Látom már az alagutat a fény végén, elérkezett a Sziget utolsó napja, azonban mielőtt bevetném magam még egyszer utoljára idén a Fesztiválköztársaság forgatagába, vegyük szépen sorra, mi minden történt tegnap.
Négyre értem be, sprintelnem kellett, hogy már az első számukat akkor javában játszó Bombay Bicycle Clubot be tudjam fotózni. A koncert remek volt, jó volt az idő, nagyon kellemes volt a hangulat, ráadásul mi külön spanoltuk magunkat, mert tudtuk, hogy másfél órán belül találkozunk a tagokkal. Az esetről kép is készült, én a kompozíció bal oldalán vagyok megtalálható:
A Punnany Massif koncertje alatt meg is csináltuk az interjút a brit bandával, amelyet nemsokára láthattok itt a blogon. Miután egy kicsit társalogtam Ottleszekes újságíró kollegákkal (kiderült, hogy ők imádják a mi videóinkat, mi meg az ő programajánló appjukat) a colour party felé vettem az irányt, ahol óriási megőrülés volt – mind a porok beszerzése, mind annak felszippantása szétszórása kapcsán.
Ezután a A38 hajó sátorba mentem, ahol a Jagwar Ma meglepően jó bulit csinált. Egy kicsit olyannak találtam őket élőben, mintha a Makrohangot összekevernétek a Totally Enormous Extinct Dinosaurs-szal és hozzá kevernétek egy egészen kevés Vampire Weekendet.
Nem ismertem őket ezelőtt különösebben, de azonnal beleszerettem a zenéjükbe.
Bár belenéztem a Wild Beasts-be, különösebben nem fogott meg a banda, úgyhogy az A38 sátorhoz legközelebb a Crystal Fighters koncertjére tértem vissza. Ahogy bolyongtam és sodródtam a tömeggel rájöttem, hogy az évek során a programhelyszínek össze-össze vonogatásával és meg-megszüntetésével a szervezők elérték, hogy összesen két értékelhető színpad maradt napi nyolcvanezer emberre, este 11 után pedig csak egy –
egy levegőtlen, zsúfolt sátor, ami így, a fesztivál vége felé úgy néz ki, mintha a sár és a szemét osztódással szaporodna.
Éppen ezért élvezhetetlen volt a Crystal Fighters is. Az első három szám alatt a fotós árokban fotóztam, ami viszonylag kényelmes volt ugyan, de utána kijutni is alig tudtam. Tíz méter és legalább 150 ember választott el a levegőtől.
Hiába a cuki-béke-folk-szeretet fless, amit egy nagy adag boldogsággal együtt szinte rád akar tukmálni a banda, ha mindenki eltapossa a másikat, hogy mindehhez fél lépéssel közelebb kerüljön.
Egy barátom bent volt a tömegben, de nem tudtam volna mégegyszer átverekedni magam a szitizenek tengerén, ezért inkább leültem a nem messze lobogó tábortűz mellé.
Miközben melegedtem, a programfüzet szerint Kocsis Paulina játszott. A lány egy szál zongrán nyomult, játszott feldolgozásokat és saját számokat is. Aranyos volt, bár semmi extra. Utána jött a Hello Hurricane nevű magyar formáció, akik egy Szigetes tehetségkutatót megnyerve kapták a lehetőséget a szereplésre – és igaz, ami igaz, meglehetősen jó időpontban.
Bár a tábortűz melletti színpad nem is igazán egy színpad, hanem csak egy túlméretezett (és a sok évnyi fesztiválok után egy kicsit leharcolt) zöld kanapé, még így is eszméletlenül sokan voltak (megtelt a homokozó :D), ráadásul a banda saját számainak a szövegét jobban énekelte a közönség, mint a feldolgozásokat – najó, talán a ‘Summertime Sadness’ kivételével.
Az gátolt meg egyedül a tábortűz mellett alvástól, amikor a legkritikusabb pillanatban felhívott egy haverom azzal, hogy titkos backstage buli van a Magic Mirrorban. A melegsátor melletti pult oldalában, egy specieláis jelszó bemondásával jutottunk be a kis kertbe, ahol egy külön pult, külön DJ, és 30-40 ember volt. Néhány kivételt leszámítva nem nagyon ismertem senkit, viszont látszólag mindenki nagyon jól érezte magát.
„Mikor akarsz menni?”
– kérdeztem a haveromtól.
„Tíz perc múlva el kéne indulnom, mert jön értem a barátnőm kocsival. Elvigyünk hazáig?”
Igen.
Utolsó napi ajánlót itt találtok. (Spoiler: The Kooks, 17.45, Nagyszínpad, La Roux, 22.10, A38) Még van 24 órátok, hogy a #keretblog hashtaggel feltöltsétek a legjobb képeiteket az Instagramra.
