Isten áldjon, Bánkitó!

Cikk

július 20, 2022

Kormos Kristóf

2293

Nem hiszem, hogy lenne még egy olyan gazdag, sokszínű darab a nyarainkat itthon (hál’ istennek) dugig megtöltő kisfesztiválok sorában, mint a Bánkitó. A 2008 óta (az egy darab 2020-as kényszerű kihagyással) megrendezésre kerülő esemény minden hibája ellenére kiemelkedik ebből a sokszor összemosódó sorból, amelynek elemei egyébként gyakran felcserélhetőnek érződnek.

Ez idén sem volt másképp: az ország legnagyobb kisfesztiválja minden nap délelőttől hajnalig biztosított tartalmas időtöltést strandolás, tudományos igényű beszélgetések, színházi és táncelőadások, felejthetetlen koncertek és éjszakai lötyögés formájában, utánozhatatlan atmoszférát teremtve szerdától vasárnapig.

A teljesség és hitelesség kedvéért természetesen nem mehetünk el a hibái mellett sem – és a személyes érzelmeimet sem nélkülöző dicshimnusz előtt talán érdemes letudni ezt a kört. Ha valamit évről évre változatlanul fel lehet hozni negatívumként, az a 15 perces kényszerű séta, amit az esti-éjszakai programok nagy részének helyt adó tábor, valamint az inkább a nappali programokat maga köré gyűjtő Bánki-tó között kell minden egyes alkalommal megtennie az egyszeri fesztiválozónak. Ez tagadhatatlanul kellemetlen, és ha az ember mondjuk pont egyedül rohanna vissza csak a sátrához egy tószínpados koncert és egy színházi előadás közt egy pulcsiért, egészen komoly szitkok fogalmazódhatnak meg benne azzal szemben, aki ezt az egészet kitalálta.

Fotó: Hivessy Menyhért

Ellenben van egy egyszerű megoldás, amire nekem mégis öt évembe tellett rájönni: ez pedig a bicikli. Amellett, hogy az említett, bosszantó caplatást alig pár perc felüdítő suhanásra csökkenti, Borsosberényből (ahova Vácról napközben óránként indul kerékpárszállításra alkalmas vonat) röpke félóra alatt el lehet tekerni Bánkra, amely útemelkedőket tekintve sem mondható megerőltetőnek – a Volán jóvoltából biztosított, laza másfél órás Vác-Bánk heringpartyhoz képest pedig valóságos élvezet. Bónuszként megjegyezném, hogy bár rengeteg lezáratlan bringát láttam, lopásról egyszer sem hallottam – ez is nagyban jellemzi a Bánkitó családias közegét. Jó lenne, ha a szervezők is jobban promóznák ezt a lehetőséget, és egyidejűleg még bringabarátabbá tennék a fesztivált egy-két pumpálási lehetőség, biciklitároló, és talán egy profikkal felszerelt gyorsszervíz létesítésével.

Szokás még felhozni (ahogy azt az idei esemény kapcsán több cikk is kiemelte), hogy a fesztiválon kevés az italpult, valamint az étkezési lehetőség is, amelyek emellett nem is valami olcsók. Ezen a ponton mutatkozik meg azonban az a (szintén rendre kiemelt) előny, ami a fesztivál és a település termékeny szimbiózisából adódik: a tó vonzáskörében három tökre elfogadható minőségű és árkategóriájú étkezde is működik, emellett egy kocsma/presszó, valamint egy kisbolt is, szintén normális árakkal.

Az itt dolgozókon is látszik, és más helyiekkel beszélgetve szintén kiderül, hogy a község szívesen látja az évről-évre visszatérő fesztivált, illetve kifejezetten szeretik, amikor jókedvű fiatalok lepik el nyaranta négy napra Bánkot.

Emellett pluszpont, hogy nem nagyon bántották az embert a fesztiválra való belépésnél, amikor a kezében maradt még egy kint vásárolt lángos, vagy akár sör – az italpultok így is folyamatosan kígyózó sorokkal működtek.

Fotó: Hivessy Menyhért

A községgel való békés együttélés záloga természetesen az is, hogy a lakóövezethez közeleső tószínpadon este tíz után már nem voltak koncertek, így nyugodtan folyhatott egész éjszaka a mulatás, a pihenni vágyó helyiektől biztos távolságban – ami részben megmagyarázza a szétdobált helyszínek bosszantó tényét. Mindez azonban nem lenne elég, a látogatók viselkedése szintén közrejátszott ebben.

Én személy szerint az egész fesztiválon ugyanazt a békés, biztonságos, befogadó atmoszférát éreztem, akárkivel kerültem interakcióba, a pultosokat, a zenészeket és a szekusokat is beleértve.

Az én megfigyeléseim szerint az utolsó, számomra legnagyobb negatívuma az idei Bánkitónak elektronikus zene terén adódott. Nagy visszalépés volt a tavalyi ’Szikra by Viso Reacto’-hoz viszonyítva az idei ’Borona’ „színpad”: míg előbbi az erdőben volt kialakítva, feldíszítésébe így a fákat is bevonták, és a zene is végig kifejezetten táncolható volt, utóbbi a focipálya közvetlen szomszédságába kikerülve látványban is szegényedett (bár meg kell vallani, a vetített fények kifejezetten hangulatosra sikerültek), még nagyobb nehézséget állított az aludni próbálók elé, s zeneileg is egészen felejthető produkciókat nyújtott. Emellett nyomtalanul eltűnt a ’Kereplő’ is, ami tavaly talán a legemlékezetesebb buliknak adott helyszínt.

Végig az volt az érzésem, hogy idén gyakorlatilag a KERET ház vitte a hátán az éjszakai mulatságokat – az elfogultság vádjának élét talán elveheti az, hogy szinte minden ismerősöm (és ismeretlenek is) hasonlóan nyilatkozott. Sokszínű felhozatala a Kendrick Lamar remixektől a hyperpopon és technósított cigánynótákon keresztül Szalai Anna karaoke-estjéig rengeteg mindent magába foglalt. A kellően szürreálisra sikeredett éjjeli szeánszok kapcsán szerintem elmondható, hogy idén is nálunk volt a legnagyobb házibuli Bánkon.

Fotó: Hivessy Menyhért

Több negatívumot nem igazán tudnék említeni, pozitívumokat azonban annál inkább.

Az élőzenei front bőven kárpótolt mindenért, amit az elektronikus zenét illetően hiányolhattunk: a Tószínpad szerény véleményem szerint az egész ország egyik leghangulatosabb koncerthelyszíne, aminek energiái mind az előadókra, mind a hallgatóságra évről-évre átragadnak.

A Csaknekedkislányt szerintem konkrétan ide találták ki, Csepella Olivér Szalai Annával kiegészülve szétordibált torkokat és görcsig táncolt lábakat hagyott maga után; az őket megelőző, eléggé más hangot megütő Beton.Hofi is hatalmas bulit csapott itt, ahogy a koreai, itthon jobbára ismeretlen Balming Tiger sem maradt adósa közönségének, és a hálás közönség sem nekik. De ami igazán pótolhatatlan ebben a helyszínben, az az, hogy nem kell a színpad deszkáin tolonganod, ha éppen nem a szívednek legeslegkedvesebbek zenélnek: a Jazzbois produkcióját például sokkal kellemesebb volt a csurig megtelt, remek kilátást nyújtó lelátón ücsörögve hallgatni, Szalai Anna és Dorozsmai Gergő koncertjét pedig a tóban lebegve élvezhettem, ami szintén csodálatos élmény volt.

A focipálya melletti két színpad is bővelkedett jobbnál jobb, csomó műfajt megmozgató produkciókban. A hazai trap magának egyre nagyobb figyelmet követelő előadói, feltörekvő (és már egészen feltörekedett) rapperek és gitárzene egyaránt hallható volt a Szabad Terek színpadon, ahol a leghangulatosabbra talán Barkóczi Noémi koncertje sikeredett, ami alatt a nagyszámú közönség sokáig a földre telepedve hallgatta az énekesnő melankolikus dalait a gyönyörű naplementében. Az egyetlen bosszantó pont az volt, amikor a Giliszta zenekar egy időben játszott és a The Wild Bunch Orchestra-val kiegészülő Middlemist Reddel, akik a tavaly óta Északi Színpad néven futó főszínpadon léptek fel addig, nehéz döntés elé állítva a fesztivál közönségét (amit nekem meghozni nem is sikerült, így gyakorlatilag pár számonként rohangáltam ide-oda a két koncert között).

Fotó: Hivessy Menyhért

Utóbbi színpad adott helyet idén is a legnagyobb neveknek: a hazaiak közül itt tölthette be a teret Krúbi, a Platon Karataev, a Carson Coma, az Elefánt, a Ricsárdgír helyére beugró Felső Tízezer, a Bohemian Betyars, valamint a Freakin’ Disco is. Külön tárgyalást érdemel az Északi Színpad kapcsán a szombat este itt fellépő két külföldi előadó. Manapság egyre kevésbé divatosak a hosszan elnyújtott, epikus gitárszólók – így a szaharai Mdou Moctar koncertje, ami gyakorlatilag végig ebből állt, felejthetetlen élményt nyújtott. Azt hiszem, nem túlzás Jimi Hendrixhez hasonlítani a tuareg rock-produkció frontemberét, Mahamadou Souleymane-t, aki pengető nélküli technikájával a szemünket is kijátszotta. A hatás nem is maradt el: a közönség néha a számok közepén is ujjongásba kezdett, azok végén pedig hatalmas üdvrivalgással díjazta a gitárost, aki láthatóan boldog volt ettől, talán egy kicsit még meg is hatódott.

A mérce tehát jó magasra lett helyezve, azt azonban abszolút sikerült megugrania az őket követő, holland-török Altin Gün zenekarnak, akik pszichedelikus, folk elemekből építkező szinti-pop zenéjüket élőben jóadag elektronikával is megcsavarták még, hatalmas bulival előkészítve a terepet a fesztivál utolsó koncertje előtt.

Végül az élőzenei programok zárásaként pedig ugyancsak feltette a pontot az I-re az Analog Balaton, akiknek a koncertjén nagyban érződött, hogy miután Spotify-jelenlét nélkül töltötték meg évekig a fesztiválok nagyobb színpadjait, végre felvételről is elérhetővé tették dalaikat. Eléggé hallatszódott, hogy az eddigiekkel ellentétben rengetegen (köztük én is) tudták és üvöltötték végig az összes sort a koncert alatt, ami annak ellenére is (vagy talán részben pont amiatt) a fesztivál méltó fináléjának bizonyult, hogy a legvégén elment az áram.

Mivel a KERET egy zenei blog, nem ez a helye egy, a Bánkitó fesztivál nemzenei programjainak átfogó elemzésére. Muszáj azonban röviden kitérnem rájuk, hiszen számomra az élménynek legalább a felét ezek tették ki – és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.

A színházi sátor érdekes, széles skálán mozgó produkciókat tárt a nézők elé. Látható volt itt gimnazisták saját pandémia-élményeiből megírt előadás, a Hangosan lépek, és visszhangzik az Oktogon; a Pető Katához és Terhes Sándorhoz hasonlóan nagy neveket felvonultató Narratíva Társulat Csehov-feldolgozása; vagy Kelemen Kristóf Niké – Szabadságunk Szobra című, Pécsről élőben streamelt előadása is. Utóbbi egyik személyes kedvencem volt: a covid óta a legtöbbek által a pokolba kívánt online közvetítés adta lehetőségeket ötletesen kihasználva beszélt emlékezetpolitikai, ezeken keresztül pedig minden köntörfalazás nélkül aktuálpolitikai kérdésekről is. Mindezt felüdítő volt látni egy olyan hazai színházi közegben, ami általában inkább csak klasszikusokba bújtatott kiszólások formájában merészeli kritizálni a fennálló rendszert.
A sorból egyedül a Vajdai Vilmos által fémjelzett TÁP-színház produkciói lógtak ki nagyon – ezeket nem volt kár elmulasztani.

A nagy színházi sátor melletti pár kisebb helyszínen remek filmvetítések, beszélgetések, játékok és workshopok valósultak meg, de még festéket is készíthettünk, és a török kávéból való jóslás rejtelmeibe is betekintést nyerhettünk. Itt volt továbbá az Auróra és a Szájensz Szeánsz közös sátra, ahol olyan kérdések kerültek megvitatásra szakemberek segítségével, mint a világgazdaság helyzete, a tanulás világának átalakulása kapcsán felvetődő, a kognitív pszichológiát érintő kérdések, vagy a vegánság.

Muszáj még megemlítenem két produkciót, amelyek a nyitott befogadó számára egészen megmagyarázhatatlan, már-már természetfeletti élményt nyújtottak.
A patakparton, sötétben valósult meg a Cryptic Bodies – Titkos Testek című előadás, ahol zajzene adott hátteret a fák között mozgó (vagy inkább gyötrődő) táncosok produkciójának. Én meg voltam róla győződve, hogy egy rítust látok, aminek résztvevői valamiféle transzban vannak. Ha bárkinek fenntartásai lennének a kortárstánccal kapcsolatban, mindenképpen ajánlom, hogy nézze meg ezt az előadást – ha ezután nem szűnnek meg előbbiek, akkor soha.

Hasonlóan ellenállhatatlan hatásúak voltak azok a találkozások, melyekre a Tünet együttes és Szabó Veronika Szirének című produkciója (happeningje?) adott lehetőséget. Az erdőbe térve, szigorú némaságban lehetett kapcsolatot teremteni a szirénné átlényegült előadókkal, ami abszolút pszichedelikus élményt adott (esküszöm, nem fogyasztottam előtte semmit).

Fotó: Járosi Alina Boglárka

Az Analog Balaton kapcsán már finálét emlegettem, a teljesség kedvéért azonban hadd említsem még meg az élményt, amikor a Boronán a vasárnap reggeli nap első sugarai egy még mindig kitartóan táncoló csoportra estek, akik egészen reggel tízig kitartottak, hogy hallhassák a fesztivál utolsó hangfoszlányait. Ez is csak hivatalosan volt a lezárás azonban, ugyanis a nap folyamán egészen estig még fesztiválozók töltötték meg a Bowling Pizzéria teraszát, valamint a tó körüli stégeket is. Mi sem bírtunk egykönnyen elszakadni, és egészen este nyolcig heverésztünk még a parton, mielőtt nehéz szívvel, de igencsak gazdagon kibicikliztünk Bánkról Rétság fele.

Tagadhatatlan, hogy idén kevesebben voltak, mint ahogyan azt megszokhattuk, de ez is nagyban hozzájárult, hogy olyannyira családias, békés atmoszféra jött létre (szemben például a Kolorádóval, amely Budapest-közeli helyszínének köszönhetően egyre nagyobbra, lassan kibírhatatlanul nagyra növekszik a látogatók számát tekintve). Sokféle korosztály képviseltette magát, és a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki számára szolgálhatott felejthetetlen élményekkel a 2022-es Bánkitó. E varázslatos öt nap atmoszférájára vonatkoztatva találó az Amnesty International által osztogatott egyik matrica szlogenje:

Nyitott, szabad, boldog.

A KERET 10 éve az ország meghatározó független lokálzenei platformja, amit a ti adományaitokból tartunk fenn.

Köss most éves támogatói előfizetést, és megajándékozunk egy KERET blogos vászontáskával!
Iratkozz fel a hírlevelünkre!