A boxból kilőve Chicago azonnal az élre ugrott, és nagyjából másfél hosszal tartotta az előnyét. A többiek a nyomában voltak. Kábé úgy lehetett kalkulálni, hogy ha a kanyarban is megtartja a pozícióját, akkor az kitart a célegyenesig. Még mielőtt kiért volna a kanyarból, a zsoké tovább csépelte a lovát – falták a métereket, és négy hosszra növelték az előnyüket. Elég jól álltam. A tribün körül az emberek egyszerre kezdtek el üvölteni. Egy öreg fickó mellettem ököllel verte a korlátot, valaki sört locsolt a cipőmre. Egy pillanatra teljesen biztos voltam benne, hogy ezt a lovat nekem találták ki. A szerencse fia vagyok. Gazdag és boldog ember vagyok. Két és fél hosszal nyeri a futamot. Mire átérnek a célon, már fejben el is költöttem a pénzt.
Attila: Fogsz fogadni?
A kérdés visszaránt a valóságba.
Márk: Áh, semmit nem tudok a loviról.
Attila: Állítólag minél viccesebb a ló neve, annál nagyobb eséllyel nyer.
*14:13 – várjuk a 95-ös buszt, ami elvisz minket a Kincsem Parkig.
Néhány jól öltözött ember már a megállóban jelzi a haladási irányt. A Kincsem Park eleve olyan hely, ahová az ember ritkán téved oda csak úgy.
Első ránézésre a Santsat mindennel rendelkezik, ami egy fesztiválhoz kell: neves előadók, ételek és italok, piknikezési lehetőség, különleges helyszín. De ha egy kicsit mélyebbre ásunk, feltűnik néhány fontos különbség. A Santsat nem egy fix térben ismétli önmagát, hanem olyan helyekre költözik, ahová az ember amúgy nemigen jutna el: félig ipari zónák, félrehúzódó városi terek, Kincsem Park-szerű, saját szabályrendszerben működő lokációk. Ezek a helyszínek nem kifejezetten fesztiválozásra vannak kitalálva – sokkal inkább az történik, hogy a helyszín kap egy új használati módot, de nem törli el az eredeti funkcióját, hanem kínál mellé egy másikat. A programok sem hierarchiában léteznek: a zene, az ételek, az italok, a térben való mozgás mind ugyanazon a szinten van.
Nincs igazi csúcspont, nincs „most jön a lényeg” típusú momentum – párhuzamos élmények futnak egymás mellett.
*15.42 – időközben megérkeztünk a helyszínre.
Márk: A lovakat lelövik, ugye? – teszem fel a kérdést a bejutásra várva.
Attila: Mi?
Márk: Ez egy film 68-ból. A világgazdaság idején játszódik, érdekes cucc, talán egy picit túl hosszú, de ajánlani tudom.
Attila: És a lovakat lelövik benne?
Márk: Nem, nem a lovakról szól. sokkal inkább a teljesítményről, meg a showbizniszről, az élménygépezet bedaráló természetéről.
Attila: Elég jól öltözött arcok vannak, kicsit mint egy magyar Coachella, influenszerek stb, az embernek könnyen kisebbségi komplexusa lehet.
Márk: Hmm igen, ja… meglehet. Vágod a mester utca lifestyle-t? Láttam egy videójukat, amiben arról beszélgetnek, hogy zenekaros pólót hordani teljesen oké úgy, hogy közben nem vágod a zenéjüket.
Attila: Elég beszédes példázata annak, amikor kívülről befelé haladva határozod meg az öltözködésedet, és nem fordítva.
Márk: Igen, de ez az influenszerség rákfenéje is. Sokszor nem az történik, hogy van egy erős karakter és abból fakad egy ízlésvilág, hanem fordítva: egy üres felület, amire utólag bármit rá lehet pakolni. Kapsz egy bubis vizes szponzort, és közben eljátszod, hogy fontos a hidratálás.
Attila: Van az a pénz, amiért korpásodik.
A bejutás után rögtön az italpulthoz vezetett az utunk. A sor egészen lassan mozgott; a pult előtti térben elektronikus zene szűrődött át a fű túloldaláról. Emberek pokrócokon és babzsákokon ültek, frizbiztek, valaki jógázott, pár száz méterre pedig ugyanilyen komolysággal figyelték a lovakat a pályán.
Sorbanállás közben megkérdeztem az előttem lévő lányt, miért jött el.
„A mai nap azért jöttünk ki, hogy a tavasz és a nyár szezonját megnyissuk. Nagyon szeretem a Santsatot, mert nagyon jó lehetőséget ad minderre. Jó a társaság, kedves emberek vannak, és nagyon szeretünk nappal, napfényben bulizni. Szeretek napszemüvegben táncolni sörrel a kezemben – ehhez kevés fogható érzés van.” – meséli Vivien.
Abban viszont nincs vita közöttünk, hogy haladhatna gyorsabban a sor.
Kicsit türelmetlenül pillantok a színpad felé, hogy elkezdődött-e már a Sierra Delta. A Fender erősítők, a Korg szinti, a dobcucc és a mikrofonok már kint állnak. A színpad inkább hasonlít egy tinédzser szobájára: tele van különböző holmikkal, plüssállatokkal, könyvekkel, hangszerekkel, régi fa díszekkel, egy tollasütővel.
A zenekar rákezd. Egészen jól szól. Kevés olyan hazai zenekart tudnék elképzelni, aminek ennyire jól áll ez a nappali Santsat-közeg. Fél-elektronikus hangzás, erős basszustémák és feszes groove-ok, kissé lebegő, de könnyen befogadható indie-elektronika. A közönség domesztikált: van, aki teljes beleéléssel táncol, vannak kíváncsi nézők, kutyás gazdik, részegek, józanok.
A közel egyórás koncert után irány a fesztivál egy másik jó oldala: a pizza. Nem feltétlen gasztronómiai szempontból kiemelkedő – egyszerűen csak van az a pillanat, amikor a quattro formaggi minden problémát feledtet. A zenekaros koncert után az este megkezdi a dj szetteket és 135 bpm-en lüktet tovább. Nekünk itt ért véget a nap.
Papíron a Santsat akár rettenetesen irritáló is lehetne. Ott lebeghet a veszély, hogy saját esztétikájának paródiájává válik: a budapesti konzumkultúra emésztőrendszerének végtermékei, tudatos jelenlét, gondosan kurált szabadságérzet, és arcok, akiknek mintha az egyetlen gondjuk az lenne, hogy mit vegyenek fel a sarki speciality kávézóba.
De nem ez történik. A Santsat megengedi a céltalanságot. Nem akar minden percben lenyűgözni. Felkínálja az unatkozás luxusát. Lehet táncolni, inni, lovakra fogadni, vagy csak ülni a fűben és az embereket nézni. Egy mai nagyvárosi lakónak ez szinte radikális gesztus. A fesztiválélmény itt nem folyamatos ingertermelésként működik, sokkal inkább háttérzajként, egy puha lüktetésként a város peremén.
