Néhányunknak ismerős lehet az „élmény”, amikor egy beszélgetés hirtelen abbamarad, mert a veled szemben álló elkezd gondolkodni, hogy vajon mi is lehet a zene, amit éppen hall. Én is valami hasonlót követhettem el, – feltételezem, szegény beszélgetőpartnerem legnagyobb örömére – amikor életemben először hallottam a ‘Conversation 16′-t. (High Violet – 2010) A 2011-es Szigeten ültem, emlékszem, halvány fogalmam sem volt arról, hogy mi is az a The National, az egyetlen, ami megmaradt a teljes döbbenet és a túláradó nyugalom érzése volt. Meg kell jegyeznem azóta is valami hasonlót érzek minden alkalommal, amikor kombinálom Matt Berninger bariton hangját a sötét, kihalt budapesti utcákkal egy nyári éjszakán.

Lehetne egy hangulat, életérzés, egy pillanatnyi negatív benyomás, amely elér majdnem mindenkit néha napján – és valószínűleg itt fejtettem meg a dolog egyik jelentős lényegét – szóval kinek ne lenne ismerős az a fajta kiábrándultság, amikor tényleg nincs szükséged másra, csak hogy egyedül mehess hazáig a kiüresedett belvárosi utcákon.

Személy szerint imádom azt a fajta nyugodt beletörődést, ami oly határozottan jellemző erre a zenekarra. Nehezen tudnám elképzelni, hogy létezne olyan, amit képesek lennének teljes mértékben elrontani. Sokan hasonlítják őket a Joy Division-höz vagy a Nick Cave & the Bad Seeds-hez, lemezeiket pedig sorra említették neves sajtóorgánumok az „év legjobb albumainak” kiterjedt listáján, ez már most vonatkozik a Trouble Will Find Me-re is természetesen, amely egészen a 3. helyig kapaszkodott fel a Billboard 200-as listájára. Nem egy filmhez használták fel számaikat, sőt még Obama 2008-as választási kampányvideojában is egy The National dal szólal meg, a ‘Fake Empire’.

Mindenesetre a Trouble Will Find Me is hozza magával a jól ismert hangulatot – nem is tudom, mi lenne velem nélküle – mindamellett ez a zenekar eddigi legszemélyesebb albuma, jelentős mennyiségű fényt enged a sötét ismeretlenbe, megjelenítve a hideg kétségbeesést, a kiábrándultságot az emberi kapcsolatok összességéből mindezt úgy, hogy közben a legkevésbé sem válik közhelyessé. Emellett olyan zenészek közreműködésével készült, mint Annie Clark (St. Vincent), Sharon Von Etten, Nona Marie Invie a Dark Dark Dark-ból vagy Richard Reed Parry az Arcade Fire-ből. Szóval személyes véleményem szerint mindenképp szükség lenne több The National-re, vagy több olyan mély tartalmakkal ellátott albumra, mint a Trouble Will Find Me. Egy olyan világban legalábbis mindenképpen, ahol már a mondatok száma is gyakran maximum az ötig terjed egy dalban.

Egyet kell értenem mindazokkal, akik észlelték a Trouble Will Find Me hihetetlen zsenialitását, mindenképpen alap darabnak mondanám, amelynek bérelt helye van az ember polcán, hiszen ki ne akarná újra és újra végighallgatni a ‘This Is The Last Time’-ot minimum leíró jellegére való tekintettel. Addig, amíg nem jutnak eszébe bizonyos részletei a dalnak, miközben nyugodtan belesüpped azon meleg ingoványba, ahonnan az sem jelent problémát, ha soha nem sikerül kimásznia. Vagy említsem a ‘Heavenfaced’-et a világ összes nyílt depresszív beletörődésével felruházva? Ezt a felsorolást akár a végtelenségig is tudnám nyújtani, bevallom – főleg ezek után – nem kismértékű elfogultasággal mind a lemez mind a zenekar irányába.

Ami viszont nyilvánvaló, talán még azok számára is, akik nem ismerik a The National eddigi munkásságát, az hogy ez nem egy mindennapi album. A zenekar is messzebbre ment ezzel minden eddigi kiadott anyagánál, nekünk hallgatóságnak meg tényleg nincs okunk panaszra. Aami számomra kérdőjeles maradt még talán csak annyi, hogy mégis meddig lehet ezt fokozni? Vajon képesek lesznek egy nap felülmúlni a Trouble Will Find Me-t, vagy ezúttal – bejárva a toplistákat – egy olyan albummal nézünk szembe, amelyet talán még évtizedek múlva is példaként fogunk emlegetni?