A zenekarok önmegújító képességének kérdése szinte minden új albumnál előkerül. Általában azt tartjuk jó albumnak, ami úgy tudja a zenész egy új oldalát megmutatni, hogy közben megőrzi a jellegzetességeket. Általában. Gyakran elég annyi, hogy megtalálja saját hangját, és a lehető legmagasabb szintre fejlessze azt.

A Kasabian azok közé a zenekarok közé tartozik, akiknek saját stílusuk keresése több lemezt ölel fel (ellenben mondjuk Florence Welch-sel, aki egy eklektikus album után már egy letisztult, és egységes lemezzel jelentkezett). Azt már itt előre vetíteném, hogy ez az album vitathatatlanul az egyik legjobb, esetleg az kérdéses, hogy a legjobb Kasabianről van-e szó, vagy csak a második legjobbról. Mindezt úgy, hogy nem teremtettek új hangzást, pusztán a banda összes eddigi hangját egybegyűjtötték, és levonva a tanulságot, mindegyikből kihozták a legjobbat.

A bevezető dallamokkal alapvetően szkeptikus vagyok. A ‘(Shiva)’ a keleties dallam elektronikus feldolgozásával semmit nem ad hozzá a következő dalhoz, vagy az albumkoncepcióhoz.  A ‘Bumblebeee’ egy ütemes, az áradó boldogságot bizarr képekben ábrázoló dal, ami elég popos, mondhatni:

slágergyanús.

A ‘Stevie’ jobban indul, mint amilyen végül lesz. A szimfonikus hangszerek ígéretes bevezetője után egy átlagos 2000-es évekből itt maradt pop-rock slágert kapunk, nagyon kevés Kasabian-beütéssel. Egy újabb átvezetés következik, név szerint a ‘(Mortis)’, ami a ‘Man Of Simple Pleasures’-t idézi, ám a következő dal felvezetése itt sem történik meg. A ‘Doomsday’ ugyanis sokkal pörgősebb, és a szövegéhez hűen próbál minket felpörget, miközben hanyagul életbölcsességeket hány egy-egy refrén közé. Egyfajta „nem érdekel semmi”, és „egyszer élünk” érzést közvetít, amiből a folyamatos alaplüktetés nem enged kiszakadni.

A ‘Treat’ nem csak szövegében, de dallamában is kicsit szürreális, és benyomásában is különös, ijesztő hangulatot teremt. A sok szintetizátor néhol Jean Michel Jarre-t idézi. A hét perces dal monotonitása, és pusztán instrumentális betéte még különösebbé, és szinte kellemetlenné teszi. Az ezt követő ‘Glass’ énekszólama egyszerű, s a több szólam homofóniájának köszönhetően gregorián beütéssel is bír. Az emelkedett dallamvilág emelkedett szöveget kísér, aminek parlandós zárószakasza fontos kérdéseket tesz fel az emberiségnek – véleményem szerint épphogy nem átbillenve a komolyan-vehetetlenség határán.

Az ‘Explodes’ ismét egy melankolikusabb, mély gondolatokat feszegető elektronikus zűrzavar, aminek hezitálása teljesen átül belénk a ritmusnak köszönhetően, a szöveg pedig nem akar többet mondani, mint ami, érezteti, hogy komoly indokai vannak az ijesztően egyszerű és monoton dallamnak, de nem megy bele életigazságok kimondásába.

• Ez csak egy lista…,
• nekem fontos, de számodra semmi érdekes.
• Haladj tovább!

A leghosszabb „zárójeles” dal a ‘Levitation’, amiben már van vokál, s ez a szólam távolítja el egy kicsit a teljes country-őrülettől. A stíluskavalkád erősödik, mikor a ‘Clouds’-hoz elérünk. A beat elemeivel operáló, de mégis gitárdominanciával bíró, szinti-pop elemekkel kevert dal megmarad a megmondós-életváltoztatós témánál. Ritmusában ütemesebb, hangvételében ismét derűsebb számról van szó, ami a legtipikusabb Kasabian szerzeményeket idézi.
Az ‘Eez-eh’ tekinthető az album beharangozó dalának, mint első kislemez. A szövegét a Gigwise a legrosszabb szövegek közé választott a „Being watched by Google” sor miatt. A dal kicsit marad a „Carpe Diem” mondanivalóvá, ami szintén nem egy új témafelvetés. A dallam a jól bevált Kasabian recept – pörgős, lüktető, az ének néha rapszerű, laza -, csak a 48:13-as elektronikával felturbózva. Itt már érezhető, hogy a ’70-’80-as évek elektronikájára nagyon rákapott az együttes, és igen jól is áll nekik, teljesen összefér minden tőlük megszokott elemmel.

Ahogy a ‘Bow’ kezdődik inkább tűnik Linkin Parknak, mint Kasabiannak. De az első verse után komplikáltabbá válik a dolog, és egy több szálon mozgó dallam keveredik az egy kapcsolat megszakadásáról szóló szöveg alá. Ez a dal is elég poposra sikerült, szinte bármelyik film szomorú jelenete alá el lehetne képzelni, nagyon jól lehet rá szomorkodva futni az esőben.

Az album záró száma az ‘S.P.S.’ egy másik olyan daltípus, ami Pizzornoéknak nagyon jól megy: a lassú, kellemes, passzívan rezignáló, vagy éppen chillelve vidámkodó nóta, amit az ember akkor hallgat, ha a füvön fekszik az ég alatt, és a felhőkről próbálja kitalálni, hogy mit ábrázolnak. A dal egyszerű, a vokális szólamok a meghatározók. Ha a rétes módszer nem válna be, akkor tábortűznél is érdemes meghallgatni, hátha…

Egy okosan megkomponált, minden kipróbált, és már tökéletesre fejlesztett elemet felvonultató lemezt rakott össze a Kasabian, ami egy negyvennyolc perc és tizenhárom másodpercet felölelő utazásnak is tekinthető a zenekar történetében. Ha a mostanában népszerű formulával élnék, azt írnám:

Ha csak egy Kasabian albumot hallgatsz meg ma, akkor ez legyen az!,

de ezt inkább nem szeretném, ezért csak egyszerűen mindenkinek ajánlanám. Annak, aki szerette a korai Kasabiant, és annak is, aki a későbbi lemezekkel szerette meg őket igazán, mert ez az az album, ami garantáltan megszeretteti vele munkásságuk kevésbé kedvelt elemeit is. A kérdés csak az: Hova tovább innen? Reméljük, hogy tudnak majd rá választ adni!