A westernfilmek kultikus zenei világáról valószínűleg azokban is él néhány általános elképzelés, akik sohasem kerültek különösebben közel a műfajhoz: a vészjóslóan visszhangzó szájharmonika hangjára, az epikus, mégis egyszerű gitárdallamokra, valamint az idén elhunyt Ennio Morricone nevére azonnal asszociálhatunk, ha a filmekből elhíresült vadnyugatról esik szó. De hogyan emelhetőek át ezek a belénk ivódott motívumok napjaink zenei környezetébe? A Middlemist Red idei nagylemeze ezt a kérdést teszi fel, a lehetséges válaszokat pedig kilenc dalban járja körbe, néhány ütős csavarral újraértelmezve a múlt századi stíluselemeket.
A pszichedelikusrock-reneszánsz magyar úttörőinek első két lemeze viszonylag gyorsan a magyar könnyűzene viszonyítási pontjává vált. A nemzetközi stílusmozgásokat az előző évtizedben jó érzékkel felismerve hozták a dögösebbnél dögösebb gitártémákat: néhol blues- és garázsrockos húzással megspékelve, néhol pedig szétfolyó zengetéssel operálva új életet leheltek az „elszállós riffek” azóta agyonhasznált szókapcsolatába.
Debütalbumuk, a 2014-ben megjelent Supersonic Overdrive az év egyik legjobbja volt, frissessége és dinamikája már akkor alappal szolgált a külföldi sikereket előrevetítő szóbeszédeknek. A második Ripple Soul című album négy éve érkezett, visszafogottabb, de részletgazdagabb hangzással, miközben egyre növekvő hangsúlyt kapott a szintetizátor. A stíluspaletta szélesedett, persze nem ugrásszerűen, inkább azok az elemek fűződtek természetesen tovább, amelyek a kiindulópontban benne foglaltattak valamilyen formában. Így akadt kikacsintás az Arctic Monkeys megreformált indierockja felé (lásd-halld: ‘Perfectly Blue’), az akkoriban újra felfutó ambient is színezett az összképen a ‘Sense of Place‘ által, összességében pedig a space rock, a posztrock és a posztpunk vonulatok hagytak nagyobb nyomot a dalokon. A sorban harmadik The Other Side of Nowhere nagyrészt az idei év gyümölcse, ami egyben reagál a tágabb környezet változásaira és hordozza a zenekar alkotómetódusának folyamatos alakulását.
Az anyagot egyfajta koncepcióalbumnak szánták, legalábbis abban a tekintetben, hogy a dalok a westernfilmek hangulatát gondolják tovább, mai köntösbe bújtatva a vadnyugat hősei mögött fonódó dallammotívumokat.
Ez egyrészről igen bátor vállalás, hiszen ezzel a modern filmzeneszerzés egyik emblematikus korához nyúl a Middlemist Red, amelynek jellemző vonása az erős, szuggesztív képszerűség. Másrészt viszont ez a rendhagyó „témaválasztás” érthető a srácok kísérletező hajlamának fényében és az előző lemezeken felvonultatott gitárhangzások sem álltak annyira messze a szóban forgó korszak baljós csengésű, vagy épp epikussá növő gitárjátékától.
Az alapelképzelés viszont a dalsor elején csak nyomokban érhető tetten. A kezdő ‘Seminary Fall‘ egy ízig-vérig Middlemist Red-dal, amibe a helyenként szokatlanul vidám dallamvezetés és a levezető harmad váltakozó hangszerelése hoz újdonságot. A ‘Grip Of The Sun’ már valamivel messzebbre rugaszkodik a stílustengerben, a ‘Don’t Let The Sunlight Catch You Cryin’ népzenei hatásokat is behoz a képbe, majd a már single-ként előzetesen kiadott ‘Blue Moon’-ban érkezik a tetőpont. Egyben itt ütközik ki leginkább, hogy a zenekar dalszerzői kvalitásai mennyit fejlődtek, a témavariánsok zökkenőmentesen úsznak egymásba, az ének pedig nagyszerűen viszi el a kiteljesedésig a tracket. Apropó ének, az egész albumra jellemző, hogy Nóvé Soma hangja jóval változatosabb hatást kelt, mint azt megszokhattuk: több a díszítés, viszont ebben a formában ügyesebben aknázza ki adottságait a frontember.
A számsor derekán hallhatóan elindul az elektronikusabb kísérletezés, érdekes módon pedig épp ez hozza magával a western-hangulatot. Az ‘It’s Only You’-ban a szintetizátor és a dobgép még kevesebb szerephez jut ugyan, de az előbbiekhez képest jobban körvonalazódnak a vadnyugati képek, amiket a leköszönő szaxofonszólam kerekít le. Az elektronikus vonulat elhatalmasodása a ‘Bloodshot Eyes’-ig várat magára, ami a maga közel hétperces hosszával sajnos indokolatlanul hosszúra sikerült. Noha a refrén elég ütős lett, a dal felénél már könnyen elveszíthetjük a fonalat, és ezt nem egyenesíti ki az elhalkuló gitárszóló-zárlat sem. Ezt követően a ‘Starry Nights (Csillagok, csillagok)‘ egyszerűbb vizekre evez, az alapkoncepció pedig ebben a szerzeményben teljesedik ki, találó módon a magyar népzenei dallammotívumok kendőzetlen megnyilvánulásával karöltve. A magyar és angol szövegek váltakozása viszont kevéssé szerencsés, és ez nemcsak erre az esetre, de a hasonló kísérletek legtöbbjére érvényes: a két különböző nyelv szükségtelenül élesen tagolja a részeket a dalban. Ettől függetlenül nem rossz vonal a magyar megszólalás, ahogyan Soma mellékprojektjében, a Mordáiban is hallhattuk. Jól állnak a stílusnak és az énekhangnak az anyanyelvi szövegek és a népzenei áthallások, a ‘Starry Nights’-ból így pont az angol versszakok lehettek volna elhagyhatóak.
A záró ‘Heal By The Moon’ továbbviszi a folkelemeket, és lendületes levezetést ad az albumnak. A The Other Side of Nowhere végkicsengése megkapóan pozitív, és bár a western korszakához való kitekintést elsőre máshogyan képzeljük el, a dalok által árnyalódhat a műfajról alkotott képünk. Hogy a zenekar ezután milyen irány felé fordul, nagyobb talány, mint amit az első két lemez hagyott maga mögött. Az összetettségre viszont nem lehet panasz – annyi biztos, hogy a következő megjelenésig bőven lesz miben elvesznünk.
Fotók: Martin Wanda
