Jézusom, ez milyen borzasztó bandanév? – eszméltem. Majd klikkeltem rá az első Yuck számra a Last.fm bandaajánló listáján, még 2011-ben. Egyből kiderült, hogy a bohókás név egy nem is olyan rossz együttest takar. Most a londoni The Lexington-ban volt szerencsém élőben hallani őket.

Az első ’Yuck’-on inkább a ’80-as, ’90-es évek dallamai domináltak. Kicsit post-punk-os, garage rock-os műfajban. De ez a stílusbeli sokszínűség fogott meg leginkább engem is. Az, hogy a zúzós részeknél nyomokban Blink-182-t tartalmazó részek milyen jól keverednek a Weezer éles karcosságával és milyen jól passzolnak a Deerhunter indie-s, experimental-os, shoegaze-s dallamosságával.

Self-titled debütalbumukat még abban az évben egy erős 8-assal pontoztam volna. Azóta viszont kicsit, mintha megrekedtek volna, Daniel Blumberg személyében ugyanis egy igazi frontembert és dalszerző énekest veszítettek el. Helyét Max Bloom vette át, akinek nagyon nem áll jól ez a szerep és a koncert végére már egyenesen zavaró volt a sok beszéd és hihi, de ezt mondjuk a We Are Scientists koncertjén is megfigyelhettük. (erről majd később)
A koncerten abszolút nem jött le, hogy ők egy brit banda. A hely tengerentúli stílusa, a dobos mikrofonfeje és a tagok loose-fitting cuccai inkább arra engedtek következtetni, hogy egy amerikai bandával van dolgunk. Élőben nagyon tetszett az, amit láttam.

A londoni négyes második albuma a ’Glow & Behold’ 2013-ban látott napvilágot, immáron az új felállásban. Ez egy mélyebb, személyesebb korong lett olyan fülbemászó dallamokkal, mint a ’Middle Sea’ vagy a ’Lose My Breath’. Pörgős pszichedelika, harmónikus vokállal: