ez egy nyomasztó világ volt, de rájöttünk, hogy lehet egy színes világot is csinálni” – Vető János.

Egy 1997-ben született embernek beszélnie a nyolcvanas évekről talán olyan lehet, mint egy történésznek beszélnie a jövőről: nem lát előre, ő csak a múltat ismeri, abból doktorált, de össze tud kötni bizonyos folyamatokat, élvezi szerepét, várja, hogy bejönnek-e a tippjei, vagy sem. Nem tudhatja, az események vajon igazolják-e tételeit, izgatottan nézi, hogy a fejében összegyűjtött képek és adatok, milyen képbe illeszkednek be az előtte álló hónapokban, vagy években.

Szintén történészekre, vagy talán antropológusokra bízható feladat lenne alaposan feltérképezni az 1980-as magyar undergroundot, illetve művészeti közeget – már ha az ember nem élt benne. Én nem éltem benne, csak látom, hallgatom, próbálom összerakni a szereplőket, olvasom a könyveket és a visszaemlékezéseket, feltúrom az internetet párszáz példányban kiadott verses könyvek után, próbálom kisilabizálni, hogy mi igaz a mítoszokból és mi nem. Hogy lett egy vidéki árva gyerekből Oscar-díjas filmben főszereplő színész, akivel Ben Afflect akart fotózkodni? Hogy alakulhattak meg egy pszichiátrián a magyar zene talán legbefolyásosabb együttesei? Miért egy örök-másodhegedűs, lezüllött utcagyerekből lett a legikonikusabb zenész? A sötét Budapestben felnövő gyári munkásból lett díva, majd new yorki grafikus? Pénz nélkül, diktatúrában? És Erdély Miklós? A szociográfiák és a dokumentumfilmek? Bár meglehetősen pikírt hasonlat, de ha valaki szeretné meglátni a legjellemzőbb és hatásosabb példát, mit tud csinálni a nagyra hivatott emberből a 80-as, 90-es évek Budapestje, a sikertelenség, az elfojtás, az elnyomás, a felelőtlenség és a feladás, az nézze meg ezt a két videót. Az elsőn egy kis faluból Pestre elszármazott egyetemista lelkesítő beszéde a szabadságról, valamikor a 80-as években, a másodikon, meg hát, az ami. Ha ezeket a korokat és életutakat megértjük és átlátjuk, talán többet érthetünk meg a minket körülvevő világból.

Így múlnak az évek. És ezek az életutak befolyásolnak bennünket napjainkban is.

Diorissimo és a Trabant

Fotó: Jávor István/ Fortepan – Méhes Marietta

A Diorissimo a 2013-ban elhunyt Xantus János első rövidfilmje. 1980-ban jelent meg, amatőr színészek és kölcsönkamerák segítségével. A kicsit kevesebb, mint 30 perces kísérleti mozi sajátossága, hogy nagyon hosszú, sokszor összefüggéstelennek tűnő jelentekkel van tele, végeláthatatlan monológokkal, sok, egymástól homlokegyenest különböző szituációkban. A sztori (már ha van sztori?), főleg annyiból áll, hogy egy véletlen gyilkosságot próbálnak kinyomozni, és hogy sikerül-e, az csak azt tudja meg, aki megnézi: nem hosszú, fenn van YouTube-on, érdemes rápislantani egy félórára a sok társadalmi felelősségvállalással keresztezett social distancing alatti önkéntes karantén valamelyik pillanatában.

Ha mindenképpen kezdési időt kéne beállítani a korszakhoz, akkor a Diorissimo-val indítsunk: igaz rá majdnem minden, amit az évtized nagy alkotói jórészéről el lehet mondani. A látványvilág minden neon-szinti videóklipnél és fátyolos visszaemlékezésnél jobban egyesíteni a szóban forgó tíz évet, az alkotók jó részét pedig a társadalom majdnem minden tagja elfelejtette.

Xantus a méltatlanul elfejtett szerzők sorába tartozik. Filmjei, ha nem is voltak közönségsikerek, sőt sokszor nem is voltak kifejezetten jók, formabontóak mind cselekményükben, mind karakterekben, mind zenéjükben. A Diorissimo zenéjét például egy akkor feltűnő csillag, Cseh Tamás későbbi szerzőtársa, Másik János szerezte. A négy évvel későbbi, már jóval híresebb filmjéhez, az Eszkimó Asszony fázikhoz hasonlóan itt is az egész egy nagy baráti társaságra épül. A rendező Xantus mellett ott volt Másik János, Vető János, Víg Mihály és mindenek felett a főszereplő, Méhes Marietta. Utóbbi festette le legpontosabban a film és az elkövetkező évek világának alaptézisét: folyamatos átjárások vannak a művészeti stílusok, irányzatok között. Egy mezei gitáros is írhat verset, egy grafikus vagy költő is színészkedhet, a kotrógépből is lehet hangszer. Kiforratlan, szegény polihisztorok, türelmetlen, elmenő-maradó utcagyerekek, sötét, államkapitalista Budapest, Moszkva tér, itt maradt, beágyazódott német szavak, paródiák és reflexió, szegedi punk: csoda, hogy 2020-ra még nem készült dokumentumsorozat erről a korról. Ahol Esterházy, Dönci, Déry, Spiró, Deák Bárdos, Xantus, Másik és Vető János, Nagy Gáspár és Feró, Víg, ef Zámbó, Menyhárt és Méhes Marietta, vagy Tóth László alkotott.

Valahol a 80-as évek ikonjait utánzó művészeti egyetemisták és kitörni kívánó zenészek homályba vesző példaképei ők, de természetesen nem szabad elfelejteni, hogy itt még az internet előtt járunk, bőven a szocializmusban.

Méhes Marietta az Eszkimó asszony fázik című filmben

Itt még nem nagyon lehetett senkit utánozni, egészen egyszerűen azért, mert az ország el volt zárva a nyugati zenéktől, stílusoktól, trendektől. Igaz egy kicsivel kifinomultabb kultúrpolitikával talán teret nyerhettek volna a fenti művészek is. Összehasonlításul: a jóval szegényebb, sztrájkokkal és igazi diktatúrával sújtott Lengyelországban akkoriban simán lehetett lemeze az abszolút kortárs szinti-popban utazó Izabella Trojanowszkának (ráadásul pont abban az évben, amikor megjelent a Kraftwerk Computer Word című, hasonló hangfekvésű LP-je), míg nálunk pedig ekkor főleg csak a Pápay-Faragó szintű lemezek megjelenését engedélyezték, olyan kurrens nagyágyúkkal, mint Neoton família.

Másrészről talán nem is lenne ennek a korszaknak akkora misztikuma, ha Erdős Péterék szabadjára engedték volna őket. Az elfojtottság, a föld alá menekülés, titokban alkotás szelleme sokszor erősebb és hatásosabb produktumokat tud kiváltani, mintha az alkotó már a szocialista három T-jéből a támogatott kategóriába van emelve. Azonban az el nem ismertség, valamint a mindig fojtogató 80-as évek pangása a korszak alkotóinak legnagyobb részét térdre kényszerítette: egyik disszidált, valamelyik alkoholista, a másik hitgyülis lett, a harmadik pedig utazó, de volt olyan is, aki megmaradt csak szegény, sokadvonalbeli zenésznek. (Persze akadt rosszabb is: ajánlanám itt megint megnézni a feljebb belinkelt második videót.)

Tekerhetetlen por

A Trabantnak, írásunk központi szereplőjének, mindössze tizenvalahány száma van felvéve, az sem rendes stúdióban, először csak barkácseszközökkel, aztán profibb hangszerekkel.

A dalszövegek versek voltak,

amit a három tag, Méhes (ének) és Vető János (ütőshangszerek, vokál), valamint Lukin Gábor (gitár és gyakorlatilag minden más) írtak. Persze rajtuk kívül dolgozott egy csomó ember is a működési engedély nélkül játszó Trabantban, akik később az együttesről együttesre vándorló író-költő-zenész-életművész vonalon találták meg magukat: Víg Mihály, Menyhárt Jenő, Dénes József, Hajnóczy Árpád, Magyar Péter és mások.

Nehéz lenne körülírni az együttes működését. 1984-es “feloszlásukig” mindössze három koncertjük volt, nem akartak szerepelni, nem akartak híresek lenni, a számok nagy részét Lukin lakásában vették föl és törvénytelen módon sokszorosították (10 anyag után már illegálisnak számított).

De mégis: hogy rakódott össze mindez, ez a sok, fiatal, félig bohém, félig művész, nagyrészt rendszerellenes, lelki problémákkal küzdő szegény legény és leány produktuma egyetlen összefüggő szellemi termékké, mint ez?

Úgy, hogy, amikor Xantus János forgatta az Eszkimó Asszony fázikot, kibéreltek Mátyásföldön egy-két hónapig egy házat, ahol lehetett gyakorolni, próbálni, volt felszerelés, és a társaság nagyrésze gyakorlatilag ott élt ez alatt az idő alatt.

„Akkor már valamennyire bizonytalan volt magában a rendőrség, de mint utóbb kiderült, mindenki azt csinált, amit akart” – mondta a korszakról Víg Mihály egy 2011-es Indexes videóinterjúban, ahol pont a 25 év után egy koncertig újra összeálló Trabantról szólt a riport.

Talán alig tizenegypár számot, ha összesen fölvettek – ezek jó része fenn van a YouTube-on. Főleg filmek zenéit szerezték és házibulikon játszottak, a beszámolók szerint az első években hűvösség és elvontság jellemezte őket. A budai hegyekből származó, klasszikusabb hangzáshoz szokott dalszerző, Lukin Gábor csak pár év után jutott el arra a pontra és keveredett össze azzal a társasággal, hogy a Trabantba is játszanak vendégzenészek és a tagok is átjárjanak más bandákba. Így belekerültek abba a tipikus, underground, az évtized elejét hűen jelképező körforgásba, ami az akkori zenekarokat jellemezte: a zenészek átjártak más együttesbe is; egyik produkció hol kifújt, hol újjáéledt másnéven (URHEurópa Kiadó, KontrollÁgi és a Fiúk stb.) – van olyan együttes is, amiben több, mint 10 tag játszott, pedig csak alig pár évet maradtak fenn.

Fotó: Pácser Attila – URH a Kassák kluban

Ez az összekuszáltság több dolognak volt köszönhető: a 80-as évek alapvetően arról szólt, hogy a művészeti stílusok között szinte folyamatos volt az átjárás, és erre az időpontra tehetőek az elvontabb kísérletezősebb produkciók is. Ez már nem John Lennon és a rock ’n’ roll kora volt: David Bowie színészkedett, játszott sitcomokban, vagy egy Bertold Brecht darabban, mint ahogy a bandájában, az épp berobbanó David Lynch festőből lett filmrendező és Víg Mihályt is sokan elsősorban költőként jellemzik, pedig nélküle ugye nem lenne a Balaton az, ami.

A 80-as évek már az indivídumokról szól, az egyénről. Mindenhol így volt, a zenében főleg, elég csak ránézni a kor lemezeladásaira: míg az évtized előtt az együttesek domináltak, ekkor már inkább a popsztárok voltak a csúcson, mint például Michael Jackson, vagy Madonna.

Ezek az évek tehát nagyobbra értékelték az egyéniségeket, különösképpen a frontembereket – ezért van az, hogy a fent leírt művészek általában saját munkáik arcának számítottak. Vajon betudott volna futni ebben az időszakban Carlos Santana? Vagy tudnánk azt, hogy ki volt az a Ringo Starr?

De a két legfontosabb szempontunk talán az, hogy egy nagyvárosi, azon belül is egy magyar közegről és korról beszélünk. Az urbánus társaságokban mindig is folyamatos volt az átmenet és a késő Kádár-kor világtalansága, butasága, „emberarcú” elnyomása sokakat tett páriává az országban. Ragasztó, nyugtatók és marihuána, prolinegyed vs. svábhegy, a hat negyedek, a versek, a vizezett sör meg a Jaffa, katonaság, pszichiátria, kereszténység: ezek a dolgok mind egybeolvasztották az alkotásra vágyó közeget az éjtíz sötét Budapestjén. Ha valaki nem bírta, hát disszidált. Vagy rosszabb…

Fontos kiemelni, hogy talán ezek voltak azok az évek, amikor a magyar zene – főleg szóban forgó zenekarai, talán a KFT-vel kiegészülve – világszínvonalúnak számítottak. 1979-ben jött ki a Joy Divisiontól az Unknown Pleasures, a Clashtől a London Calling, a Pink Floydtól pedig a Wall. A Balaton és a Spions ekkor már létezett nálunk, viszont az igazi zenekaralapítási láz ezután jött – a különbség viszont az, hogy ők ezt ellenszélben, kiadó és rádiólejátszás nélkül csinálták meg.

A szerencsések kaptak engedélyt a felvételre és a terjesztésre, de a Trabant, a Bizottság, a Kontroll és társai tagjai nem nagyon (az Európa Kiadó később kapott lemezszerződést az államtól). Viszont ezzel együtt még a szerencsésebbek közé tartoztak, ugyanis voltak jól futó koncertjeik és zenéjük megmaradt az utókor számára. Sok kortársukkal azonban – főleg vidéken –, nem így volt.

Fotó: Pácser Attila – Kontroll Csoport

Kalandvágyból itthon maradt

Ezidőtájt túl sok zenekar tűnt el a süllyesztőben és legalább egy új Bartók-Kodály duóra van szükség, hogy bemutatott, hallgatható formában újra láthatóak legyenek.

Dénes Józsefnek, azaz Döncinek, a Balaton, az Európa Kiadó, meg vagy egy tucatnyi más zenekar gitárosának önéletrajzából (erre a következő részben visszatérünk) kiderül, hogy a vidéki, nagyvárosi klubközeg sokszor élénkebb vagy hálásabb volt, mint a budapesti, ami ma már utópisztikusnak hangozhat. Ezzel együtt viszont a vidéki bandáknak sokkal kevesebb tér jutott: a kevesebb tőke és a kisebb kapcsolati háló olyankor jelentett például igazán nagy veszteséget, ha mondjuk egy olasz kettősállampolgár Győr helyett Budapestet választja és a pestieknek tudja kölcsönadni vadonatúj, nyugati erősítőjét, basszusgitárját, vagy saját kapcsolatait.

Ettől függetlenül voltak olyan vidéki szigetek, amely kiemelkedtek. Ilyen volt például Szeged, a város, ahol a CPg által összegzésre jutott az akkori korszak fásultsága abban kétségkívül explicit metamorfózisban, mikor is az ország popzenei atyaúristenének az édesanyját kétes igényességű szidalmak céltáblájává tették.

Nem csak a CPg volt Szegeden az egyetlen zseniális banda, de kétség kívül ők voltak a legnagyobb hatással, nem is véletlen, hogy az együttes tagjait 1983-ban letartóztatták és másfél, valamint 2 éves börtönbüntetésre ítélték őket. Érdemes olvasgatni egyébként a már Pesten lezajlott per ítéletét: remek kordokumentum, hogy a rendszer hogyan tekintett a tényleg „tiltott” kategóriába tartozó állampolgárokra, vagy kulturális termékekre. Kimondják többek között, hogy a CPg számai a kommunistákra, a rendőri állományra, a Magyar Népköztársaságra, annak kapcsolatrendszerére, tehát MINDENRE veszéllyel vannak.

„A Magyar Népköztársaság alkotmányos rendje, szövetségi, barátsági és együttműködésre irányuló nemzetközi kapcsolata elleni érzelmeket igyekezett szítani, mégpedig nihilista, anarchista alapokon, tehát gyűlöletkeltési szándékkal. Ezt az általuk előadott számok egyrészt konkrétan ki is mondták, mint a Gáz blues, Åll egy ifjú, Mindenki tetű, Báb vagy, Anarchiát, és CC20. Vannak azonban olyan számaik is, melyek érzelemkeltő képek, allegóriák, metaforák felhasználásával, gondolkodási úton juttatják hallgatójukat hasonló eredményre, mint pl. a Gáz blues bevezető két sora, Rohadt angyalok, Meseország, Cselszövő és Primitív bunkók.”

Természetesen, ahogy azt a periratot közlő Genyó Szívó Disztroly fanzine megjegyzi, az akkoriban működő náci, skinhead-hc punkbanda, a „Mos-oi” mindössze egy árva felfüggesztett évet kapott a nagy punk-per során, olyan szövegekért, mint hogy „arabokra golyószóró vár” vagy „elpusztítok minden cigányt, felnőttet és gyereket” – ahogy az az ehhez hasonló rendszerekbe lenni szokott.

Fotó: Bánkuti András – CPg

Sajnos sok minden eltűnt, vagy nem került felvételre ebből a korszakból. Sokan szívesen megnéznék például a próbákat, vagy koncertre belépő, oszlatni készülő rendőröket, esetleg a csak pár hónapra vagy évre összeállt bandák repertoárját. Ápolók, F. O. System és GM49 lemezt a boltokba! Csak egy példa: nagyon nagy szerencse, hogy a szintén szegedi Zártosztály 1982-es albuma fennmaradt: zajos hardcore, a felvétel vegyes minőségű, rosszul kevert, de mégis nagyon jó hallgatni, különösen a női vokált és az elő-elő bújó szinti groove-okat. Ez a Soundcloudon fentlévő album is annak Gallai Ferencnek köszönhető, aki akkoriban sokat gitározott a szinte percenként megalakuló szegedi bandák soraiban.

gallaif · Zártosztály – Most engedtek szabadlábra

Ez csak pár baráti társaság

Így. Nem több, és ezért nem is kell túlmisztifikálni. Főleg csak városi asztaltársaságokból állt össze az a kultúra, amit itt szemlézünk. A paraszti kultúra már az utolsó utániakat rúgta és már annyira fellazult a Kádár-rendszer, hogy viszonylagos szabadságban lehetett alkotni, vagy mozogni. Ezért – főként Budapesten – a baráti társaságok voltak azok a mozgatórugók, amely ezt a máig ható, vagy épp nemrég lezárult ellenforradalmat létrehozták. Mind kulturális, mind politikai értelemben.

Az egyik legalapvetőbb emberi tényező az ingeréhség: nem hiába a magánzárka az egyik legfélelmetesebb büntetés a börtönökben. Ezt érezhetjük sokan most is, karantén és bezártság ideje alatt, távol ismerőseinktől, kultúrától, vagy a szeretteinktől.

„Az ingeréhség több vonatkozásban nemcsak biológiailag, hanem pszichológiailag és társadalmilag is párhuzamba állítható a táplálékéhséggel” – írja a világhírű kanadai pszichológus, Eric Berne. Ez az állítás jól illik az 1980-as évek Magyarországára is: volt már annyira laza a rendszer, hogy láttuk a fényt az alagút végén, de tudtuk azt is, hogy köztünk és a fény között még áll egy vasfüggöny. Ezt a szembenállást a gondolkodó ember alkotásban, elvonulásban jobban fel tudja dolgozni: „Január egy, április négy (…), meglátod őt, nem tudni honnan, de mégis csak ismerőd őt // megismered, a te rajtad múló időt, fényképeken, festményeken” – énekli a Trabant a Pirosbetűs napokban. Vagy itt van egy patetikusabb példa: “Sokan várnak a csodára // nincs mit enni vacsorára (…) Matatok hát a lim lomban // kijárási tilalom van.” Természetes, hogy ha egy ember körül sok ember van, ezt az ingert könnyebb kielégíteni.

A városi szubkultúra erős dominanciája kalandos teleregényekben teljesedett ki, hiszen hol fordulhatna elő, hogy zseniális együttesek egy VIII. kerületi pszichiátria pincéjében fogannak? A Kulich Gyula (ma Kávária tér) téri központban próbált a ’80-ban alakult, és mindössze egy év fenn álló URH, amiből megalakult ’81-ben az Európa Kiadó. Velük, mármint az URH-val tartotta az első koncertjét az ambulancia pincéjében a Balaton, Víg Mihállyal, aki később becsatlakozott az akkoriban alakult Trabantba. Az URH-ban pedig Menyhárt Jenőn kívül az a Müller Péter is zenélt sokat, amely később ezen a néven futott, de játszott a szintén 81-ben alakult Kontroll Csoportban, ahol későbbi felesége, Deák-Bárdos Ágnes énekelt. A Kontroll mindössze két éves fennállás után szintén osztódott, igen sokfelé (Kampec Dolores, Sziámi, Balkán-tourist, később Ági és a Fiúk).

A fenti neveken kívül még számos művészt, másod- vagy harmadvonalas alkotót meg lehetne említeni, de az ő alakjukra talán legjobb szimbólum Dénes József és életműve.

Fotó: Szilágyi Lenke – Dénes József Dönci és Víg Mihály

Dönci valahol tökéletes ellentéte a 80-as éveket, valamint ikonjait utánozni próbáló művészetiseknek és zenészeknek. Az ő szerepe, és mindenekelőtt önéletrajza tökéletesen bemutatja milyen, amikor egy alkotni vágyó ember magatehetetlenül bolyong Budapest mocsarában (erről fog szólni a cikksorozat következő része). Intézetről intézetre, a „létező szocializmus” osztályhirearchiájában kóválygott az egyik legjobb valaha élt magyar gitáros. Hol a katonaság elől menekülve kamuöngyilkossági-kísérletet szervezett, hol csak a többiekkel tépett a Kulich téri pszichiátrián (a Kálvária térre való átnevezésnek, azért van egy ironikus zöngéje), szipuzott, a fellelhető gyógyszereket ette többiekkel, miközben fel-fel járt barátaihoz Bach E-dúr hegedűversenyét gyakorolni, netalántán Thomas Mann-ról elmélkedni. Viszont sohasem ő volt a középpontban: Radics Béla és Dixi után már azok az arcok lettek sztárok, akik frontemberként el tudták adni a zenéjüket és nem az, aki a világon szinte bármit el tudott volna játszani a Ferencvárosi prolinegyedből. Benne volt a fent említett társaságokban, de mint háttérben megbúvó, hányatott sorsú gitárhős.

Fotó: Pácser Attila – Kontroll Csoport

Azért tervezünk külön cikket írni Dönci önéletrajzáról, mert a könyv olyan jól testesíti meg a 80-as évek Magyarországát és szubkultúráját, hogy egy aranyozott lovasszobrot kellene állítani neki a Lenhossék parkban, ami természetesen akkoriban egészen máshogy nézett ki, mint most az évtizedes átépítések és dzsentrifikáció után: szobakonyhás lakások, élő gyártelepek, a Roncsfilm alakjai mind-mind meghatározták az onnan származott nehéz sorsú emberek életét. A Roncsfilm, vagy talán Rejtő Jenő alakjai emelkednek ki ebből a Trabantos, Bachos, disszidálós, kórházas, öngyilkossággal terhelt időszakból, nem hiába tartja magát a mára már bőven elcsépelt mondás, hogy az értelmiség előtt akkor két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Talán ez a mentalitás (szakszerűen itt és itt van kifejtve), életérzés sugárzik vissza Dönci könyvéből, a versalapú keserű dalokból, a versekből, visszaemlékezésekből, a 120., ugyanarról szóló, visszaemlékező-interjúból; és talán ez vezethetett odáig, hogy 89-90-re az egész kipukkadjon, mint egy lufi. A többi már a 90-es évek szociodrámáinak és társadalmi katasztrófájának története.

Ez a ház is ledőlt lipsikéim

Nem lehet eléggé kiemelni a társaságok, a közösségek szerepét. A Trianon után megmaradt országnak – kimondva, kimondatlanul – csak egyetlen egy élő (víz)feje maradt: Budapest. Már csak geográfiai okokból is kötelező átfedések vannak ezek között a fővárosi krúk, gengek, squadok között, ami az adott keretek között nyújtott bizonyos fokú nyitottságot (nyugati hangszerek, lemezek mielőbbi beszerzése), de ezzel együtt egy nagyon mély bezártságot is tud mutatni. Ismerős, nem? De miután a Balaton, a Neurotic vagy az Európa Kiadó már több vidéki nagyvárosban is tudott adni koncerteket, beindult a klubélet és a hatás nem maradt el: nem véletlen, hogy, míg Budapest beszürkült, a 90-es évek nagy zenekarjai szinte mind vidéki városokból jöttek: a Kispál Pécsről, a Tankcsapda Debrecenből, a Quimby Dunaújvárosból.

A fővárosi beszürkülés lassan fojt és több útja volt. Első lépésként a disszidálás, vagyis a kiköltözés, ami akkor egy végtelenül egyszerű dolog volt: van, aki itthon maradt és van, aki elment – végleg. Méhes Marietta 1984-ben ment el, a pasaréti születésű Lukin az évtized közepén és sokan követték is őket. A másik út a kiégés volt: ezekben az években kezdődött a zenészek és más alkotók megtérése egy Németh Sándor nevű ember budaörsi gyülekezetébe. Ment a punk Pajor Tamás, ment Víg Mihály és Dönci.

A rendszerváltás és körülményei mindennél jobban igazolják, hogy az asztaltársaságok „gyűrűjébe” való bezárkózás milyen rosszat is tud tenni néha az emberrel, de ami rosszabb: a társadalommal.

Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész, a nyolcvanas évek ellenzéki mozgolódásainak egyik kulcsszereplője nem rég egy interjújában kifejtette, hogy még a 90-ben azonnal választást is nyerő MDF sem volt más anno, hiszen a 80-as években „az induló MDF háttere főleg irodalmi szerkesztőségeket (főleg a Mozgó Világoz – a szerk.), baráti társaságokat jelentett”. Ugyanígy nyilatkozott az irodalmi közeg egy másik kiemelt tagja, Konrád György, aki ráadásul nem egy szociológiai kutatásban is benne volt a Kádár-rendszer idején:

Az urbánus – úgynevezett demokratikus – ellenzék tulajdonképpen egy baráti társaság volt.

Fiatal és szabad demokraták

Röhrig Géza költő, aki az Oscar-díjas Saul Fia főszereplője, az évtized közepe táján játszott a Hucklerebelly nevű punk zenakarban, mint mindenkinek, neki is elege volt a rendszerből. Nehéz gyermekkora ellenére teljes lelkesedéssel vetette be magát az évtized második felében éledező ellenzéki mozgalmak sűrűjébe. Ma már inkább csak mémként elképzelhető dolog az, hogy pont ez a punk együttes játszott a Fidesz alakulókongresszusán. Bár a rendőrség, a központilag irányított sajtó és maga a Párt sem nézte jó szemmel ezeket a mozgolódásokat, sem a zenei, sem a művészeti, sem a társadalmi elemét, tér azonban maradt mindenkinek, és aki tűz- és kapcsolatközelben volt, az tovább ellenzékiskedhetett. Persze csak Budapesten, vagy néhány vidékre kihelyezett alakulókongresszuson valami sátorban. Ráadásul az évtized végére már sűrűbben jutottak be a nyugati sajtó anyagai, illetve az emigráns ellenzék szavai, így az állampárt az információáramlást sem nagyon tudta (vagy akarta) már korlátozni.

Fotó: Philipp Tibor/Fortepan – Krassó György igazoltatása

Bevitték például Hobó-t vagy Demszkyt és még sokakat, de a többiek továbbra is segédkeztek a szamizdatok terjesztésében. Röhrig például, mikor lebukott, ki is csapták a gimnáziumból és ugyanúgy, a többieknek is veszélyeztetve volt a munkahelye, az egzisztenciája, de a későbbi költő ezután viszont sikeresen jelentkezett az ELTE lengyel-magyar szakjára, ami az akkor születő értelmiség egyik bölcsője volt, és – amint ez kiderül a 24-nek adott zseniális interjújából – elégedetlen volt azzal, amit látott: míg Lengyelországban tömegek mozdultak meg, sztrájkoltak és daloltak, nálunk csak társaságokat látott. És ezek az összefonódott társaságok csinálták meg a rendszerváltást is (Németh Miklósék segítsége mellett), ami zenei, társadalmi és politikai értelemben is végeredményében egy – fogalmazzunk így – eléggé kétes minőségű valami lett.

Kicsit kevésbé prűdül fogalmazva: máig isszuk ezeknek a társaságoknak a levét. A szépet és a rosszat is – néha mindannyian azt érezhetjük, hogy nekünk aztán egyre megy. Lehet, hogy a rendszerváltás pillanatában ezt már sokan tudták, sejtették, mint például Röhrig, vagy Krassó György. Vagy a korábban Trabant: „Nem lehet nem észre venni, honnan hová utazom.

Kiemelt kép: Grafika – Sárközi Máté